Tolna Megyei Népújság, 1968. november (18. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-07 / 262. szám

John Reed : A forradalom előestéjén Töredékes beszámoló a rigai fronton tett látogatásról, köz­vetlenül a szocialista forrada­lom előtt. 1. Úton a front felé A balti vasútállomás főnöke külön első osztályú fülkét tartott fenn nekünk, az „Amerikai Misz- sziónak”, ahogy bennünket neve­zett. Egy óhitű pap, aki önkéntes egyházi teendők ellátására ment a lövészárkokhoz, alázatosan kér­te, hogy társaságunkban utazhas­sák. Nagy darab, egészséges em­ber volt, kedves mosolyú, hatal­mas, vöröses S2akállal, legyűrhe- tetlen beszélőkedwel. — Eto vemo! —, így van! — mondta, s leheletnyit sóhajtott A forradalom meggyöngítette az egyház hatalmát a tömegeken. A tartalékosok sapkáján azelőtt ke­reszt volt, és a felirat: „Za veru, carija, i otyecsesztvo” — „A hi­tért, a cárért és a hazáért.” Hát, a „hitet” is leszaggatták a töb­bivel. .. A fejét rázta. — Az imák régi szövegében az istent a „Mennyek Cárjának” nevezték, a Szűzanyát pedig „Cár. nőnek”. Meg kellett változtat­nunk — az emberek nem enge­dik az istent így megsérteni — mondták... Aztán a hadseregben végzett munkájáról kezdett beszélni. — A tábori imában a pap a békéért imádkozik, a világ min­den népe számára. A katonák pe­dig azt kiabálják: „de azt is ve­gye be, hogy hódítás és jóvátétel nélkül!”... És jaj annak a pap­nak, aki nem a katonák imáját mondja! A vonat hosszú ideig álldogált minden állomáson, hogy az uta­soknak idejük legyen meginni egy csésze teát és lenyelni az ételt a túlzsúfolt várótermek gőzölgő, vi­dám zsdbongásában. A pap Taskeritben lakott féle­ségével és öt gy érmékével. Me­sélt a „Tolvajirodá”-ról, erről az egyedülálló intézményről, ahol a megrabolt áldozatok átvehették tulajdonkájukat, ha készpénzben megfizették annak ellenértékét, igaz, húsz százalék engedmény­nyel. .. Egy kövér polkovnik el­mondta, hogy német és osztrák hadifoglyok bizottsága Moszkvá­ban nyolcórás munkanapot kö­vetelt — és meg is kapta! Olyan hírek terjengenek, hogy a katonák a fronton otthagyják sáncaikat és hazamennek pok- rov ünnepére, október elsejére — ami négy nap múlva lesz. Mi tör­ténik, ha az orosz katonák mil­liói egyszerűen abbahagyják a harcot és elindulnak a városok­ba, a fővárosba, falvaikba? — Elvesztünk) — dörmögte az öreg polkovnik. A franciául beszélő tiszt — el­méleti forradalmár — udvariasan, de hevesen vitatkozni kezdett ve­le. A pap elmondott egy egyszerű Rabelais-i történetet a katonáról, aki azzal csábított el egy paraszt­lányt, hogy a gyerek majd gene­rálisnak születik... Már későre járt, a lámpák ho­mályosan és hunyorogva égtek, a vagonban hűvös lett. A pap di­deregni kezdett. — Hát — mondta vacogva — túl hideg van ahhoz, hogy ébren maradjunk. És úgy ahogy volt, lefeküdt, csak hosszú szoknyája födte be, és máris hortyogott. Kora hajnalban ébredtünk, el­meredve és zsibbadtan. A nap át­tűnt a homályos ablakokon. Be­jött egy kisfiú, teát árult, cukor helyett csokoládéval. Vonatunk már Észtországban döcögött. 2. Vojtinszkij a fáradhatatlan A második emeleti nagyterem­ben, lázas írógépkattogás, futárok és küldöttségek jövés-menése kö­zepette működött a Tizenkettedik Hadosztály agyközpontja, az ISZKOSZOL, ez a spontán kelet­kezett demokratikus szervezet, amelyet a katonák hoztak létre. Az egyik íróasztal mögött, zsidós arcú, jókötésű fiatal hadnagy állt, kezével idegesen beletúrt őszes hajába, miközben majd elborítot­ta az izgatott panaszáradat. A fronthadosztályoktól jött négy küldöttség — nagyrészt közkato­nák, itt-ott néhány tiszt — rontott néki egyszerre; az egyik hadosz­tálynak már alig van csizmája — hatszáz párát ígértek, de csak hat- vanat küldtek; egy másik küldött, ség rongyokba burkolt szónoka azt panaszolta, hogy a tüzérség­nek már kiosztották a téli bun­dát, de a lovasság még mindig a nyári mundérban jár... — Da, da — válaszolta a had­nagy bizonytalanul. — Szicsász, szicsász. Azonnal írók a népbiz­tosságnak. Egy kis asztalkán újság és bro­súrahalmaz tornyosul. Arrébb egy katona ül a törött széken és han­gosan olvassa fel, mit ír az Iz­vesztyija — az ossz -orosz Szovjet tek Pétervári Végrehajtó Bizott­ságának hivatalos lapja — az új kormány megalakulásáról. Ami­kor felsorolja a kadét minisztere­ket, a hallgatók nevetésbe, gúnyos kacagásba törnek ki. Az ablak­nál Vojtinszkij, a Tizenkettedik Hadsereg helyettes politikai biz­tosa áll, katonai szabású kabátja állig begombolva. Kék szeme vas­tag szemüveg mögül villan elő, ő a híres szibériai száműzött, a Szmertniki szerzője. — A munkám — mondja ne­künk — az, hogy létrehozzuk azt a katonai gépezetet, amellyel visz. szafoglaljuk Rigát. Pedig a körül­mények borzalmasak. A hadsereg mindenben szűkölködik — nincs élelem, ruha, lábbeli^ lőszer. Az utak rettenetesek, és már két hete állandóan esik. A trénlovak ha­lálra fáradtak, ki vannak éhezve és legfeljebb csak annyi kenyeret tudnak cipelni, amennyi ahhoz elég csak, hogy éhen ne haljunk. De a legkomolyabb hiányt röpira- tokban és újságokban szenved­jük. .. Erre szükségünk van a harci szellem fenntartásához. A bizonytalan hangulat miatt sokan egyszerűen letették fegyverüket és hazamentek... Vojtinszkij már harminchat órája nem aludt. És mégis, való­sággal sugárzott belőle a friss energia, amint búcsúzóul szalu­tált és leszaladt a lépcsőkön sá­ros kocsijához — negyven mér- földes útra kellett mennie, át a sártengeren, a közelgő vihar ár­nyékában, hogy eldöntsön egy vitát közkatonák és tisztek kö­zött 3. Vendenben Künn esett, és az ezernyi csiz­ma szétnyomta az utcák sarát a járdákon, úgy, hogy járni is alig lehetett A várost besötétítették az ellenséges repülők elől; csak a redőnyrésekből hatoltak ki fény- pászták, a rolók tompa vörös­ben ragyogtak. A szűk utca oly­kor egészen váratlanul kanyaro­dott. A sötétben folyton vonuló katonákba ütköztünk, megannyi cigarettaparázsba. A közelben te­herautó-oszlop haladt el. valami hadi szállítmány. Viharos dübör. géssel száguldott tova a komor fe­keteségben, miközben iegyezősze- rűesn szétfröcskölte a sarat. Vala­ki éppen előttem gyújtott gyu­fát és láttám, hogy egy katona fehér papírt ragaszt a falra. Ki sérőnk az ISZKOSZOL-ból fel­kiáltott és odarohant, felkattintot­ta zseblámpáját. Ezt olvastuk; „Katona Elvtársak! A Munkás- és Katonaküldöt tek vendem szovjetje szeptember 28-án, csütörtökön négy órakor a parkban GYŰLÉST tart.. * A kis szállóban a félig mohó, félig rettegő tulajdonos azt mondja, hogy nincsen szoba. — És az ott mi? — kérdezte ba­rátunk, miközben az egyik ajtóra mutatott — Az a parancsnok szobája — hangzott a kurta válasz — Az ISZKOSZOL lefoglalja. Meg is kaptuk. A teát egy vén parasztasszony hozta be nekünk, vize íyős sze­mével ránk lesett, kezét dörzsöl­te és németül gagyogott. — Maguk külföldiek — mond­ta — hála a magasságos istennek. Az itteniek nem akarnak fizetni — Felénk hajolt és rekedten suttogta: — Ó, bárcsak sietnének a né­metek. S a becsukott zsalugáterek mö­gött, ahogy lefeküdni készültünk, hallottuk a német tüzérség távoli dörrenéseit, amint egyre lövik a lesoványodott, rongyokba öltözött, éhező orosz katonák vonalait, akiket kínzott a kétely, a féle­lem, a bizonytalanság, akik ott rohadtak és haldokoltak az eső­ben, mert hitték, hogy így meg­menthetik a forradalmat... 4. Útban a frontról Amikor a pályaudvaron üldö­gélve vártuk a pétervári vonatot, kollégámnak, Williamsnek az az ötlete támadt, hogy szétoszthat­nánk felesleges cigarettánkat Le is telepedett egy kofferra, elővett egy nagy dobozt és nyájas han­gokat hallatva, kínálgatni kezdett. Több száz katona volt körülöttünk. De csak néhányan jöttek oda hoz­zá, bizonytalanul, vettek maguk­nak, de a többi a helyén maradt és Williams hamarosan egyedül ült egy folyvást táguló kör kö­zepén. A katonák kis csoportok­ba verődtek, halkan beszélgettek. Hirtelen három önkéntes köze­ledett feléje, puskájukra tűzött szuronnyal, fenyegetően. — Maga kicsoda? — kérdezte a vezetőjük. — Miért osztogat ci­garettát? Mi maga? Német kém? Vesztegetni akarja a forradalmi orosz hadsereget? A peron tömege pedig mögéjük tolult, lassan bekerítette Williamst és az önkénteseket, hangosan át- kozódtak — bármelyik pillanat­ban készek lettek volna szétszed­ni őt... Fordította: RAÁB GYÖRGY John Reed (1887—1920) az ameri­kai munkásmozgalom harcosa, író, újságíró, a „Tíz nap, amely meg­rengette a világot” című könyv világhírű szerzője. Haditudósítóként volt szemtanúja a forradalmi ese­ményeknek. Olthatatlan év VÁLOGATTA ÉS FORDÍTOTTA: KASSAI FEKENC ARKAGYU KULESOV; November hetedike Ma először nem ünnepelhettem A piros dátumot. Fekszem a fehér falu kórteremben Fogoly: beteg vagyok. Lepedőmhez mintha bilincs kötöane Az ajtó rám vigyáz, Rendületlenül ott strázaát fölöttem A börtönön a lás. Testem erőtlen, de a gondolatra Nem törhet fájdalom. Transzparensem magasan lobogtatva Vonulok az úton. Bár mozdulatlanul hever az ágyon A testem — létezik. Tömött sorokban felvonul az álom Hallom lépteit. Fehéren rávillan a Néva-partra Az olthatatlan év, Szabadok vagytok, s veletek marad Ki vív az életért. — A neves szovjet—bjelorusz költő verséit feJyölratb« vettök. CARLOS AUGUSTÓ LEON: Vovt) Mir. «fene Az ember országa Ország, amelyhez nincs hasonló Ország, amelynek ikerpárja van: Boldogság a neve. Soknyelvű ország, ember-anyanyelvű. Te tanítottál meg a Föld nevére. Veled szomszédosak a Föld égtájai. Partjaid ember-óceánok. Erőműveidben Lenin szava zúg Mi lenne a világgal nélküled? Hazátlan lenne ' * a költő nélküled. — A Béke-vllágtanács aranyér, mével kitüntetett ismert venezuelai költő, 1914-ben született. GEORGU DZSAGAROV: Ünnep Október, bearanyoztad az erdőt, ezüsttel fedted a folyót, füstbe takartad az eget, legelőre hajtottad a nyájat, szeleidnek ezer útja támad. Lehántottad a börtöne tetőit, mezítláb futottál a palotákba, s egy nap a legelőn, egy nap a jég ezüstjén, füsttel a váll adón, Bulgáriába értél egy napon. — Élvonalbeli bolgár költő. 198S- ben született.

Next

/
Oldalképek
Tartalom