Tolna Megyei Népújság, 1968. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-07 / 262. szám
John Reed : A forradalom előestéjén Töredékes beszámoló a rigai fronton tett látogatásról, közvetlenül a szocialista forradalom előtt. 1. Úton a front felé A balti vasútállomás főnöke külön első osztályú fülkét tartott fenn nekünk, az „Amerikai Misz- sziónak”, ahogy bennünket nevezett. Egy óhitű pap, aki önkéntes egyházi teendők ellátására ment a lövészárkokhoz, alázatosan kérte, hogy társaságunkban utazhassák. Nagy darab, egészséges ember volt, kedves mosolyú, hatalmas, vöröses S2akállal, legyűrhe- tetlen beszélőkedwel. — Eto vemo! —, így van! — mondta, s leheletnyit sóhajtott A forradalom meggyöngítette az egyház hatalmát a tömegeken. A tartalékosok sapkáján azelőtt kereszt volt, és a felirat: „Za veru, carija, i otyecsesztvo” — „A hitért, a cárért és a hazáért.” Hát, a „hitet” is leszaggatták a többivel. .. A fejét rázta. — Az imák régi szövegében az istent a „Mennyek Cárjának” nevezték, a Szűzanyát pedig „Cár. nőnek”. Meg kellett változtatnunk — az emberek nem engedik az istent így megsérteni — mondták... Aztán a hadseregben végzett munkájáról kezdett beszélni. — A tábori imában a pap a békéért imádkozik, a világ minden népe számára. A katonák pedig azt kiabálják: „de azt is vegye be, hogy hódítás és jóvátétel nélkül!”... És jaj annak a papnak, aki nem a katonák imáját mondja! A vonat hosszú ideig álldogált minden állomáson, hogy az utasoknak idejük legyen meginni egy csésze teát és lenyelni az ételt a túlzsúfolt várótermek gőzölgő, vidám zsdbongásában. A pap Taskeritben lakott féleségével és öt gy érmékével. Mesélt a „Tolvajirodá”-ról, erről az egyedülálló intézményről, ahol a megrabolt áldozatok átvehették tulajdonkájukat, ha készpénzben megfizették annak ellenértékét, igaz, húsz százalék engedménynyel. .. Egy kövér polkovnik elmondta, hogy német és osztrák hadifoglyok bizottsága Moszkvában nyolcórás munkanapot követelt — és meg is kapta! Olyan hírek terjengenek, hogy a katonák a fronton otthagyják sáncaikat és hazamennek pok- rov ünnepére, október elsejére — ami négy nap múlva lesz. Mi történik, ha az orosz katonák milliói egyszerűen abbahagyják a harcot és elindulnak a városokba, a fővárosba, falvaikba? — Elvesztünk) — dörmögte az öreg polkovnik. A franciául beszélő tiszt — elméleti forradalmár — udvariasan, de hevesen vitatkozni kezdett vele. A pap elmondott egy egyszerű Rabelais-i történetet a katonáról, aki azzal csábított el egy parasztlányt, hogy a gyerek majd generálisnak születik... Már későre járt, a lámpák homályosan és hunyorogva égtek, a vagonban hűvös lett. A pap dideregni kezdett. — Hát — mondta vacogva — túl hideg van ahhoz, hogy ébren maradjunk. És úgy ahogy volt, lefeküdt, csak hosszú szoknyája födte be, és máris hortyogott. Kora hajnalban ébredtünk, elmeredve és zsibbadtan. A nap áttűnt a homályos ablakokon. Bejött egy kisfiú, teát árult, cukor helyett csokoládéval. Vonatunk már Észtországban döcögött. 2. Vojtinszkij a fáradhatatlan A második emeleti nagyteremben, lázas írógépkattogás, futárok és küldöttségek jövés-menése közepette működött a Tizenkettedik Hadosztály agyközpontja, az ISZKOSZOL, ez a spontán keletkezett demokratikus szervezet, amelyet a katonák hoztak létre. Az egyik íróasztal mögött, zsidós arcú, jókötésű fiatal hadnagy állt, kezével idegesen beletúrt őszes hajába, miközben majd elborította az izgatott panaszáradat. A fronthadosztályoktól jött négy küldöttség — nagyrészt közkatonák, itt-ott néhány tiszt — rontott néki egyszerre; az egyik hadosztálynak már alig van csizmája — hatszáz párát ígértek, de csak hat- vanat küldtek; egy másik küldött, ség rongyokba burkolt szónoka azt panaszolta, hogy a tüzérségnek már kiosztották a téli bundát, de a lovasság még mindig a nyári mundérban jár... — Da, da — válaszolta a hadnagy bizonytalanul. — Szicsász, szicsász. Azonnal írók a népbiztosságnak. Egy kis asztalkán újság és brosúrahalmaz tornyosul. Arrébb egy katona ül a törött széken és hangosan olvassa fel, mit ír az Izvesztyija — az ossz -orosz Szovjet tek Pétervári Végrehajtó Bizottságának hivatalos lapja — az új kormány megalakulásáról. Amikor felsorolja a kadét minisztereket, a hallgatók nevetésbe, gúnyos kacagásba törnek ki. Az ablaknál Vojtinszkij, a Tizenkettedik Hadsereg helyettes politikai biztosa áll, katonai szabású kabátja állig begombolva. Kék szeme vastag szemüveg mögül villan elő, ő a híres szibériai száműzött, a Szmertniki szerzője. — A munkám — mondja nekünk — az, hogy létrehozzuk azt a katonai gépezetet, amellyel visz. szafoglaljuk Rigát. Pedig a körülmények borzalmasak. A hadsereg mindenben szűkölködik — nincs élelem, ruha, lábbeli^ lőszer. Az utak rettenetesek, és már két hete állandóan esik. A trénlovak halálra fáradtak, ki vannak éhezve és legfeljebb csak annyi kenyeret tudnak cipelni, amennyi ahhoz elég csak, hogy éhen ne haljunk. De a legkomolyabb hiányt röpira- tokban és újságokban szenvedjük. .. Erre szükségünk van a harci szellem fenntartásához. A bizonytalan hangulat miatt sokan egyszerűen letették fegyverüket és hazamentek... Vojtinszkij már harminchat órája nem aludt. És mégis, valósággal sugárzott belőle a friss energia, amint búcsúzóul szalutált és leszaladt a lépcsőkön sáros kocsijához — negyven mér- földes útra kellett mennie, át a sártengeren, a közelgő vihar árnyékában, hogy eldöntsön egy vitát közkatonák és tisztek között 3. Vendenben Künn esett, és az ezernyi csizma szétnyomta az utcák sarát a járdákon, úgy, hogy járni is alig lehetett A várost besötétítették az ellenséges repülők elől; csak a redőnyrésekből hatoltak ki fény- pászták, a rolók tompa vörösben ragyogtak. A szűk utca olykor egészen váratlanul kanyarodott. A sötétben folyton vonuló katonákba ütköztünk, megannyi cigarettaparázsba. A közelben teherautó-oszlop haladt el. valami hadi szállítmány. Viharos dübör. géssel száguldott tova a komor feketeségben, miközben iegyezősze- rűesn szétfröcskölte a sarat. Valaki éppen előttem gyújtott gyufát és láttám, hogy egy katona fehér papírt ragaszt a falra. Ki sérőnk az ISZKOSZOL-ból felkiáltott és odarohant, felkattintotta zseblámpáját. Ezt olvastuk; „Katona Elvtársak! A Munkás- és Katonaküldöt tek vendem szovjetje szeptember 28-án, csütörtökön négy órakor a parkban GYŰLÉST tart.. * A kis szállóban a félig mohó, félig rettegő tulajdonos azt mondja, hogy nincsen szoba. — És az ott mi? — kérdezte barátunk, miközben az egyik ajtóra mutatott — Az a parancsnok szobája — hangzott a kurta válasz — Az ISZKOSZOL lefoglalja. Meg is kaptuk. A teát egy vén parasztasszony hozta be nekünk, vize íyős szemével ránk lesett, kezét dörzsölte és németül gagyogott. — Maguk külföldiek — mondta — hála a magasságos istennek. Az itteniek nem akarnak fizetni — Felénk hajolt és rekedten suttogta: — Ó, bárcsak sietnének a németek. S a becsukott zsalugáterek mögött, ahogy lefeküdni készültünk, hallottuk a német tüzérség távoli dörrenéseit, amint egyre lövik a lesoványodott, rongyokba öltözött, éhező orosz katonák vonalait, akiket kínzott a kétely, a félelem, a bizonytalanság, akik ott rohadtak és haldokoltak az esőben, mert hitték, hogy így megmenthetik a forradalmat... 4. Útban a frontról Amikor a pályaudvaron üldögélve vártuk a pétervári vonatot, kollégámnak, Williamsnek az az ötlete támadt, hogy szétoszthatnánk felesleges cigarettánkat Le is telepedett egy kofferra, elővett egy nagy dobozt és nyájas hangokat hallatva, kínálgatni kezdett. Több száz katona volt körülöttünk. De csak néhányan jöttek oda hozzá, bizonytalanul, vettek maguknak, de a többi a helyén maradt és Williams hamarosan egyedül ült egy folyvást táguló kör közepén. A katonák kis csoportokba verődtek, halkan beszélgettek. Hirtelen három önkéntes közeledett feléje, puskájukra tűzött szuronnyal, fenyegetően. — Maga kicsoda? — kérdezte a vezetőjük. — Miért osztogat cigarettát? Mi maga? Német kém? Vesztegetni akarja a forradalmi orosz hadsereget? A peron tömege pedig mögéjük tolult, lassan bekerítette Williamst és az önkénteseket, hangosan át- kozódtak — bármelyik pillanatban készek lettek volna szétszedni őt... Fordította: RAÁB GYÖRGY John Reed (1887—1920) az amerikai munkásmozgalom harcosa, író, újságíró, a „Tíz nap, amely megrengette a világot” című könyv világhírű szerzője. Haditudósítóként volt szemtanúja a forradalmi eseményeknek. Olthatatlan év VÁLOGATTA ÉS FORDÍTOTTA: KASSAI FEKENC ARKAGYU KULESOV; November hetedike Ma először nem ünnepelhettem A piros dátumot. Fekszem a fehér falu kórteremben Fogoly: beteg vagyok. Lepedőmhez mintha bilincs kötöane Az ajtó rám vigyáz, Rendületlenül ott strázaát fölöttem A börtönön a lás. Testem erőtlen, de a gondolatra Nem törhet fájdalom. Transzparensem magasan lobogtatva Vonulok az úton. Bár mozdulatlanul hever az ágyon A testem — létezik. Tömött sorokban felvonul az álom Hallom lépteit. Fehéren rávillan a Néva-partra Az olthatatlan év, Szabadok vagytok, s veletek marad Ki vív az életért. — A neves szovjet—bjelorusz költő verséit feJyölratb« vettök. CARLOS AUGUSTÓ LEON: Vovt) Mir. «fene Az ember országa Ország, amelyhez nincs hasonló Ország, amelynek ikerpárja van: Boldogság a neve. Soknyelvű ország, ember-anyanyelvű. Te tanítottál meg a Föld nevére. Veled szomszédosak a Föld égtájai. Partjaid ember-óceánok. Erőműveidben Lenin szava zúg Mi lenne a világgal nélküled? Hazátlan lenne ' * a költő nélküled. — A Béke-vllágtanács aranyér, mével kitüntetett ismert venezuelai költő, 1914-ben született. GEORGU DZSAGAROV: Ünnep Október, bearanyoztad az erdőt, ezüsttel fedted a folyót, füstbe takartad az eget, legelőre hajtottad a nyájat, szeleidnek ezer útja támad. Lehántottad a börtöne tetőit, mezítláb futottál a palotákba, s egy nap a legelőn, egy nap a jég ezüstjén, füsttel a váll adón, Bulgáriába értél egy napon. — Élvonalbeli bolgár költő. 198S- ben született.
