Tolna Megyei Népújság, 1968. november (18. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-07 / 262. szám

Hidas Antal: Hazafelé Amíg a táborban egyik nap úgy telt el, mint a másik, s a hetek egy nappá szövődtek össze, amíg semmiféle jele nem volt annak, hogy valami is megváltozik — Horváth Pista, mint a szántást, vagy vetést, kötelességtudóan végezte a rábízott munkát; s reg- gelenkint a haláltól menekült em­ber boldogságával ébredt föl: élek! De az orosz, 1917-es februári forradalom után a táborban la­zább lett a rend, és Horváth Pista megbízatásokkal járt ki a város­ba. Sőt, a május elsejei felvonulá­son is — életében először — részt vett. A napok nem hasonlítottak egymáshoz, mint a hadifoglyok földszínű fehérneműi. A táboron kívüli munkába kerülve egyre több „plenni” (fogoly) érintkezett a szabályszerű eleven világgal. A foglyok híreket vettek fel, hoztak a táborba. Egyik-másik fogoly megszökött, és már olyan is akadt köztük, akinek sikerült, nem pusz­tult el, nem hozták vissza, mint azelőtt. A táborban is néhányan levetették a katonanadrágot, a blúzt és ilyen vagy olyan, de civil ruhában jártak. — Horváth Pis­ta mind többet hagyott el jóked­véből. Egy szeptemberi reggelen, ami­kor a táborból a város felé balla­gott, s az út két oldalán szibériai parasztok kaszáltak, a levegő ki­mondhatatlanul tiszta volt, az eget ragyogóvá csiszolta az ősz, ván­dormadarak kiáltoztak egymás­nak — olyan honvágy rohanta meg a fiút, hogy le kellett ülnie az árokparton. — Mi az, Kishorváth, mi tör­tént magával? — kérdezte tőle a zászlós, amikor a fiú jelentkezett nála a városban. — Semmi... Csak... — No... — Csak nem akarok többé a városba jönni. — Miért? — Mert itt sínek vannak... Vasút... A zászlós a fiút nézte, sokáig, aztán, mintha az asztalon keres­ne valamit, mondta: — Ugyan már... Most... ami­kor. .. hiszen erről nemegyszer beszéltem magának: jön egy má­sik forradalom... amikor hama­rosan megszűnik a hadifogság. Nem folytatta. Érezte: ez most nem illik ide. Inkább azt mondta: „Kishorváth...” Gyöngéden. S ebben ott volt: „Kedves fiam, ügyeljen magára, az ilyesmi nem használ.. A fiú lehajtotta a fejét. Maka­csul hallgatott. — Jól van — mondta a zászlós. ... És ettől kezdve a fiú valóban abbahagyta a városba járást, a táborban üldögélt. A lelke ugyan nem billent helyére; a fiú szótla­nul, tűnődve mosolygott. Máskor egy nap alatt többet mozgott, mint most egy álló héten. ... Mindenütt hó borította a földeket, amikor Pétervár Októbe­re után megnyíltak a tábor kapui. Piros kokárdás emberek jöttek, kihirdették, hogy a hadifoglyok ezentúl szabad, egyenjogú polgá­rok, oda mennek ahová akarnak, — mondta az egyik vörös kokár­dás orosz —, de a Vörös Gárda se rossz hely — mondta a másik ko­kárdás —, mindenki maga döntse el — szólt a harmadik. Horváth Pista bement Tomszk- ba, a zászlóst kereste, aki a városi pártszervezet épületében dolgo­zott. A szobában gyönge villanylám­pa égett, füstfelhők billegtek alat­ta. A zászlós civil ruhában — az íróasztal mögött állt Az íróasztal előtt emberek járkáltak föl-alá, oroszul beszéltek, olykor egyszer­re hárman is, hangosan, mintha haragudnának egymásra, holott csak vitáztak: lesz-e Németor­szágban forradalom és mikor, és milyen, és Ausztria—Magyaror­szágon? Az ernyőtlen villanykörte felé újabb felhők gomolyogtak. A zászlós alaposan „pusztította” a cigarettákat, miközben figyelt, minden szóra, minden vélemény­re, és ha beleszólt a vitába, erős hangjától a villanykörte alatti füstfelhők egymásba kavarodtak. A zászlós észrevette Horváth Pistát. Mosolyogva jelezte, hogy örül neki, s egy fejbiccentéssel, hogy üljön le, várjon. Amikor a távozó emberek után becsukódott az ajtó, a zászlós megszólalt: — Na, mi van, fiam, Kishor­váth? — Kun elvtárs! — mondta Hor­váth Pista olyan komoran, ami­lyen komorrá csak vidám embe­rek tudnak változni. — Én haza­megyek. — Hová? — Magyarországra... — Rossz itt? — kérdezte Kun Béla. — Éppen, hogy — jó. Nagyon is... — Nem értem A fiú hallgatott. — Nem avatkozom bele — szólt Kun Béla. — Maga szabad ember, de gondolja meg... Magyarország­tól hatezer kilométerre vagyunk. És egyelőre tart a háború... front... Hogy megy át? — Tessék rám bízni. — Otthon újra elviszik katoná­nak. .. Az olasz frontra... — Tessék rám bízni azt is... — Jól van, — mondta a zászlós, és a civil ruhában még szélesebb­nek látszó vállait felhúzta, mint aki nem érti a dolgot, vagy véde­kezik ellene. — Ekkora út... Ma­ga tudja, milyen kavargás van itt is az országban. — Odaérek. — Sajnálom, hogy elmegy... Ha várna egy keveset, együtt utazhatnánk. — Ne fájdítsa a szívemet, Kun elvtárs! Nézte a fiút, tűz gyulladt ki sze­mében. — Várjon fiam! — mondta. Elő­vette erszényét, belenyúlt, és amennyi a keze ügyébe akadt, ki­markolta. — Itt van, az útra... írást is szerzek magának... Délután érte jöhet... — és gyöngéden hozzá­tette: — Kishorváth... Horváth Pista erre nem számí­tott. Azt hitte, hogy a zászlós szid­ni fogja. Nem ez történt. — Kun elvtárs, én visszajövök! A zászlós már az íróasztalnál ült, és valami irat olvasásába fo­gott. Föl se nézett, halkan mond­ta: — Gondolja, ez sikerül? — Tudom! Olyan határozottan mondta, hogy az erről való vitának többé semmi értelme nem volt. A zászlós nem nézett föl. Azt mondta: — Adok egy tanácsot. Ha ott­hon kérdeznék, mondja azt, hogy engem nem ismer. — Megtagadjam, mint Péter a Názáretit? — Fiam ne legyen marha — szólt a zászlós, anélkül, hogy az olvasást abbahagyta volna. — Hagyja azt a Názáretit... — Kun elvtárs... nyögte Hor­váth Pista. — Kérhetek valamit? — szólt csendesen a zászlós, de most se emelte föl olvasásból a fejét. — Tessék... akármit... szíve­sen. .. — Ha valóban hazajut, és tehe­ti, menjen el Kolozsvárra, felírom a címet... nézze meg a felesége­met meg a kislányomat... — el­akadt a hangja. — A kislány hároméves — tette hozzá, mintha ez magyarázat lenne, mért akadt el a hangja. — Szóval... — s most fölemelte a fejét, a fiúra nézett — mondja meg a feleségemnek, hogy látott, jól vagyok, megjövök, persze, együtt a többiekkel... Ezt nem azért mondtam, hogy meg­bántsam magát... hogy rosszked­vű legyen... A rosszkedvű ember elrontja a dolgát. Menjen jóked­vűen. — ügy megyek! — mondta Hor­váth Pista. — Maga azt hiszi, hogy nekem nincs... — a mondatot a zászlós félbehagyta, „honvágyam”-t nem mondta. Fölkelt. Elfordult a fiútól. Kinyitotta az íróasztal mögött álló szekrény ajtaját, és — becsukta. Időt akart nyerni, hogy lecsilla­pítsa magát. Amikor visszafordult, így szólt: — No, isten megáldja! — Isten...? — mosolygott Hor­váth Pista, mert a zászlós vallás- ellenes előadásaira emlékezett. — Ne legyen már olyan nagy forradalmár — csapott le Hor- váthra a hang. — Inkább azt mondja meg: mikor ér oda? — Azt hiszem, karácsonyra... — Az három hét... Igyekezzen! Határozott mozdulattal nyújtot­ta a kezét. Leült, tollat fogott, s írni kezdett. Horváth Pista még állt egy ideig, de a zászlós végleg belemerült a munkába. mmm TAKÁCS BÉLA RÁTfcA Az ifjúság FILMMŰVÉSZETÜNK fokozó­dó érdeklődéssel fordul az ifjúság felé. Az idei pécsi filmszemle két versenyfilmje is a serdülő és fel­nőttkor határán álló fiatalok közé visz (Sándor Pál: Bohóc a falon, Mészáros Márta: Eltávozott nap), de általánosságban is meg­szaporodtak azok a filmek, ame­lyek közvetve vagy közvetlenül a „nemzedékváltás” problémáját fe­szegetik, s különleges érzékeny­séggel ábrázolják azt a küzdelmet, amit a fiataloknak kell folytatniok jellemük, eszményeik kialakítá­sáért, a világban való helyük meg­határozásáért. Elég itt a tavalyi moszkvai fesztivál díjnyertes film­jére, Szabó István: Apa című al­kotására utalnunk, mely minded­dig a legmélyebben, igen összetet­ten és magas gondolati igénnyel ábrázolta a nemzedéki útkeresést. Mondhatni, filmjeink kulcsfigurá­ja lett az „életbe kilépő” fiatal­ember. Ez a figyelem részben annak tulajdonítható, hogy a filmstú­diókba is „betört” az új nemze­dék. A legyártott filmek készítői közt növekvő számban találunk az ötvenes évek fordulóján vagy az­után szakmába került fiatalokat, s a művelődéspolitika is törekszik arra, hogy a szűk gyártási kapa­citás ellenére is — évente 20—22 film — helyet szorítson az „első­filmeseknek”, elképzeléseik kifej­tésére. így érthető, hogy a fiata­lokról szóló filmek jórésze‘önval­lomás jellegű. Igen gyakran a művész személyes tapasztalatait, önéletrajzának eseményeit fedez­hetjük föl bennük. A Bohóc a fa­lon finom iróniával hirdeti is a maga önéletrajzi eredetét. Látszó­lag magától értetődő jelenség ez, valójában új vonás filmművésze­tünk történetében. A szakmába került ifjúságnak ezelőtt — a jnai negyvenesekre célzunk — jó "ide­ig sem témában, sem szemléletben nem volt alkalma a maga önálló útját járni. Innen, hogy például Jancsó Miklós, vagy Kovács And­rás művészi pályája viszonylag csak későn, szinte a náluk tíz-ti­zenöt évvel fiatalabbakkal egyidő- ben bontakozott ki. Jancsó első je­lentékeny játékfilmje, az Oldás és kötés mindössze egy évvel előzte meg Gaál István Sodrásban-ját (1963), s a Nehéz emberek, mely­ben Kovács András magára talált, 1964-ben készült. Mindez világos­sá teszi, hogy a fiatal nemzedék térfoglalása összefügg a jobb al­kotói föltételek biztosításával, s egy mai „elsőfilmes” már csak azért is szerencsésebbnek mond­ható, mert művészi bemutatkozá­sában a maga útját járhatja. E filmeket gondolatban újrave­títve, sajátos kép bontakozik ki belőlük ifjúságunkról. A társadal­mi életbe bekapcsolódó minden korosztálynak megvan a maga kü­és a film lönleges gondja. A mai ifjúságra az életformaváltás ezer terhe sza­kad, súlyosbítva még a tudomá­nyos és technikai forradalom so­rán támadt, megnövekedett köve­telményekkel. Egy faluról városba került szakmunkás vagy egyetemi diák útja például a kétlépcsős ra­kétához hasonlítható: nejncsak gyökeresen más viszonyokhoz kell alkalmazkodnia, de a gyorsuló változással is lépést tartania. E problémák korábba^ nem jelent­keztek ilyen élesen, s főleg nem ilyen tömegméretekben. Egyebek mellett ez teszi az új nemzedék sorsát drámailag rendkívül érde­kessé. FILMJEINK jórésze magányos­nak, már-már elhagyatottnak áb­rázolja az ifjúságot. Mondhatni, elzárják őket a felnőttek világá­tól, általában a szélesebb társada­lomtól. Ezt némelykor indokolja a művészi módszer, mint a Bohóc a falon-ban, ahol a rendező a ser­dülőkor jellegzetes lelkiállapotá­nak belső rajzára, mintegy kivetí­tésére törekszik. De már e film „lezártságában” is rejlenek bizo­nyos veszélyek. Hőseinek képzele­te gazdag, figyelme és kritikai ér­zéke éber, de szembetűnően sze­gényes a gondolatviláguk. Vala­milyen „nemzedéki beltenyészet­ben” élnek, s nem is nagyon akar­nak kiszakadni a maguk köré va­rázsolt világból. Egyelőre még az álmodozásban vannak otthon. S a rendező alig-alig ütközteti az álmokat a valósággal. Mészáros Márta Eltávozott nap-jában a fia­tal lány elhagyatottsága szó sze­rint is teljessé válik. Szülei cser­benhagyták. Helyzet, melynek változataival sokszor találkozunk az életben. A lány önmagára utaltságában azonban az elsőfil­mes rendezőnő az ifjúság vala­miféle általános magárahagyatott- ságára következtet Hősnője, diva­tos szóval élve, „elidegenült”, amint társai s alkalmi szerelmei is azok. A felnőtt világban a gyá­vaság, s megalkuvás ismétlődő il­lusztrációi látszanak. Hogy a nem­zedéki ellentétek e felfogása mennyire terjedőben van, bizo­nyítja — más oldalról — Zolnay Pál lelkiismeretfurdalástól átha­tott Próféta voltál szívem című filmjének csattanója: „ne enged­jétek hozzánk a gyermekeinket!” Arra, hogy a nemzedékek közt a folytonosság megszakadása, a fia­tal és felnőtt korosztályok közötti szakadék éppen a fiatalok erkölcsi megingásához és az önpusztítás kalandjaihoz vezethet, bizonyság Bacsó Péter Fej lövés című filmje, A probléma tehát, hogy a ma­gyar filmművészet milyen módon tudja az ifjúság problémáit a tár­sadalmi élet egész szövetébe be­leépíteni, meg tudja-e, s milyen hűséggel a nemzedékek közötti kapcsolat jellemző szálait ragad­ni? Filmjeink egy részében ilyen kapcsolat nincs, még összeütközés formájában sem, illetve maga az összeütközés is a lelki kapcsolat hiányát tárja föl. Ez kétségkívül létező probléma, de semmiképp sem általánosítható az ifjúság egé­szére — a társadalom átalakulá­sában pedig nem a nemzedéki harc az alapvető tényező. Ifjúsá­gunkról azok a filmek vallottak hűségesen, amelyek tudatosan vál­lalták az előző nemzedékek érté­kes örökségét, s a fiatal hős jelle­mét a kölcsönhatások bonyolult szövedékében építette fel a mű­vész. Elég itt Kosa Ferenc Tízezer nap-jára, vagy az Apára utalni; az előbbi fiatal hőse József Attila szavaival tesz hitet ajoái küzdel­me mellett: „százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen”. Az utób­bi félárva fiatalember leszámol azokkal a legendákkal, amelye­ket a halott apa köré álmodott, de az ő jövőjét is a tevékeny élet megszenvedett erkölcse határozza meg. E RÖPKE ÁTTEKINTÉSBEN természetesen nem e filmek mű­vészi értékét vizsgáltuk, hanem az ifjúság problémájára adott eltérő válaszokon tartottunk szemlét A magyar ifjúságnak az a része, amely az életkor természetes ka­landéhségén túl művészi élmé­nyért jár moziba, bizonyosan nem osztja a „nemzedéki harc” elmé­letét. Lelkes híve a filmszemlélet forradalmának, legyen az alkotó bármilyen életkorú, s a film té­mája bármely korból való. Az egyetemi filmvetítések, a filmklu­bok vitái elég meggyőzően bizo­nyítják, ami különben is magától értetődő. Amit ez az ifjúság nem bír kiállni, az az ósdi ízlés, a szi­rupos érzelmesség, a kőkorszak- beli játékmodor, a giccs ezer faj­tája. De ebben az előttük járók is „ifjak”, amint a modern film­művészet minden nagy úttörője, Adyhoz hasonlóan, „ifjú szívek­ben él s mindig tovább”. B. NAGY LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom