Tolna Megyei Népújság, 1968. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-24 / 276. szám
Leskó László: Féltek-e a haláltól?“ w Tanácselnök: Élet-halál. Ezek nagy szavak. Jókaihoz inkább illők, mint hozzánk. De mégis azt mondom: keveset beszélünk Életről, Halálról, nagy É-vel és nagy H-val. Manapság az emberek, mintha szégyellnék az érzéseiket, gondolataikat... Tanító: Mert mit is csináltam én ez alatt a huszonnégy év alatt? Csináltam-e valami olyant, ami miatt érdemes volt végigélni ezt a 8700 napot? Megtanítottam néhány gyereket arra, hogy ez aa lomb között gyümölcsök ringnának meztelent és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt— ez gyönyörű! Valaminek még lennie kell, hogy azt mondhassam: most már elvégeztem mindent, amit lehetett. A halott bányász apja: Te, szoknyás csaló! Te tudtál-e az isteneddel tenni a halál ellen?! Tudtál? Mit tudtál?... És ti, ti tudtatok-e az én fiam halála ellen tenni?... Agronómus: Én itt Őszibarackországot akarok! És meg is csinálom, higgye el! Ha beleszakadok, akkor is! Ha ellenükre kell tennem, akkor is! B. apró falu, nem éppen az isten tenyerén. A kopasz oldalát mutató hegy lábánál lapul meg, házai, mint héjjától félő csibék húzódnak a súlyos, rendíthetetlen álromán templom oldalához. A legközelebbi lakott hely több mint tíz kilométer. A világhoz csak egy göröngyös, foghíjas kövesét köldökzsinórja köti. Lélekszáma hatszáz körüli. Ennyi volt a harmincas, a negyvenes években, ennyi ma is. A háború messzire elkerülte, az öregebbek néhány véletlenül erre tévedt Liberátorra emlékeznek, de ezek is olyan magasságban repültek kelet felé, hogy csak a legélesebb szeműek vették észre őket. Tanácselnök: A falu férfilakosságát' a bányák, az asszonyokat a szövetkezet foglalkoztatja. Békés nép ez itt. Nézze meg esténként a kocsmát! Nincs részeg ember, pedig tudja, hogy a bányászok gyakran néznek a pohár mélyére! Ha hiszi, ha nem, itt majdnem több forgalmat bonyolít le az italbolt vezetője cukorból, csokoládéból, üdítő szörpökből, mint szeszes italból. Tanító: Soha nem gondolkoztam én még ilyen komolyan a halálról. Egész nap a gyerekek között voltam, tanítottam és csak arra vigyáztam, hogy az óráimat szabályosan vezessem, megfelelően szilárd ismereteket nyújtsak, a didaktikai mozzanatok szép sorban következzenek egymás után, úgy, ahogy az a „nagykönyvben” áll. De most, ez az eset ezzel a bányásszal nagyon megdöbbentett... A temető jólfésült, rendezett. Nem afféle gubancos falusi temető. Többségben vannak a faragott köves sírok. Ének: Ments meg engem, Uram, az örök haláltól! Ama rettenetes napon minden bajtól... Pap: Istenfélő hű gyermeke volt egyházközségünknek Arató János... A halott bányász apja: Te! Te szoknyás csaló! Te tudtál-e az isteneddel tenni a halál ellen?! Tudtál? Mit tudtál?... És ti, ti tudtatok-e az én fiam halála ellen tenni?! Ének: Reszket minden tagom, borzadok és félek. Földi pályát végzett szegény bűnös lélek... A halott bányász anyja: Elmentél, Janim, örökre elmentél. Itthagytad anyádat, a drága két szép gyermekedet, testvéreidet... Az apádat... a gyerekkori jópajtásokat! Ezért ápoltalak?! Ezért neveltelek?! Ha a szén omlott volna rád! De a meddő kő, istenem... a meddő kő! Tanító: Hát ez az, látja! 24 éves volt Arató János. Annyi, mint én. Két kisgyerek maradt utána, meg a felesége. Nem mentem el a temetésre. Itt álltam az osztályban és a függöny mögül néztem a vonuló meneKÉPES GÉZA: Ez a föld Ez a föld a tied bár nincs rajta egy nadrágszíjnyi hely mit magadénak mondhatsz s nincs egy kunyhó, akár csipetnyi, ahol, ha ég a nyári nap, pár napra meg tudnál pihenni — De itt de itt a börtönőrök is testvéreid itt vannak barátaid itt vannak ellenségeid Itt ha valamit írsz amilyet csak te írhatsz egész sereg arc felderül egész sereg arc elborul sokan örülnek sokan dühöngnek szeretnek és gyűlölnek Mehetnél máshová hol tárt kapuk cs percekig tán tárt karok fogadnak szerezhetnél villát kocsit magadnak kaphatnál pénzt kemény valutát fontot dollárt márkát koronát s tán hónapokon át elszédíthetne a siker Mindezt megkaphatod — Mi kell még? Megyek már. Vár a földem Ezt örököltem s gyermekeimnek ezt hagyom örökségképpen s a golyóstoliam s egy életem át szétvert írógépem. tét. Azt mondják, még soha, soha ennyi idegen nem volt a faluban. Még búcsúkor sem. Nemcsak a közvetlen munkatársak jöttek el Arató János temetésére, de kilométereket gyalogolva eljöttek a más aknákban dolgozók is. Ahogy ott álltam az ablaknál, egyszer csak azt vettem észre, hogy folynak a köny- nyeim. Azt hiszem, magamat is sirattam akkor. Mégiscsak nevetséges, hogy egy huszonnégy éves ember úgy bőg, mint egy taknyos kölyök... De életemben először gondoltam a halálra, mint konkrét valóságra, mint lehetőségre ... Agronómus: Ha valaki annyi mindent megér, mint én, már keveset gondol a halálra. Vertek a csendőrök, vertek azok, akikkel egy csecset szoptam. Az rosszabb volt a halálnál! Amikor az emeli az öklöt, aki tegnap még elvtársazott. Nem félek én már száz haláltól sem!...Két éve kerültem ide, akkor azt mondtam: nekem ezeket az embereket élni kell tanítanom, helyesen, úgy, hogy mindig nekik legyen a legjobb. Voltam én már gyenge tsz-ben ezelőtt is kettőben, mind a két helyen sikerült. Még most is kapok leveleket tőlük, hogy „Gergely bácsi így gyere vissza, meg úgy gyere vissza” ... Nem megyek. Ott már rendben van minden, minek mennék? ... Tudja, amikor rehabilitáltak, bedugtak a minisztériumba. Gondolom, valami kielégítésféleképp. De nem sokáig bírtam ott. A papírok, folyton csak a papírok... Azt mondtam: „Elvtársak, nekem nem itt a helyem! Engedjetek vissza a földekre!” A halott bányász felesége: Tudom, azt várja, hogy sírjak, vagy a hajamat tépjem fájdalmamban .: Az anyósom is azt mondta tegnap...... ■ *• A halott bányász anyja: Te Róza, nem sirattad meg egy könnycseppel se az én fiamat, nem is szeretted te soha! A halott bányász felesége: Hát mit mondtam volna erre? Nem sírtam a temetésen és nem sírok most sem. Nincsenek köny- nyeim. Tudja, mennyivel nehezebb így? Csak állok a kre- dencnek dőlve és erőltetem, erőltetem, hogy sírjak, vagy szűköljek legalább,’ mint az állat, de nem megy.. És jól is van ez így. Nekem nem szabad kisírnom magamból őt. Nem szabad... Érti ezt? Napok óta úgy érzem, égek. Itt a homlokom, a nyakam, mindenem. Nem, én nem félek a haláltól, inkább kívánom. De akkor arra gondolok: nekem még tartozásom van: nekem még fel kell nevelnem ezt a két szép gyereket... Néha, ha nagyon éget már a a hiánya, vizet teszek fel a rezsóra, mint amikor borotválkozóvizet melegítettem neki... Lekefélem a kabátját... Keresem, nem hiány- zik-e valahol egy gombja ... Tanácselnök: Érezte a döbbenetét a temetésen? Tudja, manapság sokat, talán túl sokat látunk, hallunk a halálról. A tévében, a moziban. Háború, halál. De ez mégsem érint bennünket megrázó erővel. Mesz- sze van. Én úgy gondolom, hogy az ilyen „kis” halálokról is kellene egyszer beszélni, amik eltörpülnek a háborúk halottainak statisztikai adatai mellett. Jobban megdöbbentik az embereket, mint a számadatok. Ez a halál is... Legfeljebb egy rövid hír a megyei újságban. Jegyzőkönyvet vesznek, vagy vettek fel az esetről, tanúkat hallgatnak ki, azok elmondják mit láttak, vagy hallottak. De a véleményüket nem kérdezi senki! Érti mit akarok mondani? A VÉLEMÉNYÜKET. Mit tartanak a Halálról, az Életről az emberek az atomkor küszöbén ... Tanító: Mit is mondjak? Félek, igenis félek a haláltól! Nézze, itt ez a Guevara, akit most öltek meg. Már azt is -hallottam, hogy valaki korunk r.agv romantikus hősének nevezte. Csak LOVÁSZ PÁL: Feljegyzések TÖRTETŐK Hogy előzzenek: gáncsukat vetik, könyökükkel a Napot elfödik, s fejük a sötét célba beverik EGY HATALMASKODÓ SÍRJÁNÁL Gőgjéhez mérten gúlát érdemelne, s itt fekszik méltán — férges kis veremben ISTENI TESTTARTÁS Hangya átlépem fusson tovább jóságos kegyes akaratomra OKTOBER A fűbe csalt a fény Alig hevertem haldoklás nyirka vonta be ruhámat Fölsírt bennem virág fa földi féreg s a Tél fehér fogától sebzett állat romantikus lett volna? Álmodozó, Don Quijote-szerű alak? Ha így végzi valaki, mint ő, azt az embert én mindenki elé helyezem. Aki tudta, hogy miért hal meg. De véletlenül, értelmetlenül ... ez számomra elviselhetetlen ! Sokszor gondolkoztam már: a mi nemzedékünknek nem adatott meg, hogy internacionalista brigádokban harcoljon egy idegen nép szabadságáért, nem adatott meg, hogy szembeforduljon a fasizmussal. Élünk, napról napra, közben embereket ölnek meg Vietnamban, Bolíviában, meg isten tudja hol... Ha ott halnék meg, akkor elmondhatnám, hogy értelmes élet után, értelmes halált kaptam. De így, ölhetett kézzel várni, várni, míg máshol szükség lenne ránk. Persze, ne higgye, hogy csak ebben látom az élet értelmét! Éz így nagyon egyoldalú kép lenne rólam. De most napok óta így gondolkodom. Nem elítélőtáviratokat az agresszornak, nem szavakat a megtámadottnak, de saját két, fegyvert fogó kezünket!... Nem tudom, érti-e ezt ebben a kicsit izgatott, pontatlan megfogalmazásban? Petőfi ezt száz évvel ezelőtt pontosabban megfogalmazta. Bányász: Azt mondják itt a faluban: csodabogár vagyok. Úgy hívnak: a könyves Fábián. Mert sok a könyvem. Gyerekkorom óta gyűjtöm őket, az unokáimra körülbelül 80 ezer forint értékű könyvet hagyok. Higgye el, nagyobb érték ez a rengeteg könyv, mint a családi ház, vagy a Wartburg autó! Nem félek a haláltól. Három unokám van. Mondjam azt, hogy mindent elértem, amit akartam? Hazudnék. Könyveim vannak, nézze végig őket, egy délután nem lesz elegendő... Úgy érzem ez mindent kárpótol. Azt hiszem, a könyvek adtak nekem mindent: erőt, hitet. Hogy a jót, rosszat egyformán el tudjam viselni. Tudja, lehet, hogy nem ejtem jól a külföldi írók nevét. Lehet. Talán ki is nevetne valami tanult ember ezért. De amit elolvastam, az mind itt él bennem, az enyém! És én ki tudom olvasni ezekből a könyvekből, amit az az ember, aki írta, nekem mondani akart! Tanító: A temetés utáni napon kérdőívet tettem a nyolcadikosok elé. „Féltek-e a haláltól?” Erre kellett nekik felelni. Miért tettem ezt? Talán, hogy lássam: a félelem a haláltól, él-e bennük is? Tizennyolc gyerek, tizennyolc válasz: voltok akik csak az „igent”, vagy „nemet” írták a papírra, voltak, akik indokolni is igyekeztek válaszukat. Első fiú: „Fétóc a haláltól. Hiszem, hogy van isten, aki a jókat megjutalmazza, a rosszakat pedig megbünteti. Én nem vagyok jó.” Második fiú: Félek. Nem tudom, milyen lesz az, ha meghaltam. Fekszem és nem tudok semmiről. Ez nagyon rossz. Ugv képzelem, hogy valahogy fölülről, vagy k'vü'-őj látom rr 'nmnt >•, nem tudok megmozdulni.” Harmadik fiú: Nem félek a haláltól. Én még nem halhatok meg! Tanító: Öt irigyelem legjobban. Ezt a megingathatatlan, konok hitet önmagában. A kis statisztikai felmérés eredménye: a 18 gyerekből hat félt a haláltól, a többi nem. Mit tagadjam? Ez esetben nekem, a tanítónak keli tanulnom tőlük. Mit 's? Talán valami életfilozófiát, bölcsességet? Agronómus: Amikor két éve idekerültem, a szövetkezet már tizenegy elnököt nyűtt el. Akkor én megfogadtam: én innen e! nem megyek, amíg *tt az Élet nem győz. A halál, uram? Az élet! Nem a halál! Az Élet ezen a nyomorult köves talajon, amiből egész évi munkával alig tudunk kisajtolni valamit! Asszonyerővel! Mert az asszonyok, az asszonyok szövetkezete éz itt Én nem érek rá a halállal foglalkozni, az Élettel kell, elég az nekem! Már rég túl vagyok a nyugdíjkorhatáron. „Akarsz-e nyugdíjba menni Gergely bácsi?” — kérdezték három éve. Nem és nem amíg itt görbédé, semmiért dolgozó asszonyokat látok! Én itt Oszibarackországot akarok! Ha egyedül kell tárt mellel odaállni nyolcvan ember eüé, akkor s! Egy éve is megtettem. A közgyűlés előtt azt mondtam: „Vergődünk, vergődünk, gond tetejébe gond nő évről évre, mert nem okosan irányítjuk sorsunkat! Búzát, kukoricát, krumplit vetünk; — ez öngyilkosság! Szerezzük be ezeket máshonnan, ahol ezek teremnek meg jobban! „Csináljunk Öszi- barackországot”! Egyedül az őszibarackot meg a szőlőt érdemes itt nagyban termeszteni. Pár év múlva milliomosok leszünk! Ezt én garantálom! Hümmögtek. laposan néztek. Szerettem volna ezt mondani nekik: „Hát tudom én, érzem én, mi az, amit nem mondtok ki, de ami ott él bennetek, sunyin, lapulva: az évszázados paraszti félelem az újtól, a kockázattól!” Mert higgye el, ez vodt a baj. Ez a csontjainkba ivódott ragaszkodás a megszokott rosszhoz. Kockáztatni kell, anélkül nem születtek nagy dolgok! .. .Este, a közgyűlés után valaki karóval leütött. Azóta eltelt egy év, az idén újra alig tudtuk kisajtolni a megélhetéshez valót. A következő taggyűlésen újra kiállók eléjük és kiabálni fogok, ha kell, De megteremtem az „Őszibaracknrszágot!” Ellenükre, de értük! Érti már, miért nem félek én a haláltól? Bányász: Engem, itt a faluban csodabogárnak tartanak. Úgy hívnak: könyves Fábián. Most, hogy ez a gyerek, az Arató Jani meghalt, valahogy leszállás közben, amikor a kas lefelé röpít, gyakran elibém iöéződik az arca. Nem félek a haláltól. Tudja, az a rosszabb, ha valaki már életében nem számít az élők közé. Akinek nincs célja, vágyai, nincs miért élnie. Én éltem. -És nincs félni valóm a haláltól. (A KISZ Tolna megyei Bízott‘ '~rak pályázatán el^ő díjat, nyert írás.) \
