Tolna Megyei Népújság, 1968. október (18. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-10 / 238. szám
Egy látonatás és i\em minden a a tanulsága pénz! Sokszor szó esett már a pálfai állami egészségügyi gyermekotthonról. Ismerjük az intézet rendeltetését, a benne folyó életet, Ez az élet egyszerre gyönyörű, ha a munka oldaláról közelítem és megbénítóan szomorú, ha lakóira gondolok, a szép cselekvés alanyaira, a háromszáztizenöt gyermekre, akik közül számos már 22—24 éves. Éppen a napokban utaltak át szociális otthonba egy 24 éves fiatalembert, aki hosszú évekig élt itt. A buciiú sűrű könnyhul- latásokkal zajlott. Hozzátartozók híján számára a gondozónőle, a pálfai embereik jelentették a családot. Nem tudom, ez is hogyan lett. miként jött létre és erősödött meg a pótmama- és pótpapa-n-ozgalom. Egy. bizonyos, látogatási napokon, — hogy azok a gyermekek se maradjanak öröm és aprócseprő ajándékok nélkül, akiknek nincsenek hozzátartozóik —, a pál- faiak közül számosán felkerekednek látogatni. És azt sem ér-. tem. hogyan választ pályát az. aki ennyire speciális helyre jön gondozónőnek, ahol nem egy reményteljes gondozni való emberanyaggal kel.1 dolgoznia? Az önkéntes papák és mamák csakúgy, mint a gondozónők, rajongással csüngnek ezeken a gyermekeken, hivatásukon. Nemrég kellett leszögezni egy interjú kapcsán, hogy kicsi vonzása van az egészségügyi pályának, lányaink közül kevesen választják az ápolónői, gondozónői hivatást. Itt, e gondnak még árnyékát sem ismerik, pedig a munka eredményed olyan nehezen mérhetőek, hogy alig is mérhetőek. Elmulasztottam megkérdezni, milyen volt Pálfán a fogadtatása annak a tervnek, hogy itt egv .szellemi fogyatékos gyermekek számára rendelt intézetet hoznak létre. De akármilyen volt a fogadtatás, most ez az intézet annyira pálfai. hogy ki sem lehetne tán szakítani innen. ve hallgatom azokat a történeteket, amelyek ékesen cáfolnak korunk emberének annyiszor emlegetett közönyére. — Egy gyerekünket nemrég fel kellett szállítani Budapestre, súlyos, mozgásszervi betegségben szenvedett, ami operálható. Egy pálfai férfi, aki hosszú időn keresztül papaként látogatta a kicsit, nem sajnálta a fáradságot, felutazott a gyerek után. .. Egyik gondozott nem sokkal azután, hogy hazaszállították szüleihez, meghalt. A nővérke, aki' éveken át gondozta őt, szabadságot kért, hogy ott lehessen a temetésen.. . Aki ide belép, azt érzékelt, gondolatok viharzása keríti hatalmába, mindent inkább el tudok képzelni, mint azt, hogy valaki közönyös tud maradni. Sokan valljuk, hogy az értelem napfogyatkozásánál nincs iszonyúbb csapás és ez az. ami megrendíti a leghűvösebb kívülállót is. Mm* élnek az ilyenek...? Németh Józsefné gondozónő meséli, hogy nemrégiben késhegyre menő vitája volt egy ismert nevű fiatal íróval, aki a Tajgetcsz-elmélet modernebb változatainak létjogosultságáról beszélt, mondván, hogy ezek a súlyosan sérült gyerekek egyaránt terhére vannak önmaguknak, családjuknak, a társadalomnak. Minek élnek az ilyenek? A vita csaknem haraggal végződött. Némethné hét éve dolgozik az intézetben, munka mellett szerzett száikkénzettséget. s jóllehet. gyc>Ti?-géoírói szakképesítése is vp n, soklszor hívták máshova dolgozni, nem tud in elképzelni az életét másutt. Olyasmit fogalmaz újra, ami ismert igazság, noha a különösen nehéz hivatások gvakorlóinak enné] a feloda kerültek, ott dolgozhatnak, ahol képességeik javát kell ad- niok ahhoz, hogy a helyüket megállják. Ahogy én gondolom, ez a magyarázata annak, hogy innen nem kívánkoznak el a gondozónők. — Nem is volt olyan, aki jött és elment, mert úgy ítélte, nem fogja győzni ezt a munkát? — De voltak ilyenek is, nagyon kevesen. Horváth Bálintné négy éve főnővére az otthonnak, mindössze 29 éves és már tizenkét éve dolgozik itt. — Tizenhét éves voltam, amikor képesítés nélküli gondozónőként beléptem ide, fiatalabb jó néhány gondozottunknál. Édesanyám, aki akkor még nem volt nyugdíjas, szintén itt dolgozott a konyhán. Nem örült a választásomnak, úgy ítélte, nehéz dologra vállalkozom gyereklányként. A történet folytatása elmondás után olyan egyszerűnek tűnik: szakképesítést szerzett és amíg a munkával és ezzel volt elfoglalva, a választott szakma, forrón szeretett hivatássá nemesedett. — Sokan járták meg ezt az utat a pálfai lányok és asszonyok közül. Hetvenkilencen vagyunk, ebből csak tizenhétnek nincs képesítése. Ezek között többen idősek már, azért nem tudták a szaktanfolyamot elvégezni. mert nincsenek befejezve az általános iskolai tanulmányaik. — De ezek is el akarnak jutni a tanfolyam elvégzéséig, mert most tizenöten jelentkeztek például az általános iskola esti tagozatára. A pálya anyagi vonzása miatt van ez az igyekezet? Ugyan! Horváth Bálintné mondja: — Három évig 560 forint volt a fizetésem. Hívtak jobb fizetésű munkakörbe, de hiába volt akkor már a csalogatás. Úgy éreztem, csak itt tudok úgy dolgozni, ahogy szeretnék. ismerésnél többre van szükségük. — Tessék elhinni, a pénz nem minden! Az emberek általában keresik a helyüket az életben és A hivatástudatból naponta je- azok az igazán kiegyensúlyozott, lesre vizsgázó nővérekkel beszél- boldog emberek, akik úgy érzik, Nagyon kell szeretni őket! Kedvesek, ragaszkodóak 1 JEGYZET Számrejtvény — házak között — Olyan életkörülményeket kell teremtenünk gondozottaink számára, mintha csak otthon lennének, a családban. Nagyon nehéz dolog ez. Súlyosan sérült gyermekekről van szó, ifjakról. A közeg, amiben dol- gozniok kell a gondozónővéreknek, eltér minden vonásában a megszokottól. Invitálnak, nézzem meg a gyerekeket, győződjem meg arról, milyen kedvesek, ragaszkodóak. Csak szeretni lehet őket. I A. I B. I c. IT a. ITT), lile. Ilid, H e, ill j, B/3, B 5, B 6, B 1, B 2, B 4, E/n, F/l, F/2, F 3, F 5, E/l, E 2, E 3. . . Látszólag értelmetlen számok, vagy, ha úgy tetszik, teljesen azok. Kifejezhetnének valamiféle rejtvényt — bár nyugodtan nevezhetjük rejtvénynek is. Esetleg szekszárdi Ki mit tud-nak. . . Mert közöttük eligazodni csak a Városgazdálkodási Vállalat körzeti gondnoka tud, esetleg a postás. Az orvos, a körzeti ápolónő, a szénhordók, a gázosok már alig. A város más részén lakók, vagy vidékiek egyáltalán nem. Egyikmásik lakónak külön szórakozást jelent, azt figyelni, hogy időnként hogyan kering félórákig egy-egy idegen, tanácstalanul kérdezgetve a járókelőket, tulajdonképpen, melyik házban is lakik X. Y. Ezek a számok tulajdonképpen szakítást jelentenek a régi hagyományokkal, amelyek szerint egy-egy utca házait egyik oldalon páratlan, a másik oldalon páros számmal jelölték. Ezek a számok a Tarcsay utcai lakótelep házait jelölik. Úgyszólván, teljesen ötletszerűen, illetve ahogyan annak idején a beruházási program, illetve az épí- tövállalat munkahely-megjelölése meghatározta. A húszegynéhány épületből azért van például háromnak azonos, vagy megközelítően azonos- számozása: E II, E/2, illetve II c. Ha valaki, idegen csak úgy, hall ja ezeket a számokat, bizony idejébe telik, amíg a három ház hatvanegynéhány lakója között megtalálja, akit keres. Szóval, lehetett volna egyszerűbben is elvégezni a számozást, hiszen a lakótelep építése nem ötletszerűen, hanem jó előre kidolgozott építési terv szerint történt — és mi lesz, ha majd tovább folytatódik a még üres területek beépítése, egészen a Vasvári utcáig? Igaz, megnehezíti a számozást, hogy a lakótelep házai nem a hagyományos, utcasor szerinti épí- tésmóddal épültek. így lett az elnevezés is Tarcsay lakótelep. De ettől függetlenül a II a, n/b, II c, II d, H/e jelzésű lakóházak -- miután a Gróf Pál utca egyik oldalán sorakoznak — nyugodtan kaphatták volna, vagy kaphatnák az utca egyik oldalának megfelelő számozást. Most a Gróf Pál utca olyan utca, amelynek mindkét oldala beépült — egyiken családi házak sorakoznak, a másikon bérházak — mégis csak egyiken van ennek megfelelő számozás. A harminchat lakásos III/j épület esetében sem indokolja semmi, hogy a Tarcsay utca számsorában szerepeljen, már csak azért is, mert tulajdonképpen a Bencze Ferenc utcában van. A Tarcsay lakótelep, illetve a Gróf Pál utca lakói maguk is érzik e számozás teremtette helyzet fonákságát, és úgy nyilvánítottak véleményt, hogy célszerűbb lenne egyszerűbben átszámozni ezt a lakónegyedet. Igaz, pénzbe kerülnének az új ázszámtáblák — bár számtábla : házak többségén nincs még — •is bizonyos adminisztrációval is 5árna. Viszont könnyebben megtalálna mindenkit az orvos, a körzeti ápolónő, a szenes, a gázos — és a vidéki látogató is. BI. — Van egy új fiúnk is. Tegnapelőtt jött, a környezet még idegen számára, sírdogál, szo- morkodik. Fehér köpenybe bújtatnak. De, ami számukra életelem, az engem már az első osztálynál úgy torkonragad, hogy legszívesebben elmenekülnék. Az új fiú, a szükségképpen dédelgetett, aki nem tud beszélni, hozzám botladozik és úgy ölel át, mintha érte jöttem volna, hogy hazavigyem. Fiúk várnak itt az ebédre. Süket csöndben várakoznak és talán ez az egészséges lárma hiánya a legnyomasztóbb, a ré- veteg tekintetek látványa. És a hangok, ami beszéd, csak én nem értem. A nővérek igen. Hallva, hogy újságíró vagyok, a fiúk azt reklamálják, mikor lesz már szívküldi. Folytassam? Az igazság kedvéért folytatom. Bocsánatot kértem házigazdáimtól és megkértem őket, hogy ne kelljen tovább mennem, mert kéntelen vagyok. Megértőén mosolyognak és én távozóban elsőként azt szögezem le magamban, hogy a hivatástudatnak ismét egy emberi csodájával találkoztam, s ami« még vannak ilyen csodák, az emberiességet nem kell félteni az elgépiesedéstól . .. Először is megfelelő megfigyelőhelyet keresett. Terepszemlét tartott, s talált egy snack-bárt a Nightingale Stree- ten, ahonnan szemmel tarthatta Helen Pokus lakását. Mc- Ginnistől megkapta áldozatának fényképét. A vendéglőben akarta bevárni O’Keefe felbukkanását. Ideje volt elég, türelmesen várakozhatott. Habár vállalkozásáért jól megfizették, a bárban még egy pohár whiskyt sem engedett meg magának, sőt még egy pohár sört sem. Alapelve volt, hogy „munka” közben nem iszik szeszes italt. .Mindig csak egy üveg Pepsi-Cola állt előtte az asztalon. Egy csöndes délutánon a csapos leült mellé a kis márványasztalhoz. — Vár valakit? — kérdezte. — Nem — válaszolta Trigger. — Látom, sok a szabad ideje — jegyezte meg a csapos. — Igen. időm az van ... de jobb lesz, ha a saját dolgával törődik — mordult rá Trigger barátságtalanul. A csapos sértődötten visszament a pult mögé. Trigger felállt, egy tízcentest kotort elő a zsebéből és a zeneautomatába dobta. Egy népszerű sláger hangzott fel. — 208 — Megfordult és majdnem összeütközött egy akkor érkezett vendéggel. Megrezzent. — Ö az! — állapította meg. A sokat tanulmányozott fénykép alapján felismerte áldozatát. Visszaült asztalához és elsáncolta magát egy újság mögé. O’Keefe féldollárost dobott a bárpultra. — Gin-fizzt! — Nem whiskyt? — Ma nem. Melegem van. — Hamarosan még nagyobb meleg szakad í’ád, — gondolta magában Trigger az újság széle fölött figyelve áldozatát. Tapasztalt szeme végigfutott O’Keefe alakján, könnyű nyári öltönyén, s nem fedezett fel rajta áruló ki- dudorodást, sem a csípője táján, sem a hónalján. — Úgy látszik, nem hord magánál pisztolyt, — állapította meg, s gondolatban rpgtön hozzáfűzte: — De ki is hord pisztolyt, ha a szeretőjéhez megy... O’Keefe felhajtotta az italt, köszönésfélét mormolt és elment Trigger utánanézett, s látta, hogy eltűnik a szemközti házban, ott, ahol Helen Pokus lakik. Ö is fizetett és távozott. Egyelőre eleget tudott. Szemtől szemben látta áldozatát. Hazamenet eszébe jutott a szép, barna leány, aki az elkövetkező napokban, talán hetekben a lakótársa lesz. Elhatározta, hogy még aznap este megismerkedik vele. Igen egyszerűen kezdte. Megkérte a háziasszonyt, mutassa be a missnek. — Azt hiszem, úgy van rendjén, hogy az ember ismerje a lakótársát, — mondta. Mrs. Hutton, a háziasszony, mosolyogva azt válaszolta, a maga részéről nagyon örül, ha lakói jó viszonyban vannak, feltéve, hogy ez a viszony megmarad az erkölcs és az illendőség határai között. — 209 — — Ebben nem is kételkedem, — fűzte hozzá. — Miss Dentine rendes, tisztességes leány, s ön. Mr. Burke, nézetem szerint, tökéletes gentleman. Burke-Trigger nem mulasztotta el biztosítani Mrs. Huttont, hogy kiváló emberismerete ezúttal sem hagyta cserben. Megpróbálta felidézni magában a helyes viselkedés szabályait, amelyekről valaha régen ifjúkorában hallott, s követte Mrs. Huttont Miss Dentine szobájához. A háziasszony bekopogott, Miss Dentine ajtót nyitott. A kissé suta üdvözlő szavak után a leány hellyel kínálta meg látogatóit. Mrs. Hutton elfoglaltságára hivatkozva magukra hagyta őket. Burke-Trigger éhes, mohó pillantással mustrálta a leány telt alakját, azután lesütötte a szemét. Újra elfogta régi gátlása. Mesterségét a legnagyobb nyugalommal és hidegvérrel űzte, de mihelyt egy nő közelébe került, gyáva és tehetetlen volt, akár egy kamasz. Idegesen köhécselt, hogy megtörje a nyomasztó csöndet. — Nagyon szép szobája van, — nyögte ki végül. — Igazán szép szoba. — Valóban szépnek találja? — kérdezte a lány gépiesen. Még nem volt tisztában a helyzettel, még nem tudta, bátorítsa-e a férfit, vagy visszautasító magatartásával egyszeriben elvágja közeledésének útját. A javára könyvelte el, hogy Burke zavarában a nyakáig elvörösödött. Készségesen hidat épített a további beszélgetéshez. — Először van Bostonbah? — kérdezte. A barátságos érdeklődés némileg enyhítette Burke zavarát. — Igen, most vagyok itt először. Nagyon örülök, hogy Bostonban lehetek. — Bizonyára a Harvard egyetem hallgatója? — kérdezte Cathy. — Igen ... tanulok ... — dadogta Trigger. A leány felélénkült. — 210 — L. I.
