Tolna Megyei Népújság, 1968. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-08 / 211. szám

ülés Endre:

HEGEDŰS LÁSZLÓ:

Tegnap szép húzás volt

Itt vannak a gyerekek

A barátom kalapjával kezdődött. .. ,

Hetyke, zöld vadászkalap. IUik a barátomhoz, ő is ilyen hetyke, komoly, fiatal férfi. Szívesen hallgat, de ha megszólal, a szava azonnal kemény, hangos, támadó.

Néhányszor láttam a kalapját Pesten, soha nem néztem meg figyelmesebben. Itt, a vidéki városban — ahol negyedik napja vendégeskedem — csak viszontlátom. De a kalap itt belémbök. Otthon van, hangosabb, támadóbb.

A főtéri kávéház üvegablaké iái ülünk. Barátom maga mellé ejtette kalapját az egyik székre. Hivalkodó kalap. Addig villogtatja érdemeit, jelvényeit, amíg nézegetni kezdem őket. Nyolc-tíz vadászérem is fénylik rajta. Azután mindenféle fémbolondság. Büszke szalonkatoll. És egy élő, lélegző, igazi hőmérő is — igen, hőmérő. Oyan kicsi, mint hőmérők közt egy csecsemő. De mindent tud — pontosan mutatja, ha künn az árnyékos erdőszélen hűvösebb lehelet éri.

Cigarettázunk, a feketénket isszuk — titokban a kalappal kacérkodom. Hirtelen alattomosan rámtekeredik a vágy: milyen jó volna egy hűvös erdőszél leheletét érezni. Hallgatni, hogyan ropog a száraz fű és a lehullott levél a cipőm alatt. Egy (friss rügyet szakítani, beleharapni — megborzongani a keserű, erős, bíztató íztől. Felnézni a sötétedő égre, várni a titokzatos, puha suhogást. ..

Megérintem a barátom karját. Halkan mondom, hogy a többiek ne hallják.

— Van itt fegyvered?

Gőgösen felveti a fejét:

— Hogyne volna.

Mert ő is csak vendég a kisvárosban. Kis bérelt szobába húzódik, ha be-bejön faluról. Nem szeret idegenben megszállni, kell hát egy ilyen kis szoba. De nem maradna-e idegen vacok ez a zug, ha nem lógna benne legalább két vadászfegyver?

Van, hogyne volna hát fegyvere. S már érti is, miért kérdem.

— Szalonkázni szeretnél?

Akár indulhatunk is. Két éjszaka nem aludt. De most friss és megelevenedett.

— Azt mondják, tegnap szép húzás volt. Négy napja vannatt itt a szálláscsinálók. Gyere.

Elköszönünk a társaságtól.

— Hová?

— Csak egy kis sétára...

Útközben — jó baráttól, kölcsönképpen — vizsla is akad.

Fél hat. Párás, szürke, alkonvo- dás. Hosszú, külvárosi utcán vágunk át.

— Kutya!... Kutya!. . . — kiáltja egy kislány. Kapu nyílik, a Kislány egy kisfiút szólongat.

Csitri — sárgaszőrű, magyar vizslánk, — büszkén, gőgösen lohol előre. A kislánynak velünk

— Igazuk volt — morogja a barátom.

Csitri gazdája mondott igazat. Vizet és sarat ígért erre az esti sétára — és a víz itt pocsog a hegyoldal sárga fű csomói alatt,ja sár a keskeny erdei úton vár ránk. A félcipőnkre nézünk...

— Majd csak megleszünk valahogy!

— De majd visszafelé! — komorul el barátom.

Egyelőre vígan ugráljuk és kerülgetjük a tócsákat. Szelíd, langyos, meleg szél csap oldalba.

Tíz percnyi kapaszkodó után a harmadik tisztáson megállunk. Formás, komoly hely. „Feriék ajánlották” — mondja barátom. Körülnézünk, tegnap négy sneff hullt itt le.

Éppen egyszerre értünk ide a homállyal. Mindketten helyezkedünk — én kiválasztok egy vastag, alacsony ágat, földig hajtom, rádobom a kabátomat, magam is ráülök. A barátom valamivel távolabb helyezkedik el. fegyverébe becsúsztatja a töltényeket, a zár halkan kattan, Csitri ott lapul a földön. v

S körülöttünk hogy szól ez a fiatal erdő! Mennyi hang felesel benne a homállyal! Csörgés, rezzenés, roppanás, reccsenő, alig mozduló ág. És fütty, cinkesur- rogás, a haris furcsa lármája. S minden bokron, minden égtáj felől rigó! Minden pillanatban ők. Nem nyugszanak, izgatottan helyezkednek. Már jó bokrot találtak éjszakára, s még jobbat keresnek. Nyugtalanul vitatkoznak, édes ízekkel fecsegnek, felszárnyalnak a fák közé és azonnal lebuknak. Halk, lopózkodó neszek támadnak. Még mindig a rigók. Az ijedősebbje néha nagyokat sikkant, de. a többi nem riad meg ettől az ostoba kapkodástól. Úgy futkosnak, röpdösnek, mitit elkésett vetélők egy nagy, lassudó szövőszéken. Gyors fordulatokkal, alacsonyan röpülnek, ügyetlenül, vakon s mégis ügyesen. Hogy tudják belefúrni magukat a sötétbe, az ágak sűrűjébe! Úgy pattannak át bokorról bokorra, mint fekete szikrák.

Ezeket a mozgolódásokat, füty- tyentgetéseket szeretem legjobban. Ezt az egész esti erdőt.

Körülnézek. A színeit is szeretem. Az ég egészen szürke. Itt lent a fiatal gyertyánfák még rőtbarna, tavalyi száraz levélruhában állnak. A tölgyek közöttük szürkék és csupaszok — de milyen kemény szürkeség ez, mint az ég ólomfödele! A fű világossárga, a magasság felé döfő ágak feketék. Milyen éles, tiszta kép! De már az álomba mártott tájak forrósága és puhasága is lebben benne... A fűbe nézek, mindenütt lila pettyek a fűben: a kakasmandikó lila virága.

kell beérnie.

Még néhány lépés — és most előttünk a szelíden emelkedő hegyoldal. Alig karnyújtásnyi közelben egy sötétedő folt: a keserűi erdő.

Előrehajolok, tépek egy lila mandikót — majd kérek a szállodában egy borítékot, két papírlap között a vérébe fagyasztom, elküldöm neki. Hívnám, hadd érez- zem a leheletét. De amire elérné a hívás, már régen elfolyt ez a perc, a mostani perc, a csenddel, a vággyal, a szárnylebbenést leső, égre tekintő várakozással. Megpillantjuk az első csillagot. Már hármat, ötöt is látunk.

— Most indulnak — mondjuk egészen áhitatosan.

Indulnak a szalonkák. Egymást keresik, elszállnak puha húzással a fák koronája, a tisztások mélysége fölött. Gyanútlanul szólnak is, pisszegve, hosszan, megmaka- csodva egyetlen betűt ismételnek: „cccc”, azután egy mélyebb „ó”- ba fordul a kiáltásuk.

Villámgyors mozdulat — a barátom oldalt fordult, már emeli is fegyverét. Itt a puha, egyetlen, eltéveszthetetlen szárnylebbenés — és a hang. a szalonka hangja! A puskacső hirtelen lángot vet,

tompa dörrenés, s mire a visszhang remegni kezdene, a fekete madár már le is hullt valamelyik fa koronájába. De Csitri, a kitűnő Csitri hiába keresi.

A sok hűvös nap végre meleget fogant. S kivonultak a gyerekek.

Mint tavaszban boldogan áradó, ezerfelé szétujjongó folyó,

— Levágta magát...

Tehát becsapott a ravasz. Tovább várunk.

Két szalonkapár nagy ívben elkerüli a tisztást, csak szerelmes hangjukat halljuk. Várunk, s nem unjuk el. Ülök a sötétben, s nem kívánok sem magamnak, sem a barátomnak vadászszerencsét, de a szalonkának se megmenekülést. Részvét nélkül nézek fel a magasba. Régóta tudom: semmilyen szerelemmel nem szabad gyanútlanul, szabadon, íeltártan megmutatkozni. A szerelem olyan ritka villanás: csak irigységet és gyű- lölséget kelt. Ha gyanútlan: el kell pusztulnia a ráfogott fegyverektől. Hát húzódjanak be a szalonkák is a legmélyebb, legsötétebb magányba. Bújjanak el, ne jöjjenek soha elő.

Már egészen besötétedett, indulnunk kell haza. Ma este okos szerelmesek ültek a keserűi erdőn. Megmenekültek. Még egyszer nagyot, mélyet lélegzek az erdő ázott szénaillatából.

elárasztják a parkok útjait, utcák sorát s a villamoskocsit,

mely zakatolva, vidáman robog.

Bámész angyalkák, pajkosak, bobok.

kedvre derítők, mint a fényes ég. Ártatlanul bámuló kicsikék,

anyjuk ölén, gördülő kocsiban.

Víg nagyobbak hangos-kíváncsian.

neszesen. nyüzsgőn, boldog-szaladón, s nagy szemekkel, komolyan hallgatón.

Gondok, öregség redői közül felmosolyog a jóság és örül.

így zötyögünk. vagy sétálunk tovább. Áldjuk hunyorgón a nap mosolyát,

nézve, hogy a fák ága rügyezik, ts egy-egy butácska gyermekarc derít.

Szánkon egy dalfoszlány, mosolydarab önkéntelenül s végleg ott marad.

MODERN VERSEK.

I7 okozódó zavar és gyanak- vas kíséri a modem költészetet, s a Petőfin nevelkedett, idősebb nemzedék, amely sikerrel áttomáiszta magát Adyn és eljutott József Attiláig, most értetlenül néz, s nem tudja, benne van-e a hiba, idegenkedése maradiság-e, vagy' inkábba „modem” címszó alá erőszakolt önkény váltja ki viszolygását, sőt visszautasítását? Aligha kétséges: soha nem éltek vissza oly szembetűnően egy haladást feltételező jelzővel, mint napjainkban, amikor a „modem” címke kerül minden jövőt építő gyakorlatra, s vele együtt az alkalmi kóklerségekre is. S az olvasó épp itt jön zavarba: maradi lenni nem akar, de modern sem tud lenni minden áron, abban a mértékben semmiképpen, ahogy erőszakolt divat, türelmetlen szándék megkívánná. S az olvasó bűnbánóan lehajtja a fejét, azt mondja, „ez nekem magas”, vagy ezt sem mondja, hanem inkább elutasít mindent, ami szemben áll hagyományban gyökerező eszményeivel. A kritika pedig — sajnos rendszerint különösebb meggyőződés nélkül — bólogat, hisz ki tenné ki magát annak, hogy rásüssék a manadiság szégyen- bélyegét?

Akik részt vettek író—olvasó találkozókon, tanúsíthatják, hogy az első félóra feszélyezettsége után, amikor a vendégszeretet bora megnyitja a szíveket, a jó szándék leplezetlenül kimondja az aggályt: nem értjük ezeket a verseket. A szemérmesebbek Petőfire hivatkoznak, a Toldira, ezzel mintegy elmaradottságukat bizonyítva ós mentegetve, másak, a vérmesebbek a méltánytalan általánosítás alá vonva, elutasítanak mindent, ami „modem”, s közben észre sem veszik, hogy az általánosítás a kor- tánsaknak .szól, válogatás nélkül mindenkinek.

\T alarci baj van, amit talán T így fogalmazhatnánk meg: a modernséget hajszoló irodalom egyre jobban elmarad a klasszikusokon csiszolódó ízléstől, mely eszményeit kéri számon a mai költőktől, akik viszont fenntartás nélküli hódolatot kívánnak vélt, vagy valódi modernségüknek. S a legfontosabbról rendszerint mindenki megfeledkezik: szétválasztani a jót rossztól, az igazit a talmitól. S éppen itt van a baj: a magányos olvasó néz farkasszemet a magányos költővel. Az olvasó az eszmény nevében szód, a költő szubjektív igazát védi, — ha ugyan van mit v'édenie —, s közben csak a zavar fokozódik.

••

Q reg barátom a Nagyvilág egyik ‘számát teszi elém, a nálunk egyébként elismert Günter Grass versével. „Beszélhettek, amit akartok, ez nem vers!” — és indulatosan lecsapja a folyóiratot.

A vers címe: Disznófejkocso- nya, s ha nem rövid sorokba tördelték volna, megállná helyét bármelyik szakácskönyvben. Pontos recept, amit ajánl, némiképp különbözik attól, ahogy nálunk a kocsonyát főzik; úgy tudom, a rrá kocsonyánkba nem tesznek gyömbért és citromot, — meg kellene próbálni.

Semmi kétség: aki Günter

Grass versét annak veszi, aminek szerző és szerkesztő szánta, tehát versnek, s versélményt vár tőle, feltétlenül csalódik és soha nem tudja megérteni, hogy ez a szakácskönyvrészlet miért merészel a vers miaradandóságé- nak igényévéi lépni az olvasó élé.

Miért rossz ez a vers, mégpedig végérvényesen és örökkévalóan. Nem az a baj, hogy szakít a hagyományos lírával, hisz a maga korában minden

valamirevaló költő ezt tette. Ám ezzel a verssel nem vagyunk hajlandók közösséget vállalni, mert a művészet mindig a kor tükre, s mindig valamivél többet mond el, mint amennyire adatok, tárgyi emlékek képesek. Dán tóból többet tudunk meg a középkorról, mint megannyi tudós munkából, s bár Shakespeare meghamisítja az angol történelmet, a ‘királydrámák hőseinek emberi, korhűen emberi igazát semmiféle adat, oklevél nem tudja kétségessé tenni.

Ma is az a jó vers, amely a kor tükre, amely korunkról vall és az emberről, s a jelent a jövőbe vetíti ki, mert a művészet soha nem önmagáért van, múlt és jövő fonódik benne egybe. Az, hogy valami ..modem”, vagy nem nem ..modern", soha nem külsőségekben válik jelentőssé, hanem azzal, hogy létével beilleszkedik-e jelenbe ós jövőbe, szolgálja-e emberségünket, s azt a hitet, ami a jövendő nemzedékek számára valóság lesz.

Minden egyéb álság és csalás, akkor is. ha bizonyos kritika a modernség diadalát látja benne, az önkény tehetetlensége helyett. S ez természetesen a disznófej- kocsonyáról szóló, verssorokba tördelt konyhareceptre is érvényes, melyet nem ment az ál- modernség jelszava sem: egyszerűen rossz, sub specie aetemi- tatiis, csapnivaló és semmi köze a művészetihez.

TJ e mindaddig, amíg ezt félünk kimondani, fennmarad a veszély, hogy a jóhiszemű olvasó védekezni kényszerül, miközben nemcsak egy verset utasít el, hanem egyre távolabb kerül a költészettől is. az egész kortársi irodalomtól.

CSÁNYI LÁSZLÓ