Tolna Megyei Népújság, 1968. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-29 / 229. szám

Willard Mot lev :

A majdnem fehér fiú

ŐSZ! NÉPMŰVELÉS

Egy gyerekkori jelenet örökké bevésődött az emlékezetébe. Apja ölben odavitte a szalon ovális tükre elé, s odahívta a néger édesanyját is. „Nézz a tükörbe, íiacskám” — mondta, s mindhárman belenéztek, komoly, mo- solytalan tekintettel. — „Nézd meg az édesanyádat, és nézz meg engem. Nézd meg az ő bőrszínét meg az enyémet. Mi mindhárman nagyon szeretjük egymást" — folytatta az apa, s a tükörből visszaverődő tekintetek ragyogtak a boldog büszkeségtől. „Igen, mi szeretjük egymást, az emberek viszont olyanok, amilyenek. Vannak köztük jók és vannak gonoszok'.

Ezt a napot Sosem felejtette el. A néger srácok, akikkel barátkozott, „fehér nigger”-nek csúfolták, fehér pajtásai pedig időnként furán néztek rá, de nem szóltak semmit. Aztán egyszeregyszer kicsúszott a szájukon a nigger szó, és akkor bűnbánóan pillantgattak Jimmyre. Egyébként remek fiúk voltak mind.

Az iskola elvégzése után állást kapott egy belvárosi szállodában, mert nem jöttek rá, hogy valójában kiféle-miféle. O azonban nem érezte jól magát. Valahogy mintha saját lényének felét megtagadta volna. Azt is tudta, milyen nehéz a színes bőrűeknek munkát találni, s furdalta a lelkiismeret, mert neki oly könnyen sikerült.

Ezek a dolgok mind úgy éltek Jimmy lelkében, mint kemény fájdalmas csomók. Járt lengyel kiskocsmákba, olasz családokhoz házibulira és ír esküvőre. Járt színesbőrű lányokkal is, de ezek nagy része tartott tőle, nem tudták, hogy tulajdonképpen kicsoda Jimmy. Velük sem érezte jól magát, és a. fehér lányokkal sem.

Aztán egycsapásra beleszeretett Coraba. Néha töprengett a szerelmen. Most itt volt, és nem tehetett ellene semmit. Megrémült. És egyre inkább azt kívánta, noha önmaga előtt is szégyellte bevallani, hogy bár ne lenne benn« egy csepp néger vér sem.

A Trionan táncpalotában ismerte meg Corat. A lány haja nem volt olyan világosszőke, mint az övé, de finom hullámokban keretezte arcát. Bőre lágy. rózsaszín, keblei keményen álltak, nedves ajka csábítóan csillogott. Egész este együtt táncoltak, s amikor eljött a hazatérés ideje, Jimmy megkérdezte Corat, hogy elkísérheti-e.

— igazán kedves tőled — mondta a lány, kék szemében vidám mosollyal. Amikor Jimmy ráadta a kabátot, egy kicsit hozzádőlt. Aztán kisétáltak a bálteremből, s nem volt mit mondaniuk egymásnak. Amikor megérkeztek Coraék háza elé, valahogy egviküknek sem aka- ródzott elbúcsúzni. Szorosan egymás mellé álltak, s először a lány szólalt meg:

— Nagyon szép este volt —

mondta s közben szórakozottan dobolt a kerítésen.

— Igen, különösen azután, hogy megismertelek.

— Ugye, találkozunk majd? — kérdezte Cora és felpillantott rá.

Jimmy elfordította a fejét.

— Jobb, ha most mondom meg, mielőtt valaki más tenné: néger vagyok.

— Ugyan, csak ugratsz — felelte a lány kis, ingerült nevetéssel.

— Willard Motley Chicagóban született. Kaliforniában mezőgazdasági munkásként, pincérként, majd szakácsként dolgozott. Chicagóba visz- szatérve kezdte el irodalmi munkásságát, cikkeket, tárcákat irt Különböző folyóiratokba, majd regényeket publikált, amelyek közül főbbet meg is filmesítettek. Műveiben az elnyomott amerikai nemzetiségek, a négerek, olaszok, portori- kölak életével foglalkozik. Jelenleg UíKikóbaa él.

— Egyáltalán nem. Azért mondtam, mert szeretlek.

A lány kissé hátralépett. Szemével vegigpásztázta a ház ablakait, hogy nem ég-e a villany valamelyik mögött,

— Kérlek, találkozzunk majd valahol.

Cora pillantása elfordult az ablaktól, s a járdát bámulta, mint Jimmy. Szája sarkában kemény vonás telepedett.

— Ugye, nem mondtad komolyan ... hogy színesbőrű vagy?

— Hát számít az?

— Nem, csak... — furcsán, mélyen a szemébe nézett, aztán azt mondta: — Hívj fel holnap délután.

A Jackson Parkban találkoztak. Sétáltak, majd egy távoleső

padra telepedtek le. „Tudod, sosem szerettem a niggere ... boj csánat, a négereket. Te egyáltalán nem úgy festesz. Miért árulod el az embereknek?’'

— Az emberek olyanok, amilyenek — mondta Jimmy, de válasza ezúttal nem hangzott meggyőzően.

Jimmynek rá kellett jönnie, hogy a lány kedveli őt. Gyakran haza is kísértette magát, s ilyenkor sokáig álltak a teraszon, összeölelkezve. Az egyik ilyen alkalommal Jimmy meghívta Corat, hogy jöjjön el, s ismerkedjék meg a szüleivel.

Az édesapja ugratta Jimmyt a lángolásáért, s megjegyezte: komoly lehet a dolog, hiszen még egy lányt sem hozott el bemutatni. Mama sült csirkét és kuglófot készített, s amikor Jimmy elindult Coráért. apja és anyja porronggyal felfegyverkezve tizedszer töröltek le minden egyes bútordarabot a szalonban.

— Apa, anya: ez Cora — szólt Jimmy, amikor megérkeztek.

— Üdvözlöm, kedves — szólt anya, apa pedig azonnyomban belekezdett valami képtelen történetbe, ami úgy kezdődött, hogy „Jimmy hároméves korában...”

Apa és anya elfogulatlanul viselkedett. csalr Cora tűnt zavart- nak. Kerülte a szülők pillantását, fészkelődött a székén, és csak csipegetett az ételből, aminek elkészítésével anya egész délután bajlódott. Időnként segélykérő pillantással nézett Jimmyre. aki csak abban reménykedett, hogy szüleire nem ragad át a lány idegessége, s alig várta, hogy már kint legyenek az ajtón. Abban a percben ismét olyanok voltak, mint máskor.

— Aßa és anya csodálatos emberek. — szólt Jimmy, miközben Coraék felé sétáltak, de a lány kifejezéstelen tekintettel nézett vissza és nem válaszolt.

Aztán egyszer Cora hívta meg őt, de előbb alaposan felkészítette a látogatásra.

— Nehogy említsd a szüleimnek, hogy színesbőrű vagy, Jimmy... Apa nem szereti a négereket, nem olyan széles látókörű, mint én. De te ne törődj ezzel.

Nagy, krémszínű kocsi állt Coraék háza előtt, s a szalonban lábas hamutartók, és egy zongora. melyen senki sem játszott. Cora apja szivarozott. Részvényei voltak, minden télen két hetet Floridában töltött, s kifogyhatatlanul mesélte a „floridai nigge- rek”-ről. Cora kövér és túlöltözött édesanyja feddőn szólt férjére, amikor megelégelte a néger történeteket.

— Ugyan Harry, ne beszélj már így! jfcíff gondol majd rólunk ez a fiatalember? Vannak nagyon rendes, tisztességes négerek is, persze én egyet sem ismerek személyesen...

Cora ölhetett kézzel ült, Jimmy pedig kínosan mosolygott Mr. Hartley viccein, s közben nyomorultul érezte magát. Kiderült, hogy egyikük otthonában sem érzik jól magukat. Csak kettesben. Négy hónapig jártak így, sokat marták egymást, de egymás nélkül boldogtalanok voltak.

Aztán egy éjjel barátjuk Chevroletjén kikocsikáztak a közeli erdőbe. Suhant a kocsi a sötét, elhagyatott országúton. Amikor egy salakúihoz értek, Jimmy második sebességbe tette a kocsit, s lassított. A faágak súrolták a tetőt, Cora pedig közelebb bújt hozzá. Leállította a motort, s kikapcsolta a világítást is. Csendesen ültek ott egy darabig, aztán Jimmy megszólalt: „Sétáljunk egy kicsit". Kisegítette a lányt a kocsiból.

Kicsiny, füves dombon ültek, vállat vállnak vetve. Cora még közelebb húzódott hozzá. Egyébként nem moccantak, és nem is beszéltek, de amikor Cora lélegzett, Jimmy megérezte testének finom hullámzását. Olyan volt, mintha egyek lennének. Azután karjával átfonta a lányt és csak annyit mondott:

— Cora, nagyon szeretlek!

— Szeretsz Jimmy? — szólt a lány, s olyan közel fészkelődött hozzá, hogy a fiú most már a szívdobogását is érezte. Majd lassan hátradőlt és lehúzta magára a fiút is. Sokáig feküdtek ott, csukott szemmel és szaporán zihálva lélegeztek.

A lány egyik lábát átvetette a fiú testén. Az tetőtől talpig remegni kezdett. Hirtelen felült. Felült Cora is.

— Teljesen egyedül vagyunk itt —bíztatta a lány, s kigombolta Jimmy ingjének legfelső gombját. — A világon senki sincs itt rajtunk kívül.

— Nem tehetjük meg. Cora.

— Talán azért, mert színesbőrű vagy? Engem nem érdekel. Jimmy, komolyan mondom, hogy nem.

— Nem azért, hanem mert szeretlek. Azt szeretném, hogy joggal tehessük. Hozzám jössz feleségül?

Cora pillantása találkozott Jimmyével, csakhogy amazé lágy volt, az övé meg dühtől izzó. „Átkozott, koszos nigger!” — mondta, majd felugrott és elrohant. Sebesen, ahogy a lába bírta.

Jimmy még sokáig maradt ott. A fűbe temette arcát. „Az emberek olyanok. amilyenek” — mondta magában, aztán rekedten, hangosan felnevetett. De ez a nevetés félig zokogás volt, majd egészen azzá alakult, s ő majdnem befúrta magát a földbe, hogy az elnyelje a hangot. A hold részvétlenül ragyogott fölötte, s megcsillantotta szőke hajának fürtjeit.

z íróasztalon kis kazalban állnak a meghívók, amelyek Sárvártól a Hernád mentéig lebonyolított — nem is eseményeken, inkább rendezvény- sorozatokon való részvételre invitáltak. Az idei nyár a látványos népművelési események nyara volt. Most. hogy az ősz itt van már a kertek alatt, aligha számíthatunk arra, hogy folytatódik az ilyen külsőségek közepette végzett népművelő tevékenység. A szabadtéri előadásoknak, kiállításoknak, vetélkedőknek nem kedvez a borongós, csapadékos őszidő. Különben sem nélkülözheti ez a munka az egyszerűbb, bensőségesebb, személyhez szólóbb megnyilvánulási formákat. Az ősz kedvez ezeknek. És szinte csábít arra: gondoljuk végig, milyen

irányban fejlődhetne tovább falun a népművelői gyakorlat.

E tevékenység egyik országos irányítója említette a minap: szeretnénk, ha a népművelés közelebb kerülne a társadalom mindennapi problémáihoz: segítene

abban, hogy a gondok kevesebbed jenek; a népművelés oly „prózai” kérdésekre is okos és használható választ tudjon adni — hogyan élhetünk még tartalmasabb. szebb életet.

agyon jó dolog, ha minél többen tudják, mit jelent a futurizmus szó; kik voltak az urbánus írók; vagy mik a szonáta ismertető jegyei a zeneművészetben. A népművelésnek minden fokon sok a teendője. A tömegmunkának azonban lényegesen egyszerűbb és mindennapibb kérdésekre kell naponta válaszolnia.

Tegnap levelet kaptam egy olvasótól. Tanácsot kért. Huszonegy éves, egy esztendeje nős, mindenképpen gyermeket szeretne. A felesége azt mondja, előbb gyógyuljon meg — tbc-vel most is betegállományban van —. fejezze be az általános iskolai tanulmányait, mert az ötödiknél valami okból abbahagyta a tanulást és végül sajátítson el valami szakmát.

Első gondolatom az volt, vajon mit tudott ez az emberpár egybekelése előtt a házasság egészség- ügyi, gazdasági és kulturális alapjairól. Nagyon keveset, mert nálunk tulajdonképpen nincs igazi gazdája a házasságra való ilyen

természetű fölkészítésnek ... Tulajdonképpen ez is népművelési feladat volna.

Ám, hogy a tevékenység mégis mind határozottabban fordul a praktikus kérdések felé, annak íöltűnő jelei vannak. Olyanok, mint például a Technikakedvelőir I. Országos Kiállítása, melyet a Budapesti ősz; Vásár keretében rendeznek meg. Ott az iskolán kívüli műszaki nevelés eredményeit mutatják be és ez a keret alkalmat nyújt az országszerte működő, mintegy kétezer ilyen szakkör elvi, pedagógiai, módszertani kérdéseinek megvitatására is.

Az elmúlt években az ország jó néhány községében végeztek szociográfiai fölméréseket. Egyikmásik helyen az éves kulturális munkaterv elkészítésekor szem előtt tartották az ily módon napvilágra került tanulságokat is. Keveset tudunk arról, hogy a későbbiekben törődtek volna e munkák nyújtotta figyelmeztetésekkel.

int ahogy érdemes volna a népművelés helyi embereinek sokak figyelmét fölhívniok arra, milyen szerepük van a mai parasztotthonokban a népművészeti tárgyaknak? Kiderülne, hogy nagyon kevés. Míg városon igen kapósak a népi hímzések, kerámiák, szőnyegek és hasonlók, az újonnan berendezett falusi házakban keresve sem talál ilyesmit az ember. Pedig van helye környezetünkben a külföldön oly népszerű magyar nép- művészeti tárgyaknak.

És megint csak a „hogyan éljünk” hatáskörével kapcsolatos. A népművelés ott válik igazán hatékonnyá, ahol majdnem személyre szóló választ tud adni az ezzel kapcsolatos kérdésekre.

Roppant nehézségekkel kell megküzdenie annak a népművelőnek, aki az élet jelentkező aktuális problémáira gyorsan akar reagálni. Emlékezetes, hogy amikor sok helyütt az országban játszották a beat-zenét, akkor még mindig inkább a más zene lét- jogosultságát sommásan elvető rajongás, vagy az átok hangzott el róla. Hogy hol a zenetörténeti helye, melyek népszerűségének forrásai, milyen jelensége az az afroamerikai zenének — arról csak később hallhattunk.

A mind hosszabb őszi estéken ezernyi kérdés bukkan majd föl. Köztük olyanok is: mire tanított meg bennünket az idei aszály? Vagy: a rengeteg őszibarackfa termőre fordulása módosítja-e a gyümölcstelepítési terveket? Esetleg: a melléküzemágak fejlődése nem igényli-e a tsz-eken belüli népművelési tematika jelentős módosítását? Néhány helyen, ahol sok az ipari dolgozó: a 44 órás munkahét bevezetésével megnövekedett szabad idő fölhasználásának milyen kulturált lehetőségei vannak?

an egy népi szólás-mondás: megérik, mint őszre a kökény. Nos, őszre a népművelési tevékenységet gazdagító gondolatoknak is meg kell érniök. Gyümölcsük pedig akkor lesz, ba a helyi adottságokból, a helyi igényekből indulnak ki. Egyébként csak formális „népművelési tervteljesítés” lesz, aminek, hogy a szólás-mondásoknál maradjunk: nagyobb a füstje, mint a lángja.

BAJOR NAGY ERNŐ

(Fordította: Zilahi Judit.)

FODOR ANDRÁS:

A bizonyosság

Mikor megmondták halálod hírét, a lépcső és a ruhatár között, nem tudott fészket verni bennem se rémület, se fájdalom.

Nyelvem a megtanulható szomorúság leckéit kezdte mondani.

S a szökni próbált öntudat ridegen visszanéző sugarában józanná dermedt minden mozdulás.

Mikor melled fölött megálltam, ott, hol nemrég, vergődő árapályon a létezés utolsó lüktetése — belefagyott a bordák kosarába, — nem éreztem csak keserűséget, az itthagyotlak megcsúfoltatását.

Békén, a kíntól, vádtól illetetlen fénylett a fej dér és viasz-nyugalma. (Valószínűtlen tű gyanánt szaladt föl egy meredek ránc nyakkendőtől az állig.)

De másnap, messze, fönt a szélsikárolt nyugati ég rézága közt, a város alkonyatán az utcatorkolatban, midőn izgága fogazatként kavarodván egymásba kulcsolódik vállak, karok sakktábla-rendje, egyszerrecsak rámtört a bizonyosság: te már nem éled ezt az időt. Árnyék-testvér, örökre kiszakadtál a folytatás minden párhuzamából.