Tolna Megyei Népújság, 1968. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-15 / 217. szám
Nádass József: A mesterdetektív Annyit mozgolódtam a koppenhágai repülőgép ülésén, hogy leejtettem azt a budapesti irodalmi folyóiratot. Szomszédom, ősz hajú, nyúzott arcú férfiú, lehajolt érte. Nyújtotta felém, miközben megpróbálta elolvasni a lap címét. Aztán rámmeresztette kidülledt, vizenyős szemét és angolul kérdezte: — Ezt milyen nyelven írták? — Magyar újság ez, uram. Az undor hulláma futott végig az únott, beteges arcon. A szomszéd úgy ejtette újjai közül az ölembe a lapot, mintha visszataszító csúszó-mászó féregtől szabadulna meg: — Brrr! — Na de uram, miért haragszik ránk ennyire? Én is magyar vagyok ... Volt már Magyarországon ... ? — Soha... de nem is leszek. Ne haragudjon rám, ön igen rokonszenves gentlemannak látszik, biztosan vannak ilyenek a honfitársai között is ... De ha a maga életét úgy elrontotta volna egy magyar... hogyan is mondjam, nő... akkor maga is kémé a kormányt, hogy tiltsa meg olyan repülőgép landolását, amelyen ilyen nő tartózkodik... Legyintett egyet és vadul szívni próbálta a pipáját, ami közben kialudt. — Nem kételkedem, hogy szerencsétlenségére olyan némberrel találkozott, aki kárt és gondot okozott önnek Mister... A karfára csapott, félig fel- emelkedett az ülésből és teljes arccal felém fordult: — Kár? Gond? Tönkretette az életemet... Negyvenöt éves vagyok, uram és nézzen csak rám,- ugye hogy maga is hetven évre taksál. Egy ránc nem volt az arcomon, egy ősz hajszálam se... — megragadta a mellényét és rángatni kezdte. — Látja, hány kiló hiányzik innét? Húsz. Ezt mind az a fúria rabolta el, az ön honfitársa. — Mit tehetek én arról, vagy akármelyik más magyar, hogy az a rémes nő szintén Magyar- országon született. Dehát mi is történt tulajdonképpen? Mondja el uram, talán megkönnyebbül, ha így kiadja a mérgét: Legyintett: — Nem szeretek beszélni róla, minden idegem táncol, ha csak emlékezem rá ... És sajnos, emlékeznem kell, mert./. Bocsánat, mi az ön foglalkozása? — író vagyok, uram. — Úgy? Na jól van, hát akkor elmesélem. Tehát. Egy nagyon derék csikágói üzletember,, mondjuk Joe Smith, egy bárban megismerkedett egy nagyon csinos, harmincéves nővel, kiderült, hogy a nő Magyarországról menekült. Smith nem törődött a részletekkel, Elly csinos volt, csábító, beleszeretett, elvette feleségül. Smith kereskedelmi utazó lévén, egy nagy cég megbízásából kellett minduntalan az Államok különböző városaiban felkeresni a vevőket. Néha négy-öt napig, néha egy hétig is távol volt. Alig néhány hónapja házasodott, máris érkeztek a névtelen levelek, a telefonhívások, hogy távollétében Elly igen jól szórakozik. Mr. Smith nem vette komolyan a dolgot, arra gondolt, megirigyelték boldogságát, köpött az egész- - re, Ellynek nem említette, minek búsítsa a fiatalasszonyt. Aztán egy nap, hirtelen hazatérte után, furcsa zavart észlelt a feleségén, a hamutartóban két szi var véget talált, márpedig ő rpindig csak pipázott. Egy magánnyomozó irodához fóídult, a legügyesebbhez. Ott az esetet a leggyakorlottabb, legeredményesebb nyomozónak adták át, James Chase-nak. Talán ön is ismeri... hírből; Nno! ■ Fess fiatal ember volt akkor ez a Chase, több mint száz ügyfelét hozzásegítette már a válóperhez szükséges bizonyítékokhoz. Most is bízott a sikerben. Megismerkedett EUyvel, megszerezte a lakás kulcsának másolatát. A párocska pásztoróráján az elrejtőzött Chase különleges fényképezőgéppel két felvételt is készített. A turbékoló szerelmesek felriadtak, a lovag — miután szemrevételezte, hogy a nyomozó sokkal izmosabb, mint ő, a filmtekercset tehát nem bírja elvenni tőle — kapkodva felöltözött és odébbáll!. Elly azonban nem adta fel a harcot, sírt, könyörgött, hízelgett. A felvételek végül mégsem kerültek a válóperes bíró asztalára... Hajaj! Négy éve annak. Átkozott a nap, amikor az történt! — Szóval, Mr. Smith, Önnek nem sikerült elválnia? — Pokolba Mr. Smith-szel! Már hogyne sikerült volna... Egyéb bizonyítékok alapján. Nem érti? Én nem vagyok Smith, én Mr. Chase vagyok. James Chase, a mesterdetektív, aki tet- tenérte a bűnöst, aztán a drága- látos hölgy csapdájába esett és a végén őmiatta vált el az a Smith a feleségétől és nekem kellett elvenni azt a bestiát. AZ OLVASÓ Az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb könyvsikere a szicíliai gróf, Giuseppe Tomasi di Lampedusa „A párduc” című regénye volt. Nemcsak bestseller, hanem írói, művészi siker is, melyet a kritika világszerte egyhangúlag elismert. Az olaszoknál kissé nemzeti üggyé is vált a könyv, egyes méltatói nem haboznak jelentőségét Manzoni regénye, a Jegyesek mellé állítani, mely tudvalevőleg fordulatot vitt az olasz irodalom történetébe, 142 évvel ezelőtt. A dolog annál érdekesebb, mert a szerző évekig hiába házalt kéziratával a kiadóknál, csak halála után két évvel, éppen tíz esztendeje, 1958- ban jelent meg. Akkor azonban öt év alatt nyolcvan olasz kiadása fogyott el, lefordították tán minden kultúrny elvre, s Lucchino Visconti hatalmas filmet alkotott belőle, mely szintén bejárta a világot. Az olasz kritika mindmáig töpreng, mi magyarázza e példátlan sikert? Mert igaz ugyan, hogy a regény tárgya az újkori olasz történelem legfontosabb eseménye: a Risorgimento betetőzése, Garibaldi győzelme, az olasz egység, a nemzeti királyság megalapítása és a feudális rend átváltása a polgáriba, — de Garibaldi dicsőségét százszor megírták már, s a regény éppen nem legdicsőbb oldaláról mutatja be az „Ujjá- születés”-t. Mind az olasz, mind a külföldi bírálat egyetért abban, hogy a mű sötétenlátó, s Luigi Mistrorigo így összegezi tíz esztendő kritikai megnyilatkozásait 1967-ben: „A szerző főalakjának utálkozásán át domborítja ki erkölcsi felfogását: senki sem menekülhet meg az idők dühe elől, a történelmi és társadalmi események sodrából. Lényegében ezt jelenti ki: minden összeomlik, de az ember is összeomlik; cselekvése hiábavaló, alkotó tevékenysége haszontalan. A könyvön elejétől végig sötét pesszimizmus uralkodik, és tárgya alapjában véve a halál érzése.” Nem szenved kétséget, hogy ez a felfogás a járvánnyá vált egzisztencializmus szentesített kis- lelkűségének, kötelező „szorongásának” („halálérzésének”) behatolása a kritikába, ám ez a kritikai szellem betegsége, nem a regény bűne. Fabrizio Salina herceg, ki ironikusan tekinti saját párduci mivoltát is, egyáltalán nem utálkozik, sőt inkább fölényesen, olykor kedélyesen fogja föl a helyzetet, opportunista megoldást választ, s a regény alapvető morálját maga „domborítja ki”, nem is egyszer: „Valaminek meg kell változnia, hogy minden a régiben maradhasson.” Evégből a regény egyetlen aggasztóan reakciós figuráját, saját Bourbon-hű vadőrét a választás napján lakat alá teszi, nehogy bajt keverjen, míg ő leadja szavazatát a nemzeti-polgári rend mellett; ugyanezért unokaöccsé- hez a plebejus újgazdag polgár- mester leányát adja feleségül. És egyáltalán nem omlik össze, semmi sem omlik össze, minden marad, ahogy volt: a paraszt paraszt, a polgár polgár, a herceg herceg. Szorongó halálfélelem helyett pedig pazar dáridó keretében ünneplik az új élet, a Risorgimento végleges diadalát. Ami változásnak történnie „kell”, — jelentéktelen külsőségektől eltekintve — szimbolikus: a polgárlány hercegnővé lép elő, az ősök hiányát dús hozománnyal egyenlíti ki, s ezáltal megvalósítja a polgári demokrácia vívmányát, az egyenlőséget; míg az új rendet el nem fogadó hercegkisasszonyok, aggszűzi állapotra ítélve, a társadalom lomtárába kerülnek. A regény sikerének legfőbb oka bizonyára az, hogy a mai közélet minden fontosabb problémája áttételesen, de érthetően helyet kap benne, s a szerző írói művészetének titka, hogy az oly kevéssé rokonszenves jelenségeket is, mint az opportunizmus (ma konformizmusnak nevezik), derűs mázzal tudja bevonni. Receptje nagyban káros, de kicsiben gyógyító hatású mérgek és ellenmérgek finom keveréke: alapanyaga az irónia, ami nélkül gyakorlati életbölcsesség nincs; additamentumok: egy csöpp cinizmus, párolt szkepszis, melyet Voltaire adagolt először korszerű kivonatban, de amit Anatole France vásári patikája elkuru- zsolt, ellenmérgül s egyben ízesítőnek kaján humor, továbbá választékos ízlésű színező anyag, és pégül is megszűrt életismeret és elnézés embertársaink gyarlóságai fölött; javallat: naponként egy kávéskanállal, mielőtt az emberek közé megyünk, válságos esetbe quantum satis. Az eredmény biztos, és azt a nem dicső, de megnyugtató tanulságot hordja hogy az egyén cselekvése egyáltalán nem hiábavaló, mert „ösz- szeomlás”, katasztrófa nélkül megúszhatja a történelmi és társadalmi események sodrát, s ezáltal megmentheti magát az embert. VÁRKONYI NÁNDOR Knábel Vilmos: Száz év előtti úrbériségi pör Bonyhádi Gyula, a 48-as eszméket és a szabadságharcot cserbenhagyva 1851-ben hűséges császári szolgálatáért Békés megye komiszárja (Bach huszár) lett, majd 1864-ben ugyané megyének főispánjává avanzsált és lemondott „PerczeT’ családi nevéről. Úgy látszik azonban, hogy Bécs nem valami bőségesen látta el aprópénzzel, mert még főispán- sága alatt, 1864-ben akkor már kissé szokatlan úrbériségi pert indított Bonyhádon. Lehet azonban azért is, mert "nem kellett már tartania a felkelőktől, s bosszúból próbálta régi úrbéri jogát „taxa” behajtásával felújítani. Mindenesetre feltűnő, hogy a megyeszerte vagyonosnak ismert család egyik tagja ilyen, piszlicsár tyukpörrel lép fel bonyhádi lakos ellen. — Egy eladásra gyűjtött ócskapapír halomból kotortam ki: „Bonyhádi Gyula közbirtokos — i — felperesnek Perlstein H. Jakab bonyhádi lakos visszalévő hár taxa és járulékai iránt indított per tárgyalása” — eredeti jegyzőkönyvét. A pert a bonyhádi közigazgatási bíróság tárgyal :a, Pozner József szolgabíró és Osztrits József esküdt elnöklete alatt 1864. november 16-án. Kiemelem a tárgyalás fontosabb részeit a jegyzőkönyv eredeti szövegével: „Scheibner Konrád h. ügyvéd mint mtgos Bonyhádi Gyula úr megbízottja is felperesnek — (a perre vonatkozó idézéseket, taxanyugtát és szerződést mutat be) — kéri alperest a kereset levél értelmében, a kereseti 44 f 10 x fizetetlen háztaxa, annak a lejárattól számítandó késedelmi 6 % kamat s 8 f ó. é. köl- cségeinek részére leendő megfizetésére végrehajtás terhe mellett kötelezni.” Perlstein H. Jakab alperes helyett megjelenik annak képviselője, Kostyák Hugó h. ügyvéd és: „Elsőben is kifogást tesz a bíróság illetékessége ellen, mert "az ideiglenes törvénykezési szabályok VI. fejezet 2 §-a szerint alaki tekintetben úrbéri ügyekben a megyei alispán, nem pedig a járásbeli fő-, vagy al- szolgabírák illetékes bírák”. Kifejti aztán, hogy Perlstein Jakab a házat Hochstádt Jánostól vette, aki megfizette az uraságnak a háztaxát, de ő ilyen fizetésre nem kötelezte magát és nem is fizetett. Kéri a felperest „alaptalan keresetétől elmozdítani”. Scheibner K. h. ügyvéd erre azt válaszolja: „Megcáfolásul megjegyzem, hogy igen jól tudom, miként úrbéri természetű ügyekben az alispánok az illetékes bírák. Oly kisházak után fizetendő taxa pénzek behajtása azonban, megyek az 1848. évben is még közadózásvétel végett községi adókönyvekbe Írattak be, s melyekre nézve kárpótlást az illető földesurak még nem nyertek, törvényes gyakorlat a iárás- beli szolgabírákra vagyon ruházva. — A bemellékelt köny vecskékben foglalt nyugtákkal, mely . szerint a kérdéses ház korábbi- tulajdonosai 1846-ik ívről 1847-ik évig folytonosan félévenként 14 f-t fizettek, s micfcn alperes a házát Hochstádt János nyergestől megvette, a vételárból annyit tartott vissza, amennyivel a földesuraságot a taxa pénzbeli követelésére nézve kielégíthetni gondolta". Kéri alperest a kereseti tőke, kamat és költségek megfizetésére kötelezni. Kosztyák Hugó h. ügyvéd: Tagadja oly rendelet, vagy gyakorlat létezését, rpely szerint taxa pénzek feletti bíráskodásra a szolgabírák lennének hivatva. Ilyen esetben és hason természetű ügyekben az 1853-ik évi rnárc. 2-án kelt „Pátens” szerint az 1848. évi status szolgál zsinórmértékül, ezt pedig felperes igazolni nem tudja. A korábbi ház tulajdonosai 21 f-nál többet fizettek, nem egyedül taxa cím alatt, hanem azon házban lattó zsellérek által fizetett „oltalom” pénzül is és a kettőt összevéve fizették a földesuraságnak”. Kéri felperest alaptalan keresetéről elmozdítani. A bíróság mindezek meghallgatása után következő ítéletet hozta: k „Alperes által jelen ügynek közigazgatási sommás szóbeli úton teendő elintézésére nézve a bíróság illetékessége ellen tett kifogások mellőzésével —- jelen ügyben a bíróság illetékessége megállapíttatik — és alperes kö- teleztetik felperesileg keresetbe vett 1863. ápr. 24-től 1864. szept. 29-ig (3 szór 14 f 70 x) 44 f 20 x, s azok késedelmi 6 % kamatait, így okozott 8 f mérsékelt költségeket felperes részére 8 nap alatt különbeni végrehajtás terhe mellett megfizetni, — mely végrehajtásnak eszközlésével Osztrits József esküdt úr bízía- tik meg.” — Az indoklásból idézem: „Mert jelen ügy nem úrbéri természetű a kérdéses ház az 1848-ik évig adóalávétel végett a községi dicalis összeírásban mint úrbéres zsellérház lett felvéve, melyre nézve a földesúr és háztulajdonos között szabad akaratból létrejött szerződésnél fogva bizonyos taxapénz fizetés köttetett ki. A kérdéses ház korábbi tulajdonosai 1846-ik évtől 1847. év végéig félévenként 14 f 70 x-t fizettek felperes fó.des- úrnak. Alperes a kérdéses házat megvevén, s tudván, hogy Hochstádt János az 1848-ik évre az eladott háztól járó taxa pénzt felperes földesúrnak meg nem fizette, de alperes azért a vételárból annyit vissza is tartott, mindezeknél fogva alperest a kereseti 44 f 20 x tőke, késedelmi kamatát és költségekben elmarasztalni kellett. Mely végzés a felek előtt kihirdetvén marasztalt alperes azt fellebbezvén, mi néki birtokon kívül megengedi '. Hogy a fellebbezésnek volt-e eredménye, arról sajnos okmány nincsen. LOVÁSZ PÁL: Bútoraid Bútoraidhoz mért ragaszkodói? Hűtlen, rideg tárgy mindegyik, amit az ember csak futólag birtokol. Tested porával játszik majd a szél. de széked, ágyad, kedvenc asztalod utánad egyre új gazdát cserél Újszülött A fény anyáddal rádnevet S a percek máris szőni kezdik kimért idődből halotti lepledet
