Tolna Megyei Népújság, 1968. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-02 / 128. szám
Tersánszky J. Jenő: H botrány A kkor mór úgy június vége lehetett. Urbonyik mór kifürdőzte valahogy a kehet tüdejéből. És legföljebb valamivel mérsékeltebben űzte a tivornyáit és szok- nyázátsait. De a tanítókisasszonyhoz, úgy tetszik, nem közelít többé. Viszonyom a tanítókisasszonynyal nem sokat lanyhult még heveiben. Oka bizonyára, hogy nagyon lopva, s nem túl sűrűn folynak találkáink. Komolyabb kötelékek azonban elejétől fogva alig hánytorgatódtak köztünk. Ebben valahogy az foglalódik, hogy Eszei, bár tudni, s hallani sem akar másról, mint. hogy első, s egyetlen szerelme vagyok, de épp így, mintha alig tudna róla, hogy anyakönywezető és pap is van. Legföljebb arról beszélünk: jó volna, ha ugyanabba a városba neveznék ki öt is tanítónőnek, ahová aztán es*- gem is áthelyeznek. Hát az enyém már megtörtént. Áthelyeztek, éspedig az ország túlsó végébe. Sajnos, megint er- dészgyakomoknak. Három hetem van még itt Turhóbányán. Az volt az érzésem, hogy mikor bizonyos hűhóval közöltem ezt Esztivel, bár elkomorodik, mintha mégsem lenne túl nagy hatással rá. S okkal nagyobbat láttam rajta egy félóra múlva, mikor bejön az erdészlegény, és azt mondja: — Mike úr, kérem, Bakos Attila úr, meg Urbonyik igazgató úr azt üzentetiik. tessék átmenni Tinókhoz a kocsmába. — Ne menjen, ne menjen ezzel. .. ezekkel a pimasz... — KÄLDI JÁNOS: Költözés előtt Elmegyek, de sohase leszek hűtlen hozzátok, félhomályos, köddel-beszőtt, derengő bádogtetők. Előttem szorongtatok húsz évig, — vagy tán húszezer évig? — a holdas ablakon át, s nyílott, nyílott fölöttetek az élénk-hangulatú fehér füst, a télben-zúzban is élő virág, a reggeli ég vásznára íródó, csodás, fölfelé szálló fogalmazás. Elmegyek, de a lélek majd leskelődik utánatok tovább és szüntelen, vas- fa- és hangtörmelékes fészerek, óriás, hal-szürke műhelyek. Szórhat az idő gondot-reményt és éjt-napot, viszlek titeket mindegyre már, s faggatom — mint eddig — súlyos tartalmatok. Igen, igen, megy tovább az ismerős sín — bennem is — a léckerítéses Tüzép-telepre bólong az őszi akácág, látszik, hogy nincsen kedve. Rakják a szenet hetek óta, nem ürül a vagonsor mégsem: s hallom v — most már halálig — a fagyott kórófejek harangütéseit a szélben. Ez a városszél, ahol éltem, fiatal férfikorom, az elmoshatatlan föld, ami fáj a szívem közepébe fúródva, számomra — egy kicsit — ez volt mindig a haza, Magyarország, sőt, a nagyobb anyám, — Európa. • Arról beszélt a toliam, amit elém sírt naponta a lemezvágó gépek kereke* az élénk-viharú reszelő-zene, s amit mondott konok-szigorú hangon a munkás napok üzenete. Nem hiszem, hogy leszűkítettem volna az igazat, mert túlzón-gyermekien ■> csüggtem rajtad és vallattalak, csörömpöléses, holdvilág-violájú raktárak vidéke. Nem, nem; a világról énekeltem mindig, téged idézve. A szomszédomban nőttél száz-ágú, terebélyes erővé; , a szívdobogásod se más, mint a Kirovi Vasöntő Üzemé, s a gőz-páfrányokkal telenőtt liverpooli kikötőé. Mert azt figyeltem s figyelem ezután is, az imbolygó-nyúló párapalást és a motorzúgás mögül is kihallható törhetetlen szívdobogást. Ez meg nem csalhat, félre nem beszélhet; tisztaszavúan szól embernek, csillagnak, éji szélnek. • . mondja Eszti ízgultan. — De nézze, Esztike — feleltein —, az erdészem hivat Sárga- patakra, s az Attila kocsija visz be minket. — Menjen hát, menjen! Utálom magukait. Ö, hogy utálok minden nyomorult férfit. Ez volt a búcsúja tőlem, félig már a másik szobából. Attila különben a múlt hónapig önkéntességi évét szolgálta Rovignóban, a vadászoknál. S most. másodízben tette tiszteletét Turhóbányán, persze, a vadászaton és a kocsmában. Fura, hogy mikor első ízben említet' tem őt Esztinek, akkor is mintha hasonló tüneteket tapasztaltam volna rajta. S éppúgy Attila is másról kezdett beszélni, mikor a tanítóókról hoztam föl valamit. át, este ülünk’ vacsoránál éppen az erdészemnél Sárgapatakon. Attila is, Urbonyik is, én is. és még Krixrna yer, körorvos. Egyszerre Urbonyik fickója ront ránk. aki persze szintén ott lakik a tanítóéknál. — Do-doktor úr — hihegj —, ha-bamar! A kisasszony! Esztike bevett valamit. Meglehetős nagy hökkedelem. Krixmayemek szívesen odasuhintanék egy pofont. Mert ha vacsorájától is állítják fél, azért undorító, hogy egy emberéletről lévén szó, nemcsak, hogy nem leplezi kedvtelenségét. de nem is a szerencsétlenségéről érdeklődik legelőbb, hanem arról, hogy bőr- vagy szalmaüléses szekéren jött érte a fickó? De már megy is. De mind eközben jól látom, hogy az orvos és az erdészem, akik ketten legsemlegesebbek a tanítókisasszony körül, hát mindkettejük pillantásai Urbonyikra löveti ődnek. Rám egyiké sem. Egészen észrevétlen maradhatok azzal a beliső riadalommal és kavargással, ami oly sápadtságot von arcomra, mint ahogy a sátorponyva takarja kívülről egy rémcirkusz zenebonáját. Gyilkos! — riad bennem. — Talán ebben a pillanatban végez a halál, az üzelmeid miatt, egy gyönge élettel. Az eset tárgyalása alatt csöndesen kisompolygok az előszobába, s már porköpenyem a karomon, s kalapom a fejemben hogy kirohanjak az utcára, a szekérhez, vigyen engem is Túr- hóbányára az orvossal. E rre az ajtóban, egyenest Krixmayer, az orvos pocakjának rontok neki. — Nos, mi az? — kérdezem — Visszajön? — Áhh! — legyint bosszúsan — Már másodszor járatják velem a bolondját. Jön a fickójuk hogy fertőtlenítőt iszik a vacsorájára a kisasszonyuk. Most meg itt van utána a cselédjük, a má sík szekéren, hogy nem kell neki az orvos, már jobban van. A fene enné meg a Rómeóit és Júliáit a szerelmeskedésükkel, hogy felugratják az embert az asztalától. Ezzel bemegy. Szóval a nagyobb veszedelmen ón is túl volnék. Legföljebb az ijedelem tanulságán töprenghetek magamban a jövőre, meny nyíre tanácsos hitelt adni érzésnyilvánításokra a nők részéről akikkel regényt kezdünk felelőt len és pontnak hisszük a végére az áthelyezésünket?! Részlet a szerző 80. születésnapjára kiadott, „A céda és a szűz*’ című kötetéből. HEGEDŰS LÁSZLÓ: Városvégi tavasz A műúton túl már városi házak, lapos tetőkkel nyomulva az égbe. Itt nyálkás földút még, s telet idézve, őgyelgő sora sok pőre akácnak. Fagy, szél után, reggelre tavasz támadt. Simogatott a nap még lenge fénye. S egy házból harmonika halk zenéje ömlött felém, hogy zengett a vasárnap. A kis verandán, mely most megtelt- fénnyel, míg motor berregett őrült-rohanva. majd távolodott bántó, durva, hangja, kamasz játszott magának csöndes hévvel. Oly szép volt, hogy bár mentem volna váltig, lassabban léptem, halljam még sokáig. Szép magyar nyelv Szerszámot és parolát cseréltünk boldogan „Eleve örülök a jo íznek, amelyet egy-egy nyelvi fordulat kibontása révén élvezhetek” — írta Illyés Gyula, anyanyelvűnk műveléséről elmélkedve (Ingyen lakoma 1:266). Osztozzunk örömében, s ez alkalommal az ő nyelvi fordulataiból bontsunk ki néhány jellegzetesei! Barátaival tett gépkocsiútjárói írva jegyezte föl: „az óraszámra előreszegzett, fokozottan működtetett szem... működésre csábítja a nyelvet. Folyt a szó, nem is könnyű közölnivalókkal, de közben a kétoldalt elfolyó vidék is rengeteget közölt” (Szíi'es kalauz 588—9). A lélektanilag is nagyszerű megfigyelés, az agy kettős forrású működésének nyomon követése meglepő, érzéke letes nyelvi kifejezést kapott. Magja köznyelvi: folyik a szó;. ehhez, s ebből teremti az író az annyira szemléletes másikat: elfolyik a vidék. A közös igével a kettőt összekapcsolja: a folyó szó (a fülön át) és az elfolyó vidék (a szemen át) egyszerre közvetít mondanivalót. — Kettős gondolattársítás egy igével: prózája egyik mondatszerkezeti sajátságának, ez a lényege. Két fajtájára említünk itt néhány példát: egy-egy ige az egyikben különböző határozókat, a másikban különböző tárgyakat vonz magához, s kapcsolja össze egymással a sokszor távol álló elemeket. _A kettős tárgyi vonzat egyszerűbb esetei ilyenek: „Ah-gy szememet, akként tágítottam volna fülemet, ha tehettem volna” (Szíves kalauz 584); „Délfelé a tó nyitott lévén, a Nap, mihelyt a sík horizont alól felmerül. teljes hosszában küldi rajta pillantását és melegét” (Balaton 63). Sűritöbbek az alábbiak, meri bennük a konkrét elvont fogalmat idéz föl: „próbálom elrendezni megviselt tagjaimat. és — a szokás hatalmánál fogva gondolataimat” (Szíves kalauz 306); „Hasonló tünetek másutt is megindítják a mosolyt s a gon- lolatot” (Szíves kalauz 569); la nép „fiaival poharat, eszmét koccintok” (Szíves kalauz 620); „Szerszámot és parolát cseréltünk boldogan” {Az éden elvesztése). Az igék kettős határozói vonzatúra is találunk egyszerűbb eseteket, így például: „Lebocsá- tott fülekkel, jobbágyi alázattal hallgattam” (Ebéd a kastélyban 334); „Honnan jönnek? — szökik rögtön észbe, majd nyelvre a kérdés” (Szíves kalauz 566). A következő két mondatban viszont a kettős vonzatú ige, melléknévi igenév alakjában, jelzőként szerepel: „Most Margit forgott a kis konyhában, ragyogó 1 arccal, nemcsak a tepsiktől, hanem az anyai boldogságtól” (Balaton 6); „A fal két oldalán itt is szinte egymást érték az egyenruhába és abba az egyenruhaszerű pillantásba öltözött karhatalmi alkalmazottak” (1926. július). Ezek az alapformák, amelyek a mondanivaló összetettsége szerint változatosabb nyelvi alakokat is ölthetnek. Így például két mondaton át is tarthat a párhuzam, s csak a második mondatban szerepel az ige, akkor is' egy vonzottal, de úgy, hogy a másik vonzatot is felidézi: „A tájak, akár a nők, meztelenül vizsgáznak mivoltjukból. Ne társuljunk tájhoz sem, amíg nem látjuk dísze nélkül” (Balaton 153). Máskor még azzal töliődik a mondat feszültsége; hogy a határozói vonzatok mellett maguk az alanyok is párhuzamosak, például: IA napraforgók láttán! „Nekem a nyelvem, majd az emlékezetem elevenül meg. Az előbbin olajos magvak ize szalad át, az utóbbin egy. azaz két régi szó” (Szíves kalauz 610). Ér. demes volna tovább kisémi e nyelvi fordulatok szövevényesebb kdpesolódásait is. Bennük az író általában a tárgyi képzeletet társítja az elvonttal, s így mintegy egybefogja a végest és a végtelent. Egyúttal a bonyolultat is egyszerűen, mert tömören fejezi ki. Látszólag jelentéktelen nyelvi sajátságban — cseppben a tengert — kíséreltük meg fölvillantani Illyés Gyula nagyszerű írásművészetét. Jelentéktelen? Valójában nagy jelentőségű minden eszköz, ami „győztes nyelvi fordulatof’ teremt. Ahogy ő maga mondta: „Minden jó mondat egy csiszolás azon, amivé az emberiség válhat... A jó mondat így örök nevelő” (Ingyen la. koma 2:94). ÉDER ZOLTÁN
