Tolna Megyei Népújság, 1968. március (18. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-17 / 65. szám
Lőrincze Lajos: Nyelvőrségen Elvitték a szilasiak A címül írt szólást gyakran hallottam gyermekkoromban .. s azóta is a Veszprém megyei Szentgálon. Ha valaminek lába kel, vagy csak nem találtuk s keresgéltük, nagyanyám (pontosabban: öreganyám) azt szokta mondani: elvitték a szilasiak. Akkoriban nem sokat gondoltam rá, kik lehettek a szilasiak, s hogy miért gyanúsítjuk éppen őket, S amikor később eszembe jutott ez a szólás, altkor sem szenteltem neki különösebb figyelmet; arra gondoltam, ez is valami bennszülött nyelvi -lelemény lehet, amilyen számtalan akad nálunk is, másutt is; ma ismerik, holnapra már elfelejtik, s a falu határán túl nyilván nem jutott el sohasem. S íme, most a Kortárs égjük számában (1964. aug.) bukkan elém, Illyés Gyulának tündérien kedves írásában. Innen kiderül nemcsak az, hogy melyik község a megrágalmazott Szilas, továbbá hogy mit vétettek a szilasiak, hanem az is, hogy szólásunkat feltehetően két-három (vagy talán négy?) megyében is ismerik, használják. „Ozorán az én gyermekkaromban — írja Illyés Gyula — az volt a tréfás szólás, ha valami úgy tűnt el a házból, hogy tán úgy emelődött él: nem jártak itt a szilasiak? S ha valami e gyanúval végleg oda lett: Szüasra került. Ezek a fényes lovakkal, féderes üléses kocsikkal vágtató tekintélyes gazdák, ezek a gazdagságukról oly híres «-polgárok-“ — nyilván elfogult vélemény szerint — loptak. Hallomásból mondom. Állatokat vásároltak, vásári továbbadásra a pusztaiaktól, és a Sió-pariról Sütőék mosó- teknőjét is elvitték, megálltak, föltették a saroglyába. A dádi csordákét egész — vadonatúj — káváját ellopták, s vitték Pontoson túli, szkíta kietlenségükbe. A ceceiék is éppígy loptak — az ozoraiak szerint, rdegen-földiek voltak ők is. S mit mentsük: a pusztaiak is loptak. De: a határon innen lopni: más!” Ha valaki nem olvasta volna Illyés Gyula írását, annak egykét szóval megmagyarázom. Szilas = Szilashalhás, mai, finomabb néven: Mezőszi las. Ez a falu ma Fejér megyében van, de abban az időben, tehát Illyés Gyula gyerekkorában, Veszprém megyéhez tartozott az enyingi járással együtt. Következésképpen a Pontoson túli szkíta kietlenség: Veszprém megye, amely bár csak egy kőhaj ításnyira feküdt „a közismerten civilizált” tolnai otthontól. az egykori kisgyerek szemében mégis valami más, furcsa, vad világ, de a felnőtteknek is idegen föld volt. Ezért természetes, hogy amit a maguk portáján (Tolnában) rendjén valónak találtak az ozoraiak, azt a Veszprém megyei szilasiak esetében világ csúfjára emlegették. Gondolom, Illyés Gyula veszprémi önérzete (Tihany ma éppúgy Veszprém megye, mint Szentgál, vagy mint egykor Szilas) az én fenti adatközlésemmel most tetemesen megnövekszik: az, hogy a szenegáliak a megyéjükbeli Szüasról sem hallgatták el az igazságot, talán mégis jelent valami többletet. bizonyos felsőbbrendűséget a lokálpatrióta Tolnával szemben, amely ugyan „igazolásra nem szorulóan mindenkor a Dunántúl legcivilizáltabb területe wff. E;ír — hogy a tárgyilagosságot túlságha vigyem — az is lehet, hogy a szentgáliak nem is tudták pontosan, merre is van Szálas. Hisz valóban irdatlan messzeségben van Szentgáltól, a Balaton túlsó felén... az Isten háta mögött... talán már — Tolnában. Többnej űség Magyarországon Valaki felhívta a figyelmeimet a Ludas Matyi egyik cikkére, pontosabban ennek a cikknek egy mondatára. Azt írja itt a szerző, hogy elmentek kirándulásra és feleségeik is velük tartottak (1965. jan. 14). Helyes-e most már ez a feleségeik — kérdezi levélírónk. Ezt ugyanis úgy is lehet érteni, hogy a kiránduló férfiaknak személyenként több feleségük is volt. Nem először kerül szóba a több- nejűség a nyelvhelyességi irodalomban, s valószínűleg nem is utoljára. Persze nemcsak a több- nejűség, hanem a „többférjűség” gyanújába is keverhet valakit az író ilyen módon. Egy napilapban például ezt olvasom: „A nők azt vállalják, hogy átveszik harcba vonult férjeik, fiaik helyét ..” (Népszabadság, 1965. ápr. 25). Nemrég pedig egy kiadóvállalat szerkesztőivel való megbeszélés során ez a mondat került terítékre: „Elsősorban a tisztek feleségeit igyekezzenek megnyerni, tudják meg tőlük férjeik rendfokozatát...” Ebben a fogalmazásban egyszerre jelentkezik a többférjűség meg a többnejűség: Az edigiékből az látszik, hogy csupán a feleség és a férj szó többes számának használatával kapcsolatban merül fel ilyen probléma. Pedig nem így van! Amikor a repülőtéren felszólítják az utasokat, vagy az előadás kezdete előtt figyelmeztetik a megjelenteket, hogy foglalják el helyeiket, ugyancsak gondolhat arra mindenki, hogy hány helyet HARANG A pesti Múzeumkertben, a múzeum egyik csendes udvarán ül és sütkérezik két sor hosszú betonlócán huszonnégy öreg harang. Miként a kertben is, betonlábú padokon a megöregedett, magányos férfiak. A bulcsi itt a legidősebb. MR hály mester öntötte 1468-ban, egy kolostor romjai temették maguk alá, úgy menekült meg a töröktől, időtől — a kétszáz évvel is fiatalabb pozsonyi, eperjesi mesterek alkotásai is, a falusi kis harangok, amelyeket a nép „a Török Háborúban a takonyba hordozta, a rejtegette"; együtt öregedett meg a kismartoni várkastély bronza a lázadó, ellenálló sasfészkek vihart jelző harangjaival, a harminc- negyven mázsásak a négy-öt mázsásokkal. Mind fekete. Huszonnégy öreg, feketére érett bölcs iU itt, Pollack, időben, fényben álló, nyugodt falai között, az egyikük mellett betontálban muskátli lángol, a far lak mellett a még messzibb idő sírkőágyai, kőemlékei, egy légionárius katona szarkofág ja, aki dák tolmács volt Brigetióban, vagyis Szőnyben és apa és lánya: Tiberius Julius Facundus és lányának, Antonia Octaviának síremléke, akik itt nálunk, az első században, Kékkúton pihentek meg örökre. Megkocogtatom az egyik fekete harangot: zümmögve, álomból, óidőkből zeng, megszólal a bronz. Öntötték őket — „öntött engem’’ — magisterek, mesterek, mindig a jövőnek, messzi nagy időknek, hogy legyen ébresztő, békéltető, figyelmeztető, vészre Tármázó, ' hírmondó. A szegényeknek így szólt: „Nem volt itt kincs, csak fakilincs”, a gazdagoknak mélyen: „Sok volt, sok volt; csak volt?’. Évszázadoknak készültek. És mégis — egymáshoz feketedett öregek, utolsó hírmondók, ezt mondják itt a MézéumkertWu nem maradt meg belőlük csak kevés, a XI— XII. századból egy sem, a középkorból is csak mi, egynéhányon. Pedig bronzból vagyunk. De az ágyú is. Harang és ágyú. Mi a harang? Érckeverék. Réz és ón. Hetvennyolc százalék réz és huszonkét százalék ón. És az ágyú? Réz és ón. Csak a keverékszázalék hajszálnyi különbségével. ÉS Évszázadok és simáit tegnapok: a harang szavát az ágyú szava nyelte eL Olvasom az öreg harangok felett, a múzeum- könyvtárban Weiss Manfréd báró 1918. augusztus 18-án irt elszámoló jelentését: „A csepeli tölténygyárba a különböző gyűj- tőáUomásokról 25 509 mázsa harang érkezett. A legnagyobb 3262 kiló, a legkisebb három kiló. A Műemlékek Országos Bizottsága összesen 26 harangot, 3124 kilót mentett fel“. De a Magyar Ónmüvek nagytétény- diósdi telepén 1918. szeptember 8-ig kétmillió 800 ezer kilogramm harangot olvasztottak be és csak 29 darabot mentettek fel. ts ez csak egy háború... Harangból ágyú, 'ágyúból harang. A debreceni öreg Rákóczi- harangot a fejedelem Gyula- fehérváron öntette a Rohamoznál elfoglalt ellenséges ágyúkból. A miskolciaknak is küldött egy ágyút, hogy öntsenek belőle harangot. A harangszóért is meg kell harcolni. A karancsságiak napóleoni időkből való harangján a latin versezet: ,o németeknek a franciákat legyőző fegyvereiből”. Az óbecseiek harangját P erezel és Damjanich ágyúinak bronzából öntötték, Vers is övezte: „Agyú volt azelőtt, s int, lett béke harangja — Mint ágyú sírást okozott, most sír a halottakért?’. 1916. augusztusában leszerelték a 25 mázsás harangot, Perczel és Damjanich bronza ismét harcba vonult. AGYÚ Dél van. a Múzeumkertben, a múzeum udvarán huszonnégy öreg, egymáshoz feketedett harang hosszú betonlócán ül, sütkérezik. Harangszó száll a kert felett — békességei —, a szomszédból, m Kálvin térről, szól. Ezt a harangot az 1827-ben Na- vorinál elsüllyedt hajók ágyúiból öntötték, amelyeket — harang, ágyú és üzlet — trieszti kereskedők emeltek ki a tengerből. KŐBÁNYAI GYÖRGY CSANADY JÁNOS: Napjaink Napjaink szilánkokból állnak össze, amikor belénk hasit a hajnal, az utak párhuzama összeolvad, s irdatlan messzeségbe futva-fut, téli mezők, zöld vetések kísérik, s felperzseletlen, lüktető faluk — de nincs oly messze, hova el ne érne érc-erük lüktetése; amíg kötélhidak alatt, dzsungelek fókuszában, tűzfalomlasztó városokban Iszomyat-vasszilánkok bontják a dobbanó időt. fontai eS egy-egy utas. Egyel, cagy többet? Az is igaz persze, hogy ha az említett szavakat többes szám helyett egyes számban mondom, szintén beszélhetünk pontatlanságról. Mert hiszen, ha ez a mandat: „A- diplomaták megjelentek feleségeikkel együtt” — azt jelenti, hogy több felesége volt egy- egy diplomatának, akkor ugyanilyenokoskodással az, hogy „megjelentek feleségükkel” — úgy is magyarázható, hogy összesen egyetlen felesége van a sok diplomatának. Ami legalább olyan súlyos félreértés, mint az előbbi. Hogyan jutunk hát ki ebből a kátyúból? — kérdezheti most már olvasónk. Hogy kell helyesen beszélnünk, ha a többes szám Scylláját és az egyes szám Charybdisét ki akarjuk kerülni, ha sem azt a látszatot nem akarjuk kelteni, hogy egy-égy utasnak több helye van' (= az utasok elfoglalják helyeiket), sem pedig azt, hogy a sok utasnak összesen egy helye van (= az utasok elfoglalják helyüket)? Sajnos, azt kell mondanom, hogy nyelvünk ebben az esetben szegénynek bizonyul. Itt ugyanis olyan birtokviszonyt kellene kifejeznünk, amelyben a birtokos több, a birtok is több, de egyenként minden birtokosnak egy birtoka van. Arról nem lehet vita, mit jelent ez a birtokos szerkezet: a kisfiú könyve, a kisfiú könyvei. De már ez: a kisfiúk könyve azt is jelentheti, hogy többnek van egy közös könyve, de azt is, hogy mindegyiknek külön-külön van egy könyve. Ugyanígy: a kisfiúk könyvei egyaránt utalhat arra, hogy több kisfiúnak van több közös könyve, de arra is, hogy külön-külön mindegyiknek van több saját könyve. A hagyományos magyar nyelv- szokás szerint a fentebbi példákban a birtokos személyragos birtokszót egyes számban kell írnunk és mondanunk: „Feleségünk is vélünk tartott”, „átveszik férjük helyét”, „foglalják el helyüket” stb. Elvileg persze valóban el lehet képzelni, hogy ez a forma is félreértést okozhat Az a szerencse azonban. hogy ez a veszedelem inkább elméleti, miint valóságos, hiszen általában ritkán kerülünk olyan helyzetbe, hogy egyáltalán kétségtó volna, hogyan is kell értenünk az említett kifejezéseket. Ha azt mondjuk: „Ebben a faluban igen színes a lányok ruhája”; „Jó lett a gyerekeim bizonyítványa” — világos, hogy nem egyetlen közös ruhára, vagy egy közös bizonyítványra gondolunk. De már ebben a nyelvileg azonos szerkezetű mondatban: „Megérkezett a vonatunk” — nyilvánvaló és logikus, vagy legalábbis nagyon valószínű, hogy nincs mindegyikünknek egy időben érkező külön-külön vonata. De ha valaki logikai megfontolásból mégis aggályoskodna, s nem merné azt írni és mondaná, hogy „Jöjjenek feleségükkel együtt”, s hogy „Foglalják el helyüket?’, választhat más teljesen egyértelmű megoldást is. Például: „Jöjjenek feleségestül”; „Mindenki foglalja el a helyét?’; stb. De a feleségeikkel, helyeiket nem egyezik a magyar nyelvszokással, szemlélettel; valószínű, hogy német hatásra keletkeztek és terjednek ezek a többes számú birtokos alakok. A legelsőnek idézett mondat írója is alighanem jobban tudott németül, mint magyarul Ezt nemcsak az valószínűsíti, hogy a kirándulás, amelyre — mint írja — feleségeikkel együtt mentek, a bécsi hegyekben történt, hanem beszámolójának további mondatai is. Ezt írja: „Éti csigákat gyűjtöttünk hátizsákjainkba”. Az elmondottak után már tudjuk, hogy a hátizsákjainkba helyesebben, s magyarosabban így hangzanék: hátizsákunkba. De még szembetűnőbb germanizmus az „éti csigákat gyűjtöttünk”. A magyar ember kalászt, bélyeget gyűjt, a német kalászokat, bélyegeket. A magyar horgász halat fog, a német halakat. De még a magyar macska is megelégszik azzal, hogy egeret fogjon, nem egereket, mint német kollégája. Részlet a szerzi» könyvnapra megjelenő, Nyelvörségen című irönyvéböl (’Akadémiai Kiadó) LONDONBAN JÁRT MŰKINCSEINK „Hatalmas felfedezés az angol közönség számára a Victoria and Albert Museumban megnyílt Magyar műkincsek kiállítása. A gyűjtemény, amely a magyar művészet fénykorára, a XV. és a XVI. század művészetére helyezi a fő hangsúlyt, az európai művészetnek olyan aspektusát világítja meg, amelyet Magyaror* szagon kívül eddig nem értékel« A kiállítás egyik legszebb darab, ja: Szent Dorottya szobra Bar káról (1430-ból) tek érdemei szerint” — kezdte a közelmúltban „A magyar művészet gazdagsága” című cikkét London egyik legjelentősebblapja, a Daily i Telegraph. Idézhet* tünk volna sok más, s mégélts- merőbb tudósításokat is; a# régi magyar művészetet októbert^ január közepéig bemutatott kiállításunknak igazán jó sajtóvisszhangja volt. Mindez figyelmeztet az alkalomra: a Londonból frissen visszaérkezett művek egy részét, éppen a XV—XVI. század legértékesebb műkincseit, ismét közönség elé tárja Budapesten gazdájuk, a Szépművészeti Múzeum. Csaknem hatvan festmény és szobor, faragott és festett Madonna, egészben vagy részben fennmaradt oltártábla, feszület és templomi szobor sorakozik a múzeum két hatalmas termében, az áhítatos, majd mindinkább vi- lágiasodó-humanizálódó magyar középkor és késő-középkor ritka remekei. R. Gy.
