Tolna Megyei Népújság, 1968. március (18. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-17 / 65. szám
8 TOLNA MEC.TFT NÜPŰTSAO 1968. március 17. A pénznek, eddig nem volt szaga. Ezentúl lesz. Legalábbis Amerikában lesz. A jövőben tehát szagosnak áll majd a világ. Amerikában, és nem nálunk. Mert ott lesz a pénznek szaga, nálunk nem. Mert ugye el kellene dönteni, hogy milyen szaga legyen. A százasnak vanília, a húszasnak kámfor, a tízesnek gyömbér, az ötvenesnek alma. és így tovább. És a szagokat meg kellene indokolni. Például így: a húszasnak azért adták a kámfor illatát, mert ha az ember bemegy egy boltba vásárolni, a huszas úgy eltűnik, mint. a kámfor, ötvenesért almás a munka... Aztán más szagot kellene árasztania a becsületes úton szerzett pénznek és a sikkasztottunk, mert akkor szagáról meg lehetne ism érni, ki, milyen szagos. De ez újabb nehézségekbe ütközne, mert ki tudná megállapítani, hogy melyik pénzt milyen szagára kell csinálni, melyik pénzt fogják elsikkasztani és melyiket nem? Egy szó, mint száz. Nálunk a közmondás továbbra is érvényben marad: „A pénznek nincs szaga’’, és ezért nálunk nem lesznek szagos emberek, nálunk továbbra is a pénzesnek és nem a szagosnak áll a világ. Ez megkönnyíti a rendőrség munkáját is. Mert könnyű lesz kiválasztani a szagos embereket, illetve azokat, akiknél valami bűzlik. Mert az illat Amerikában elad, nálunk felad. Lehet, hogy nem hiszi el a szerkesztő úr, de így van: manapság egész Amerika bűzlik. A napokban kezembe került az egyik nagy New York-i napilap, amelyben egy hirdetést láttam. A hirdetést piros, gyönyörű földieprek díszítették. Es az egész újságnak földieper illata volt. Persze hogy vettem földiepret. Az illatnak nem tud az ember ellenállni. Még a plasztik legyeket is illatosítják. Sőt, a filmeket is. Láttam egy filmet. Színes volt. Amikor az ausztriai fenyves tájakat vetítették, akkor fenyőillat áradt, amikor a francia tergerpartot mutatták, akkor u tenger friss illata csapta meg az orromat. És láttam, Medve szagoltam ibolya illatú harisnyát. Az egyik amerikai cég már több száz illatot áUít elő és megrendelésre szállítja. Ezekből a példákból is látszik, hogy az illat előtt óriási jövő áll. Ha a magyar szakemberek egy kicsit is leleményesek, akkor kihasználják ezeket a lehetőségeket. Mert lehetőség nálunk is van bőven. A zöldségesboltokban például friss illatot lehet áraszt- tatni a fonnyadt sárgarépával, zöldséggel, tormával... És akkor mindenki frissként veszi. A másnapos kenyér is lehet így friss, sőt a rosszabb minőségű is jó minőséget árasztó illatot terjeszthet. Mint láthatja a szerkesztő úr, az illatot, mint minőség- javító szert is alkalmazni lehet. A kezdő háziasszonyokon is alkalmazhatnánk. Akkor nem járnának úg y, mint az egyik tengerészismerősöm felesége, aki első magafőzte ebédjét tálalta fel a férjének. A férj mindjárt meg is kérdezte: — Mondd, szívem, mi akar lenni ez a lötty? — Loity? De hiszen ez a leves! — Igazán? Akkor én tíz éven át levesen hajóztam, anélkül, hogy tudtam volna róla! Ez a kezdő háziasszony bizonyára összetévesztette a levesillatot, a tenger illatával. És a víz is borrá válhatna. Csak illatosítani kellene, és kész. Jelenleg ezt kisipari módszerekkel oldják meg nálunk. l)gy 'illatosítják a vizet, hogy borozzák. Az illat forradalmasítaná ezt a gyakorlatot. Csak a kutakat kellene borillatoztatni. Ezt az illatoztatást akár községfejlesztésből is meg lehetne oldani, és akkor nem lenne olyan község Tolna megyében, ahol a víz minőségére panaszkodnának. És a különböző, nyitott szekszárdi csatornákat is vonzóvá lehetne tenni, partjaikon sétányokat lehetne létesíteni, amelyen állandóan emberek járkálnának, mert nem tudnának ellenállni a rózsa bódító illatának. Ezeket tudtam meg a szag, ületve illat felhasználásáról. Mindezekből arra a következtetésre jutottam: a kapitalizmusban félrevezetik az embereket, még a bűzt is ibolyaillattá változtatják. A mi társadalmunkban mindennek naturszaga, ületve illata van. Ha valami, vagy valaki bűzlik, akkor nyomban megállapíthatjuk, hogy mitől bűzlik. A zonnal megkeressük a '•űz forrását és... Hát, istenem, tévedni emberi dolog: néha azt büntetik, aki kinyitotta a bűzcsapot. Nem mi büntetjük, hanem azok, akik bűzlenek. így akarják bűzteleníteni magukat. Magyar módon, nem ám holmi kapitalista ülatosítóval Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: A Föld lakosságának több mint felét a nők teszik ki. Ezért is, de nemcsak ezért rendkívüli jelentősége van a nők állásfoglalásának korunk alap vető kérdéseiben, a béke és a társadalmi haladás ügyében. Hiszen többnyire az ő gondjuk a gyermeknevelés, elsősorban tőlük függ, hogy az eljövendő nemzedékek a béke, a népek közötti barátság és kölcsönös tisztelet szellemében nőjenek fel. Ez a nők közvetett, perspektivikus szerelte a mai világban. De az emberiség békéjének, sorsának féltése ennél többre, aktiv harcra készteti a nőket a Föld minden táján. E harc egyik szemléletes epizódját eleveníti fel az alábbi levél, melyet Joan Baez, a hires amerikai beaténekesnő csempészett ki a kaliforniai börtönből, ahová több társával együtt azért zárták be, mert tiltako- :ó felvonulást szervezett az Oakland! katonai parancsnokság előtt az USA vietnami háborúja ellen. A bátor énekesnőnek nem ez volt az első világszerte visszhangot keltő állásfoglalása a vietnami háború ellen. Két éve sincs, hogy megtagadta az adófizetést az amerikai kormánynak, hogy ezzel is kifejezze, nem támogatja a fegyverkezési politikát és a délkelet-ázsiai agressziót. Joan Baez dalai megannyi tüzes manifesztum a háború, a fajüidözés ellen, a szín es bőrű lakosság polgárjogainak védelmében... „Milyen különös élmény ellenállni, ellenállni a szó valóságos gyakorlati értelmében, visszautasítani a parancsokat, mozdulatlannak maradni és nemet mondani, az ebéd'lőterem teljes csöndjében, a többi fogoly előtt, az összes őr között, mint a filmekben, nem tudod, hogy ki lesz a te pártodon, és ki nem, mert mindegyik egyformán csendből és csodálkozva néz rád,- és egy hosszú-hosszú pillanatig nincs hang, nincs jel, mintha álmodnál. Ó, tudom, hogy kis büntetés a-» enyém, másfél hónapos boric.., de már büntetés, lidércnyomás, és rögeszme és várakozás, és néha különös módon még vágyakozás is. Itt vagyok és azt mondom: legalább nem vagyok felelős, he vagyok biztosítva, hogy ne lehessek felelős. Ám a gyermekek, akik meghalnak Vietnamban, követnek a börtönbe is. A többi nő, akit velem együtt letartóztattak, nem tudta mi a börtön: soha nem volt eddig börtönben. Hatvanhét tájékozatlan és zavart nő, néhány idősebb asszony, de legtöbbjük első-, másodéves főiskolás lány. A motozás elől megmentettünk egy tranzisztoros rádiót, ezekben a dolgokban a nők sokkal ügyesebbek a férfiaknál ég a fiatalabb lányok ezen hallgatták titokban beat-zenéjüket éjszaka, fojtottan nevetgélve, mint egy kollégiumi hálószobában. A lányok az én csoportomból békejelvényeket rajzoltak mindenhová, a barakkokra, a földre, az „őrmester” meg a „hadnagy” úgy tett, mintha nem látná. A közönséges bűnözők úgy nézték ezeket a megnyilvánulásokat, mintha kilométernyi távolságban lennének és törhetetlen üvegfal állna közöttünk. Nem tudom, mondtam vagy tettem, vagy mit olvashattak le az arcomról, de lehet, hogy a felügyelőknek van egy hetedik érzékük, .mint némely állatnak, amellyel a maguk nyersen rafinált módján a dolgok mélyére látnak. Mindig „megérezték” az ellenállást, még mielőtt kitört volna. Egyszer csak, miközben sétáltunk a hűvös napon, belök- döstek és bezártak bennünket egy hálóterembe, -hatvanhét nőt, akinek fogalma sem volt arról, hogy mi az oka ennek a megmagyarázhatatlan durvaságnak. És mintha befalaztak volna (ez is a lidércnyomás egy része), egyik pillanatról a másikra eltűnt az ajtóról a kilincs, a lányok keze alatt csak a sima deszka maradt, meglepve és csodálkozva nézték, és nem ököllel, hanem tenyérrel ütötték a deszkát, mint a kisgyerekek, ha valamilyen igazságtalanság ellen tiltakoznak. A szoba másik oldalán volt még egy ajtó, előtte egy felügyelőnő. Úgy emlékszem, ordítottam: a lányok tudni akarják, hogy miért történik ez. Ajtócsa- pódás volt a válasz. A legfiatalabbak közül sokan megrémültek és sírtak, a börtön a börtönben valami abszurd, lehetetlen dolog volt előttük. Megígértem, hogy ha akarják, kihallgatást kérek a „főhadnagytól”, de inkább mást javasoltam. A mi erőnk, az egyetlen hatalom, amely kezdettől fogva a kezünkben volt, az, ha megszakítunk velük minden kapcsolatot. A csendet javasoltam, a teljes hallgatást. Nem beszéltünk velük többé. Az ebédlőben csak a tányérok zaja hallatszott. A felügyelőnők egymás között suttogtak, szigorúan, idegesen, zavartan jöttek- mentek.’ Egyik lány sem nézett rájuk. A közönséges bűnözők a többi asztalnál ösztönösen csendben voltak, mint mi, és bennünket néztek. A „főhadnagy” megállt a hátam mögött és azt mondta: „No, nézze Joan...” A foglyoknak elállt a lélegzetük, a felügyelőnők megálltak, amíg a „főhadnagy” beszélt. A végén már ordított: „Harminc másodpercet adok, hogy visszamenjenek a hálóterembe. Ha nem, hívom az őröket”. Mindenki mozdulatlan maradt, a közönséges bűnözők is. Most „együtt voltunk”. Hívja az őröket — parancsolta a „főhadnagy” az egyik felügyelőnőnek otromba, mégis nőies gesztussal figyelmeztetve, hogy igazítsa meg a szoknyáját a csípőjén. Az őrök parancsnoka (minden női börtönben van egy férfiosztag, hogy szükség esetén erősítést nyújtson a felügyelőnőknek) igazi „big man” volt: nagy, erős és kissé zavart. Előrehajolt (lehetett vagy két méter) és udvariasan kezdte: „Kérem, menjünk, viselkedjék úgy, mint egy úrihölgy. Holnap megmondom a „főhadnagynak”, hogy beszéljen mind- annviukkal. De most viselkedjék úrihölgy módjára, adjon példát a társainak, Joan, legyen szíves...” Felegyenesedett vörös lett és azt mondta: „Oké, három percet adok, hogy engedelmeskedjék”. Közelebb intette a „fiúkat” az osztagból. A közönséges bűnözők egy csoportja, amely egy pillanattal előbb még kordont alkotott, most megmozdult és felénk jött. Erre a többi fogoly is elindult felénk. Idejében megállították őket. de ottmaradtak, és győzelmi jeleket mi i nekünk. Megpróbálták hátrább szorítani őket. de sokan voltak. Hívták a külső szolgálatot adó rendőrséget. A főhadnagy megpróbált joviálisán közeledni: ..Gyerünk, lányok, azt hiszem, tudtok ti menni magatoktól is, menjetek szépen no, bátran”. Most sem mozdult senki. A legfiatalabbak nagyon idegesek voltak, némelyik sírt, igyekezve, hogy ne vegyék észre Elkezdtünk énekelni énekeltek a közönséges bűnözők is, az őrök megpróbálták külön tartani a két csoportot Én hirtelen — olyan Szorongással, mint a vizsgák előtt, amikor a szorongás nő. növekszik, aztán hirtelen megszáll a tökéletes, szinte már közömbös nyugalom — arra gondoltam, mit fogok tenni, ha rám teszik a kezüket? A többiek engem néztek, jelre vártak. A rendőrök nem engem választottak elsőnek, hanem a legidősebb asszonyt a csoportban, egy idős békeharcos asszonyt, aki nagyon régen vesz részt a háború ellen tiltakozó mozgalomban. Az idős asszony rám nézett és lassan lecsúszott a földre. „Az ő korában!” — mondta a két rendőr felháborodva. Megpróbálták felállítani, és vonszolták. Én, az erőszakmentességbe vetett hitemmel mindig féltem attól, hogy így bánjanak velem, féltettem az arcomat, a lábamat, féltem, hogy így húzzanak a padlón, a lépcsőkön... Mindkét alkalommal, amikor letartóztattak, magam léptem a rendőrségi kocsiba, nem folyamodtam tiltakozásul se pasz- szív rezisztenciához. Most azonban úgy érzem, hogy elhagyhatom magam. A földre csúsztam én is, szabadon és nyugodtan. Ketten megfogtak, egy jó darabon vonszoltak. Az egyik fogoly kiáltását hallattam: „Tessék, így jár egy Igazi úri hölgy” és a foglyok tapsoltak, és én nyugodt- nak éreztem magam, fölfelé néztem, a cellák ablakait, a mennyezetet, az ajtófélfákat, a lámpákat. Éreztem annak a fertőtlenítőnek a szagát, amellyel a padlót mossák. Az egyik rendőr azt mondta: „Ezt itt majd én elintézem. Bedobjuk egy jó kis elkülönítő cellába.” Egyetlen, megszáradt, hánya- déktól mocskos matrac volt ott,, Amikor felébredtem, a magasban lévő ablakból fény szűrődött be. Felálltam a tábori ágyra, megkapaszkodtam a rácsban és felhúzódzkodtam, amennyire csak lehetett, és egy pillanatra megláttam a kelő Napot. Gyönyörű reggelnek lászott. Kintről a folyosóról a dolguk után sietők hangja és lépéseinek zaja hallatszott. És a börtönön kívül is természetesen emberek tömege él, a rengeteg tennivalójával, és autóival. Jó idő múlva jött egy felügyelőnő. résnyire kinyitotta az aitót, és beadta az ennivalót, amely a büntetés ideje alatt csak tejből és kenyérből álL ..Mint egy rossz gyerek, akinek tanulnia kell” mondta a felügyelőnő. Bezárta az ajtót és elment. Ma van az első nap, hogy rendes kosztot kaptam. Azt mondták, hogy kicsit sétálhatok a napon, itt szinte tavasz van. A bombák tovább hullanak Hanoira és az amerikaiak készen állnak, hogy behatoljanak Kambodzsába. C, milyen derék, milyen bátor ez a Joan Baez, még egy magánzárkába is becsukatja magát! De Vietnamban most is meghalnak a gyerekek, nekem nincs gyerekem, de talán mindennek ez az oka, a félelem a vietnami gyermekekért, akik naponta meghalnak a napalmtengerben... Ezt a levelet természetesen engedély nélkül küldöm innen. Ha valaki elolvasná, fűzd hozzá, hogy szeretettel gondolok azokra a fiatalokra, akik elég bátrak, hogy szembeszálljanalc ezzel az erkölcstelen háborúval: és mindazokra, akik saját lelkiismeretűk szerint tudják, hogy férfiak, asz- szonyok és gyermekek lemészárlását akár hallgatással is elfogadni, erkölcsileg lehetetlen. Aki nem így választ, egy napon arra ébred, hogy nem becsülheti többé magát,’’
