Tolna Megyei Népújság, 1968. február (18. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-08 / 32. szám
4 tor»« mx'ovx't vt?T>rr?<o 19fi8. február 8i *SI£TnOnK KEU. Fl\>K.Eöv RA/wbouiupt NEVtf VA' ~ ] ROS0A KELL AAENNOn* ÖÁ*2- E2RgOeSHe-Z, p< zví^a s/zaa/c/a'a^ SOfiZ^ACA AA£ Lt-ET~ KA/MA/ZÓ&Oir Azt ijl \ A PA'tZasKA'&ÓC.. lI látóra, Hlllirfmwnriífwnc 11 — —‘ ... ......... A knák a kertben Nekivágtak az éjszakának. Hat katona és a tiszt. Valahol Darnozseli peremén, a falu egyik kertjében az eső fémtárgyakat mosott ki a földből. Az utcákon egy teremtett lélek. Az eső veri az aszfaltot. Csótári István, a tűzszerészek kísérője megállítja a gépkocsit: „Itt vagyunk!” Átfutott a gyalogjárón és egy kis ház ablakán kopogtat. A házigazda kijön az utcára. Izgatottan beszélgetnek, megkéri Zotov főhadnagyot. hogy menjen vele a kertbe. Néhány perc múlva a tiszt visszatért: — Aknák — mondotta. — Vonjatok kordont a hely körül. A kerten átvezető meredek ösvényen Zotov főhadnagy már hozta is az első aknát. Utána Kobzev őrmester a másodikat. Majd Gric és újra Zotov. Hány évesek lehetnek ezek az aknák? Huszonöt? Harminc? Zotov 26 éves. Kobzev és Gric 22 esztendősök, hehet bwi azokban a napokban születtek, amikor a fasiszták földbe rejtették a ördögi töltetet? Derengeni kezdett. Az eső elállt. A hirtelen támadt szél szétkergette a felhőket. — Készen vagyunk — mondta Kobzev, és a gépkocsira rakta az utolsó aknát. Az utcákon feltűntek az első járókelők. Közelebb jöttek. Úgy látszik, már tudták, mit csináltak a katonák az éjszaka. — Jó reggelt. Mariska néni! — köszönt Csótári egy idősebb asszonynak, majd a katonákhoz fordul. — Férje és fia Bátaszék és Vidéke Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet vas-műszaki áruháza és bútorüzlete bőséges áruválasztékkal áll a kedves vevőközönség rendelkezésére. Korszerű, gyors, pontos kiszolgálást biztosítunk; vevőink számára. ____________________________(67) m eghalt a háborúban. Unokája a magyar néphadseregben szolgál. Az asszony üdvözölte a tűzszerészeket és meghívta őket reggelire. ... K,osztya Gric és Iván Kobzev megtisztították csizmáikat, megmosakodtak, majd bementek a szobába. A sarokban polcos állvány, kis asztalkán fekete tokban hegedű. Kobzev odalépett és hirtelen egy vörös bársonnyal szegélyezett képet pillantott meg a falon. Az őrmester hát- ralépett. — Milyen ismerős arc — mondta csendesen és Kosztyá- nak úgy tűnt, hogy az .őrmester elsápadt. — Én ezt az embert ismerem. — Honnan? — kételkedett Gric. — Az édesapám. A szobába belépett Mariska néni, Zotov és a többiek. — Főhadnagy elvtárs. gyerekek — szólalt meg Gric őrvezető. — Iván apja... Ott, a fényképen! — Nem tévedsz? — kérdezte az őrmestertől. Kobzev nem tudott elszakadni a fényképtől. A családban megőrzött fénykép alapján jól emlékezett erre az arcra. — Nem, nem tévedek- Ez az apám... — Atyéc? Apa? — kérdezte az asszony. Aztán hirtelen az orosz legényhez ugrott, átölelte, melléhez szorította. Mariska néni arca egyszerre fejezett ki csodálkozást, örömet és szorongást. Sírt és nevetett, ráncos arcán nagy könnycseppek gurultak végig. És beszélni kezdett. ,.. 1944. Fagyos éjszaka. A szovjet katonák egy csoportja Kobzev százados vezetésével átkelt a befagyott Dunán és váratlanul betört Damoizseli községbe. A fasiszták eleinte megzavarodtak. Azután dühödt ellentámadásba kezdtek és a szovjet harcosokat visszaszorították a Dunához. Mariska néni kertjében harc dúlt. A felrobbant lövedéktől kigyulladt a ház. Kobzev tüzelőállása nem volt messze. Amikor újra- töltötte géppisztolyát, a száza- 'dos látta, hogy az égő házból egy asszony ugrott ki az udvarra, féltő gonddal szorítva melléhez egy gyermeket. Ide- oda szaladgált, nem tudta, mihez kezdjen. Ekkor a fasiszták géppisztolysorozata lábát találta. Lezuhant, testével védte gyermekét a golyók elől. A szomszédos pincében tért magához. Mellette, katonaköpennyel gondosan betakargatva, ott feküdt a kis Gyula. — Nagyon kevesen maradtak meg, mire a Dunán át megjött a segítség — folytatta Mariska néni. — A katonák elmesélték: 'Kobzev százados mentett meg. a kisfiúval együtt. — És a fénykép? Hogyan került magához a fénykép? — kérdezte a főhadnagy. — Amikor a kapitányt eltemették, egy orosz tiszt kivette a zsebéből a dokumentumokat, a leveleket és a fényképet. Én elkértem emlékül. .. Most vedig... vissza kell adnom Kobzev százados fiának. Az asszony levette a falról a fényképet és átnyújtotta Kobzevndk. Az őrmester óvatosan fogta meg édesapja időtől megsárgult fényképét. Hosszasan nézte. Aztán a falhoz lépett és - a fotográfiát előbbi helyére tette. — Ez pedig Gyula — mondta Mariska néni, és egy másik fényképet mutatott, mely ott függött a százados képe mellett. A magyar néphadsereg lize- desi egyenruhájában, erős, kerek képű legény nézett az őrmesterre, kíváncsi szemekkel. V. BOJKO törzsőrmester ^ IAAE RAD TO- ” RÖK, AZT AAONO- JA A SEREGEK URA, ÉS FÜSTTé ÉGETEAA szekereit. OROSZLÁN KÖLYKEIDET |<ARO KEPREGENYVAÍ.TOZAT: SARLÓS ENDRE f, EAAES2TI /V\£G RÁCOK FA S2 IA idji-O&rT' VWE éRTETEfí KJ02J-GKEDÉS BAL /©e/w ÖKZB7-. AJ£tVt /S US Átvág fiiOSSZ /öfípf „A csapattesttől megkísérelt szökés valameny- nyi kedvezmény és megkülönböztetés megvonásával jár. Altiszt-jelöltek visszakerülnek legénységi állományba, előző szolgálati helyükre.” Nincs semmi baj! Még ma megszökik, elmegy az uszodába, és holnapután, a törvény értelmében, régi beosztásában elindul a többiekkel együtt a sivatagba. Egy óra múl a az erőd hátsó udvarán felmászott az esőcsatornán, és mikor a poszt kissé eltávolodott, átvetette magát a falon. Azután szaladt... Takarodó után nyolc őrjárat indult a kere— 37 sésére, és Latouret őrmester búskomonui tépdeste ajaksörtéit. Nyugodtan sétált a kikötő pálmái alatt, hallgatta a rakodást, a hajótülkök és az autódudák lármáját, boldogan szívta fel a dagállyal érkező sós szagú esti légáramlatot, és nézegette a nyugodt víztükrön rezgő sok-sok parti lámpa visszfényét. Várta, hogy kézre kerüljön. Egyik negyedóra múlt a másik után. No, mi lesz? Micsoda amerikázás ez? Hol a patrul? Hát így hagyják itt a katonaszökevényeket korzózni? Vagy van megtorlás és fegyelem, vagy nincs! Körülnézett, de sehol egy őrjárat! Szép kis katonaság. Szökött egyének nyugodtan dohányoznak a város gócában, és a tisztelt légió a füle botját sem mozgatja. Dühében már nem tudta, mit tegyen. Egyszerűen odasétált a Dísz térre, a kormányzósági palota hatalmas ívlámpái aaá. Valami vendégség lehetett a katonai parancsnoknál, mert sorra érkeztek az autók, és pazar uniformisok, csodás hermelinbelépők, fehér frakkok vonultak fel. Itt is álldogált vagy félórát. De hát mi az? Miért nem fogják el? A magyarázat elég egyszerű volt. Valameny- nyi őrjárat az óváros, a halászkikötő, a környékbeli erdőségek és egyéb olyan helyek felé vette útját, ahol egy épelméjű szökött légionista rejtekét lehet gyanítani. A kormányzóság előtt igazán senki sem kereste. Illetve akadt ilyen is. A költő. Troppauer Hümér. ö szerette Galambot, aki mindig megértő hallgatóság volt. Akármi legyen, ha elfogja ezt a kedves, ar nyos embert. Mint őr járatvezető tehát harsányan kommandírozott: — Irány a Dísz tér! — 38 — Ott igazán nem ütközhet a szökevénybe. De alighogy az előkelő negyedbe értek, az egyik legény megböki Troppauert: — Te! Nézz oda! Ott a szökevény. A költő hüledezve kapkodta a fejét; — Nem ette meg a fene... De. Mégis. Barátságos mosollyal integet feléjük, azután odajön, és idegesen szói rá Trop- pauerre: — Hol kóborogtatok ennyi ideig? Még az életben nem láttam ilyen katonaságot! Mit lehet tenni? Komoran közrefogták, és megindultak vele visszafelé. — Minek szökött ide a Dísz térre? — kérdezte Troppauer. — Unatkoztam — felelte. Azután ő kérdezett — Nagy volt a ribillió? — Tűrhető. Latouret őrmester mindenféle porokat szed. A külvárosba értek. Galamb vidáman fütyö- részett. Céltalanul kóborló arabok a keskeny utca hosszú házai mellé lapultak, és sötét pillantásokkal néztek az őrjárat után. — Azért mégiscsak szerencséje van — mondta Troppauer. — Mi legkésőbb holnapután megyünk a pokolba, maga meg itt marad Oran- ban. — Most már én sem maradok itt Megszöktem! — Mondom, hogy szerencséje van. Akit huszonnégy órán belül elfognak, az nem számit szökevénynek. Engedély nélküli kimaradásért egy kicsit helybenhagyják és kész. Szent Isten! Szóval megint szerencséje volt! A szerencse mint egy nyomorult véreb fut utána, de ő nem hagyja magát! — 39 —
