Tolna Megyei Népújság, 1968. február (18. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-04 / 29. szám
AZ OLVASO Judoja | Öröm. és élvezet kézbe venni a Magyar Helikon kiadványait: a bibliofil kiállítás vetekszik bennük a klasszikus tartalommal. Most Moliére összes műveit lapozgatom úgyszólván ünnepi érzések között. Talán kevesen tudják, hogy éppen száz esztendeje, 1863—1883 közt bocsájtotta útjára a Kisfaludy Társaság az első teljes Moliere-gyűjteményt tizenkét kötetben. A maga idejében elsőrendű teljesítmény volt ez is, legjobb műfordítóink: Arany László, Csiky Gergely, Győri Vilmos, Lévai József, Szász Károly állították szolgálatába tehetségüket, s azóta persze sok újabb jelesünk növelte a sort elszórt kiadásokban, Kosztolányitól lly- lyés Gyuláig. Az ünnepi érzés nálam annak is szól, hogy lapozgatás közben megelevenednek első világirodalmi emlékeim, természetüknél fogva döntő és maradandó ősélmények. Ennek is ötven esztendeje már, s meg keli vallanom, hogy a három nagy francia klasszikus, Corneille, Racine és Moliere az első találkozáskor meglehetős csalódást okozott. Tragédiáik és komédiáik az arisz- totelészi hármasegység kalodájába fogva, s a gall ráció szigorú törvényei szerint kiszabva, olyanoknak tetszettek előttem, mint a versc.illesi park geometriai formákba nyesett fasorai és túlságosan kiszámított bellevue-i: szép, szép, de az élet burjánzása, valódi heve hiányzik belőlük. Az abszolút monarchia Rendje mindenkire kiterjedt, és mindent mértékbe fogott. Richelieu, nemigen szenvedhetvén tekintélyeket az udvaron kívül, megalapítja az irodalom udvarképes szalonját, a francia akadémiát, melynek első feladata a tiszta francia szókincs és a nyelvtan törvényei-, nek megállapítása. Az építészet, a parképítés, a képzőművészet, a filozófia és a nyelv,tan matematikusai mellett fellépnek az irodalom matematikusai is, kik ihletüket az ész, a raison szabályainak vetik alá. Corneille fellépésekor a Reneszánsz már rég eltemette Aisz- khüloszt és Szophoklészt, s a korízlés Senecát tette meg a tragédia atyamesterévé; Arisztotelész félreértett és rosszul magyarázott elmélete egy csodálatos hármasszabály abroncsába zárta a dráma lüktető életét: a hely, az idő és a cselekmény egységébe. Minden cselekménynek egy helyen és huszonnégy óra alatt kellett leperegnie, ami bántó erőszakoltságokra vezetett. De az elméleti és technikai kerékkötőnél is súlyosabb eröszakolt- ságokra vezetett. De az elméleti és technikai kerékkötőnél is súlyosabban esik latba a dráma kopasz tételessége. Akcióról cselekvésről voltaképpen nem is beszélhetünk, a szereplők egy-egy ideát képviselnek, melyet más ideák jelenléte kiélezett helyzetbe juttat, és a logikai mutatványok csodáit viszik végbe. hogy a válságból „kiérveljék’’ magukat. Moliere marad hármuk közül leginkább „életközeiben”, az újkori francia irodalom legeredetibb zsenije, mégsem rí ki a Barokk francia válfajából, sőt inkább teljessé teszi. Odatartozik külsőleges okokból, elsősorban szerepénél fogva, ő is fungál a Monarchia nagy szertartásában mint udvari mulattató, noha csontja velejéig polgár; másodsorban, mert korszerű erkölcsöket és típusokat tűz szatírája hegyére; harmadsorban, irodalmi származása révén: ahogyan Shakespeare a népi rémdrámából nő ki, Moliere a latin népi com- media. dell’arteból, de mindketten tanulnak Terentiustól é$ Plautus- tól is. Ám nagy különbség választja el az indulatok és a képzelet északi óriásától: a gall szellem legyűrhetetlen benne s ez nem tűr szabálytalanságot. Noha a. társadalom, felszíni fonákjainak kifigurázásától hamar eljut a nagy fajsúlyú jellemvígjátékig, nem tér le a commedia dell’arte irányvonaláról, melynek alfája és ómegája a helyzetkomikum. Itt csatlakozik a klasszikus iskolához, a jellem komikumát nem belülről fejleszti, hanem azáltal, hogy visszás helyzetekbe sodorja szakadatlan, bő ötletű fordulatossággal. E módszerben van valami mechanikus, rángatott, bábjátékszerű; típusai (az álszent, az embergyűlölő, a fösvény, a képzelt' beteg, a tudákos nő, az úrhatnám polgár és paraszt) nem élnek személyes életet, egyéb tulajdonságaikról mitsem tudunk meg, kívülről kapott ösztönzésekre, csípésre, pofonra, szúrásra vagy bókra, kudarcra vagy sikerre reagálnak jellemalkatuk szerint, s a játszma gyors ütemű, de mesterséges, ötletszerű fordulatok kergetése közt, a dialógusok szüntelen párviadalaiban pereg le. Végelemzésben klasszikus szkéma ez is; míg Corneille-nél az idea, Racine-nál a szenvedély kerül válságos helyzetekbe, Moli- ere-nél a típus sodródik nevettető kalamitások közé, s ekkor gépiesen, egy mesterkélt és megnyesett lélektan szabályai szerint viselkedik. Mindezt azonban egy nyílt szemű, igen okos, józan és szellemes tehetség tálalásában kapjukki maga tulajdonképpen sohasem mosolyodik el, s éberen figyeli saját alakjait. Nem humor ez. sem mélabú, hanem több. Moliere arra a komikus színészre emlékeztet, kinek élete vágya egy hősi tragikus szerep. Élete cseppet sem volt vígjátékba illő, s érezzük, hogy a „Nők iskolája”-ban, a „Misanth- rope”-ban és a „Képzelt beteg”- ben mélyen a leikébe vágódott sebeket takargat. De már nagyon eljegyezte magát a mulattató szerepével, a fájdalmat könnyek helyett kacajban kellett feloldania. A tragikus szerepet életében játszotta végig,, mert bizonyára a legtragikusabb sors. ha sajátmagunkon kacagunk. VÁRKONYI NÁNDOR Sipkay Barna : J Ketten az éjszakában A közlemény, amit kiadtak, mindössze ennyi: Vasárnap, negyvenéves korában elhunyt Sipkay Barna, József Attila-díjas író. A Magyar írók Szövetsége saját halottjának tekinti. Mire ezek a sorok eljutnak az olvasóhoz, már el is temették. Nyíregyházán született, ott is kezdte a pályát, 1954 óta újságíró volt a megyei lapnál. Irt novellát, drámát és regényt, de minden írását az egyszerűség, az emberiesség jellemezte. 1965-ben SZOT-díjjal, 1967-ben József Attila, díjjal tüntették ki. Ezt az elbeszélését, amelyet az alábbiakban közlünk, szinte egyidőben kaptuk halála hírével.- Mi van benne? BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS Virágok sárga holdja Itt állnak asztalunkon egy hete virítanak virágok sárga holdja szívünkre hull a fényük emlék egy kedves kertből — ködök meleg párája festő se pingál szebbet varázs a Balatonról segítsetek az őszben sírni és mosolyogni VALAHOL FRANCIAORSZÁGBAN (MTI —Külföldi Képszolgálat.) — Tehetek mást? — Tehát igényli. Ez esetben megpróbálhatná uram, kissé könnyíteni a poggyászán. — Mit mond? — Átnézné és kidobálná a felesleget. — Őrültség! — Kérem, ne bosszankodjék. Mondtam, ez csak javaslat. Az ember sok dolgot, rakosgat a lakásában is, már nein tudja, miért és mit, csak amikor költözésre kerül sor, kiderül, hogy csupa felesleges limlom, amivel telve vannak a fiókok. Talán átgondolná, uram, bizonyos benne, hogy ami a táskájában sú- lyosodik, mind szükséges? A professzor törülgette a szemüvegét. Szemügyre vette még egyszer az állomást, aztán a szelíd óriást. — Minthogy nem akarok reggelig itt tétlenkedni kénytelen vagyok válaszolni. — Szó sincs róla, uram. Mondom, csak önmagának: kell felelnie. A professzor meghökkent „Micsoda éjszaka ez!”. — Na jó — mondta megadással. Tehát: szerintem mindenre szükségem van. — Átgondolta uram? — Teljesen. — Hát ez baj. — Szóval ez esetben maradok itt a poggyásszal? — Ez a helyzet uram. — Értem. Mindenáron könnyí- tenem kell rajta. — így van, pontosan. — Dehát tudja, mi van ebben a poggyászban? Ért maga a filozófiához? Keveset. Két gyerek többet eszik, mint egy, három többet mint kettő. .•»o'- Egyszóval nem ismeri Des- cartest? Platon t? Sokra test? — Ezek is a poggyászában vannak? — Igen, ők is! És még sokan! — És mindezt cipelte, uram? Miért nem hagyta a könyvtárban? — Hogyan hagyhatnám? Hurcoltam magammal, de már nem bírom.... — Bizonyos abban, hogy mind" erre önnek szüksége van? — Már válaszoltam! — Talán akkor nem a táskában " kellene cipelnie, uram. Talán inkább a fejében. — Ott vannak! — Hát akkor igazán kidobói- hatná a táskából a puszta papírtömeget. Képzelje, uram, ha ón is magammal hurcolnám saját poggyászomat, tele haszontalan lomokkal, amik számomra, fontosak voltak. Uram, ez a tömeg el sem férne az ön jókora táskájában. —- Ugyan, mik volnának azok? — Hát hirtelen magam sem tudom. Például a kubik, az ásó, a balta, az akasztófa... látja, uram, csak az akasztó fa sem férne el önnél, pedig sok ősömet arra kötötték, amikor lázadtak az igazért. Nekem már nincs szükségem poggyásza-a, uram, és ez a helyzet önnel is. Gondolkozzon csak, van idő. — Kezdem érteni — simogatta homlokát a tudós. — Ügy érti, dobjam el az egészet? — Na. helyben vagyunk. — Mármint azt, ami teher. — Csakis. A tudós gondolkozott. . — De ha mégis szükségem volna... — Uram, itt, ebben a helységben megkap mindent. — Mindent? — Amire embernek valóban szüksége lehet. A professzor még egyszer hosszan gondolkozott. Aztán felállt. — Hát akkor mehetünk, barátom, A hordár nem lepődött meg. Elindultak. Hátra se néztek. — Na, nem jobb így,?. Egy percet állt a vonat. Amikor eldübörgött, a professzor ottmaradt a sínek között egy nagy táskával. Olyan üres volt az állomás, mint egy frissen ásott sírgödör. — Hordár! Hordái"! Előcamogott egy vasutas. Nyugodtan hallgatta a professzor dühöngését, aki elátkozott dög- temetőnek titulálta a helységet, s a kérdésre, hogy itt talán járvány pusztított, csak egyszerűen „nem, uram”-mal válaszolt, — Hát akkor mire várunk? A hordár a professzor türelmetlenségét nyilván tréfára vette, mert a táskára bökött: — F^é-t hívott, uram? — Talán sakkozzunk itt, úgy gondolja? — ön szeret sakkozni? A messziről érkezett most már nyugtalanul sandított körül. Hiszen csupán ketten vannak. És éjszaka. — Én, ugyebár most érkeztem. A táskám meglehetősen nehéz. A feladat egyszerű: megemeli a táskámat és mindketten elindulunk. Tehát? A hordár jóindulattal mosolygott az öregemberre. — Elég nagynak látszik , a poggyásza, uram. Valóban olyan nehéz is? — Győződjék meg róla — mondta a professzor. A vasutas, azonban . cigarettát puhítgatott és rágyújtott. FÖLDESI JÁNOS: Pálfordulón Tűzgolyó ragyog a keleti égbolton, az erdő fölött fut versenyt a busszal folyton, a zuzmarás ágak kora reggel szikrába markolnának s mintha: utána a vasorrú bába vemé az erdőt, vemé a földet, vemé a vizet, vemé az eget tavasz akar lenni. — Mi van benne? — Hogyhogy mi van benne? — kérdezte" a professzor, — No igen, mi van benne? — Mindpri! Érti! Minden! — Akkor csakugyan nehéz lé hét. A helyzet pedig az, hog1 én nem. igen szoktam nehé poggyászokat az utasoknak to vábbcipeini, — Tisztázzunk valamit. Mag. hordár? — Hát, uram, ez nézőpon kérdése. Ha . értem kiált,1 akko igen, hordár Vagyok. — És ha felszólítom, hog. hozza a bőröndömet? Akkor má nem bizonyos, hogy hordár? — Valahogy így, uram. A professzor felkacagott, az tán morogva pénztárcájából kd sebb bankót választott.; — Itt vap, fogja és küldjöl egy másik , hordárt, aki bevisz a poggyászomat. — Látja, uram, ez az, am nem lehetséges, — Mi nem. lehetséges? — Egyedül vagyok, uram — mutatta fél bütykös, vastag uj ját az ember. — Ne tréfáljon velem, hallja — Dehogy tréfálok. — Mit akar tőlem, pénzt? — Nem vagyok rabló, uram. — Valami szándéka csak van nem?! — Nekem,-semmi, uram. . A professzor leült dvbőrőndré A hordár- egykedvűen dohány zott. — Meddig‘ íogjínlf ltVv ro<stíí kölni? — kérdezte az öreg ember. — Az öntől függ, uram. — Tőlem? Hogyan? Én nerr bírom már a pogigyászt, nen érti? — Hogyne érteném. Nem bír ja. Elhiszem. — Akkor? — Már •- egyszer kérdeztem uram, hogy mi van benne. Nerr kíváncsiságból. De ön megsértő dött. ■ - . — Lehetséges, de nem értem mi köze a bőröndöm tartalmának az ön tevékenységéhez? — Esetlég javaslattal szolgálhatok. Amennyiben igényli uram.
