Tolna Megyei Népújság, 1968. február (18. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-04 / 29. szám
1 Bihari Klára: Zuhanó múlt Sose hittem, hogy megérem ezt a napot. Hogy egyszer ilyen boldog leszek. Persze, régen, valamikor fiatal koromban a boldogságot másféleképpen képzeltem. Vagyis... nem tudtam, hogy boldogság is többféle van. Hogy az élet a korral, az idővel, meg amit a kor és az idő cselekszik az emberrel, változik a boldogság fajtája is. Az ember fiatalon azt hiszi, hogy a vőlegénnyel, meg a házassággal megkapta a legnagyobb, az igazi, az örökös boldogságot, a tökéleteset, ami utolsó napjáig megmarad. Nem tudja, hogy az még milyen mesz- sze van! Mennyit kell még azért fáradozni, meg szenvedni. De lám, milyen hálátlan vagyok. A főorvos úrról kellene beszélni, aki avval a könnyű, finom ujjaival megszabadított a kínjaimtól. Azt mondta nekem tíz nappal ezelőtt, amikor megvizsgált: „Lányom — pedig öt-hat évvel fiatalabb nálam és én huszonnyolc esztendeje mentem férjhez —, lányom, nagy kár, hogy nem elébb jött el hozzám. De nincs semmi baj, jobb későn, mint soha. Táncolni fog még maga, úgy rendbe hozom”. Teljesítette is, amit ígért. Ha nem is táncolok, de könnyen járok, nem kell minden izmomat megerőltetni, nem sajog a derekam, nem gyűlik minduntalan könny a szemembe. Persze, a könny nemcsak attól volt... Ki tudná megmondani, melyik rosszabb, a testi, vagy a lelki szenvedés? Mégis a le&ci a nehezebb, mert annak nincsen szünete... Eleinte, vagy tízxtizenkét esztendeig azt hittem, azért van ez így, mert Józsi folyton becsap. ígéri, nem iszik többet, nem tör-zúz, nem gorombásko- dik, olyan lesz, mint az első két hónapban. Mert addig, nyolc hétig igazán olyan volt, hogy jobbat nem is kívánhattam. Azután ez a hitem valahogy eloszlott. Nem ő járatta velem a bolondját, hanem én csaptam be magam. Úgy lehetett az, én akartam hinni neki mindenáron. Talán azért, mert mindenki ragaszkodik valami jóhoz, amit ha maga körül nem lel, hát csak úgy... elképzeli. Hát én is csak képzelődtem. Egészen addig voltam így, míg egy napon, ahogy tólom az orsókkal rakott kiskocsit a gépekhez, eszembe nem jut, hogy... Vagyis akkor is vele foglalatoskodtam gondolatban, mert féltem hazamenni. Tudtam, fizetést kapott, iszik, jön a sok undokság. Akkor jutott eszembe, emlékszem, a kiskocsival meg is álltam egy pillanatra, — hogy nem ő csap be engem, én áltátom az ő változásával magamat Hiszen a bőréből senki nem bújhat ki. Én még arról se tudtam leszokni, hogyha nyugtalan vagyok, ne rágjam a szájam szélét. Hát ő hogyan változhatna más emberré abban a nagy szenvedélyében, az ital iránt? Hogy ez eszembe jutott, egyszerre valami hidegség támadt körülöttem. Akkor mintha ő valahová lezuhant volna, szinte hallottam, hogy megpattan, elhasad köztünk valami. Azután sose kértem többet, hogy változzon meg. Addig sírtam, kiabáltam, ha ittasan odacsapta a szép, virágos bögréimet a konyha kövéhez, meg kirángatta a ruháimat a szekrényből és a vasalt fehérneműt belevágta a szemetesvödörbe. De aztán megkeményítettem az aivomat, nem mutattam, hogy zakatol a szívem és reszket minden belsőrészem. Előtte nem sírtam többet, meg mérgemben sem. Miért akart nékem fájdalmat okozni, ki tudja? De ez az akarat dolgozott benne szüntelenül. Ha egy kis pihenőidőm akadt volna és lerúgtam a cipőmet, nem engedte, hogy ledőljek néhány percre, megfenyegetett és mindjárt zavart ide-oda, mindig a szolgálatára kellett állani. Olykor, ha átmentem a szomszédasszonyhoz, hiszen jólesett egy kis panaszkodás, tüstént hazacibált. Leülni előtte? Azt nem lehetett. Csak menni, mozogni, dolgozni, vagy állani a széke mellett, amíg beszél, eszik, vetkezik. Pedig, hogy fájt a lábam! Mindegyiken két- két óriási tyúkszem. Járás közben mintha éles késekbe léptem volna. Hát így van evvel a legtöbb asszony, így voltam süldő- koromtól én is. Hidegben meleget éreztem, kiütött rajtam a verejték, melegben hideg futkosott a hátamon. Derékig fájtak az izmaim az erőltetéstől. Hacsak lehetett, kihúztam a lábam fejét a cipőből. Sok asszonyról tudok, akiben a testi, meg lelki fájás így összekeveredik. De csak a lelkiről beszélnek. „Nem lehet komoly a boldogtalansága annak, aki közben a tyúkszemét fájlalja”. Ahogyan múlt az idő. megint valami változás történt. Ismét olyan hirtelen vettem észre, mintha valaki meglökött volna, hogy figyelmeztessem. Akkoriban már nem kellett félni tőle. Nem ordított, nem kergetett. Az az érthetetlen akarata maradt csak meg benne, hogy kárt tegyen nekem. A tiszta, vasalt ruhát bemocskolta, a virágcserepeimet, földhöz verte, a vasárnapi ruhámat az ágy alá hajította. Különben csak az volt a fontos, hogy elébe tegyék az ételt, megbontsák az ágyát, segítsék lehúzni a ruháját. De, hogy mindezt én tettem, hogy én szolgáltam ki, már nem vette észbe. Akkor megértettem: ahogy változik és sűrűsödik a szenvedés, az ember egyre jobban kiismeri magát benne. Megértettem, hogy amíg hajszolt, addig még érzett irántam valamit. De hogy annyira bedémerült az ivásba, már csak gép lett, felkelt, elment az építkezésre, evett, ivott, kidühőngte magát, lefeküdt. Géppé lett és azzá tett volna engem is. Az eleven szenvedést elviseltem — de ez ellen minden ízem tiltakozott. Hogyha szólt, nem hozzám szólt csak valakihez, aki ott motoz mellette — ezt nem tudtam elviselni. Addig, ha a válást emlegettem, rámemelte az öklét, egyszer még a kenyérvágó kést is. Most. hogy megint előhoztam, szó nélkül beleegyezett. Valami nő akaszkodott rá az építkezésen, egy özvegy, mindegy volt már neki, ki főz rá, így azután huszonnyolc esztendei házasság után meglett a válás. Csendben, mint ahogy két levél leszállong a fáról. Háromszor kellett a bíróságra menni, harmadízben már mint elvált mentem haza. Kinyitottam a kulcsommal az ajtót — akkor éreztem életemben első ízben, mit jelent az egyedüllét, meg a csend. Az a jó, igazi csendesség, amiben sokáig el lehet üldögélni. így pihenés közben határoztam el, hogy leoperáltatom a két lábaimról a tyúkszemeket. Első, magammal törődő gondolatom volt ez. Tudtam, ha pihenni kell, nem zavar fel a fektémből senkii — Lányom, hogy tudott ezekkel a gumókkal járni? Hogy tudta felhúzni a cipőjét? — kérdezte a vizsgálaton a főorvos. Én csak mosolyogtam és magamban adtam meg a feleletet: mert kellett .:. Ma jöttem haza a kórházból. Igaz, posztópapucsban, de gyalog. Az a kis fájás, ami a gyógyulással jár, nekem már semmiség. Úgy látszik, némely embernek olyan a sorsa, hogy először annak örül, amit kap: a szerelemnek, esküvőnek, bután elhitt fogadkozásnak. Azután meg annak, ami sorjában lefoszlik róla. Megszabadultam az uramtól, nincs kitől félni többet. Leoperálták a tyúkszemet az ujjamról, megszűnt a folytonos, keserves fájdalom. Nem gyötör se az egyik, se a másik. Egyedül ülök a konyhában, muzsikál a rádió, a lábam a jó meleg vízben, mert naponta áztatni kell... A legnagyobb csend és üresség — legalábbis a közmondás szerint —, a nagypénteki mészárszékben uralkodik. De a k.-i nagyszálló „reprezentatív” éttermének csendje és üressége szombat délután három óra tájban még ennél is nagyobb. A székek, asztalak már helyre rakva. A pecsétes abroszokat is annak rendje és módja szerint megfordították. A földig érő, rsipkefüggönyös ablakokon álmo- sító napsugár szivárog be. Légy is dönög, de már igen-igen bágyadtan és egyre-másra az üvegbe ütközve. Vendég rajtam kívül egy lélek se. Nagyon természetes tehát, hogy pincér is csak egy látható a ' fedélzeten: egy nyakigláb, ösztövér, sündisznófrizurás fiú. A forgóajtó belső beugrójában húzódik meg. önmagával játszik zsebsakkot Peregnek a percek, de lassabban és kivárhatatlanabbul, mint a vadgesztenyék rozsdás lombjai odakünn, ha az aszfaltra vannak le vitorlázóban. Hanem most, nicsak: villogni kezdenek a forgóajtó fónyküllői, és mintha bizony őszi napsugarak szülnék, egy ifjú hölgy jelenik meg a középső asztalsor végén. De micsoda ifjú Ijölgy! Termete — Jókai módján szólva — a Júnóénál is júnóibb. Tekintete végigpásztázza a termet. Ajkát biggyeszti, vállat von, •.Tieid puha, hullámzó, de igen céltudatos macskajárássaü a terem belseje felé indul. Hátulról is meg lehet nézni, ami azt illeti. Eleven kancsó, gömbölyített delta, lábra keit sellő: ha poéta gyönyörködne benne, tucatjával tolulnának tollára az eredetibbnél eredetibb hasonlatok. A terem végében — most veGALAMBOSI LÁSZLÓ: MONDÓKA Hóka. Selyem Hóka, Késsel jött a róka. csirke-ménes torka véres, cipelik adóba. Tehénke, hat járom szögét kalapálom, égből lopott kantár csattog fehér paripámon. Menyasszony gerince, rajt muskátlik inge, a vőlegényt részeg hóhér jaj! föl ne feszítse. Mentem, kútra mentem, vödröt merítettem, kakaskörmöt örcganyók ~ ablakába Pipaszurkálóra hunyorgat a csóva, pohár köré csavar- ' anyám olvasója. Lőrincze Lajos már többször fölhívta a figyelmet arra, hogy a talpalatnyi nem jelent talpnagyságút: „hiszen nem az az értelme, ,ami a talp alatt elfér’, hanem a talpal ,jár, megy’ igéből -at képzővel alkotott talpalat szó van benne, amely lépést jelent, tehát: egy lépésnyi” (Édes anyanyelvűnk. Bp. 1961. 398. 1.). Egyesek azonban nem akarják elhinni a magyarázatot, levelükben helytelennek, sőt értelmetlennek bélyegzik a szót, és a talpalatti alakot és az ennek megfelelő értelmezést vélik helyesnek. Nézzük meg most a kérdést néhány irodalmi idézet tükrében. Már a XVI. századból vannak rá példáink. Melius Juhász Péter „Az Szent Jánosnak tett jelenésnek magyarázása prédikáció szerint” című, 1568-ban Váradon közzétett könyvének 75. lapján így szerepel a szó: „E romlandó földön sémi örökünk egy talpalat- né nincs”, az 524. lapon pedig így: „Seemi örökünk egy talpalat na sincs itt". A „Krisztus közbenjárásáról való prédikációk” című 1563-ban Debrecenben napvilágot látott műve 157. lapján a vsa leginkább szokásos jelzős szerkezet, a talpalatni föld is szerepel. TJjabbkori irodalmunkból nem egy példát idézhetünk a szó használatára. Petőfi például ezt írja: „Négy nap dörgött az ágyú Vízakna és Déva közt, Ott minden talpalatnyi földet vér öntözött”. Kosztolányi Dezső így sóhajt fői egyik versében: ,,Jó emberek, ezt kéri társatok, csak talpalatnyi földet adjatok. A végtelenben egy kicsi helyet hol meghúzódhatom és élhetek”. S bi~onyára mindenkinek •élénken él emlékezetében „Az ember tragédiájá’’-nak luciferi mondata: „Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy — S egy talpalatnyi föld elég nekem”. Értelmező szótárunk is e leggyakoribb kapcsolatában határozza meg a szó jelentését, mégpedig melléknévi értelemben a következőképpen: talpalatnyi föld: ,igen kicsi, jelentéktelen nagyságú földdarab, földterület’; főnévi értelemben pedig így ,(Valamely földből) ekkora nagyságú, területű darab’, s ezt a példát említi: „Csak egy talpalatnyit szerezhetne abból a földből”. A talpalat — talpalatnyi összefüggését igen szemléletesen állítja elénk Arany János két fordításrészlete. A „János királyban (I. felvonás, 1. szín), Filep és Róbert birtokperében, Filep egyebek közt ezt mondja: „Ne mozduljak ki e helyből soha, Ha egy talpaltat kéne ...” (ti. a földből, amelynek birtokjogát vitatják). A „Hamlet”-ben pedig (IV. felvonás, 4. szín.) Hamlet kérdésére: „Egész országot megy hódítani, Vagy csak határszélt?”, így válaszol a Százados: „Mi egy oly talpalat földért megyünk, Melynek haszna sincs, csak a neve”. A szót tehát az első esetben (népies alakban hosszú l-lel) főnévi, a második esetben melléknévi értelemben használja Arany — a talpalatnyi mai, már jelzett, szerepkörével egyezően. Mindkét idézetnek külön érdekessége az, hogy -nyi képző nélkül szerepel bennük szavunk. Minden kétséget kizárva ezzel a talpalatnyi értelme és eredete felöl. Reméljük, senkinek sem jut eszébe, hogy Arany János nyelvtudásában kételkedjék. ÉDER ZOLTÁN szem csak észre — néhány parádésan terített asztal. Friss, /ágott virág, három-négyféle bo- -ospalack, szalvétás kehely és. Ecuglaló táblácska a közepükön. Az ifjú hölgy egy pillanatig tétovázik, majd elhatározásra jut és letelepszik az egyikhez. A pincér azonban nem mozdul. Se most, se a következő negyedórában, pedig a terembe másik három, hasonló kaliberű ifjú hölgy is belejt és helyet is ugyanúgy foglal, miként az elsői. Mozgás azért van. Ó, nem a semmibe vett nőcskék türelmetlenkednek. Dehogy. A tálalószoba lengő ajtaján nyílik minduntalan rés. A konyhalányok leskelnefc be rajta. És suttogna!:, vitatkoznak is. Úgy látszik: a parádéban felvonult ifjú hölgyek viseletét tárgyalják meg. Csendítek egyet kávéskanállal, így hívom asztalhoz a sündisznófrizurás pincérfiút. — Mi készül itt? — intek a türelmesen üldögélő hölgyecskék felé. — Divatbemutató? A fiú elhúzza a száját. — Ebéd — feleli. — Diné, Külföldi pacákokra várnak az aranyosok. — Igazán? — Bizisten! Mióta bejött a vadászat szezonja, sűrűn van ez így nálunk. A pacák késik, a pipi meg üldögél. Na ja, mert olyan a rend, hogy nemcsak a szarvasbikák lesznek itt fölvezetve, tisztelettel. Női vonalon is teljes az összkomfort. Nem értem a fiút, és a fülemnek se akarok hinni:— Úgy vegyem, hogy... szerződtették ezeket a lányokat? — Szerződtetés? Minek az? — oktat elnézően a fiú. — Meg .. igazából nem is „olyan” leányzók ezek. — Hanem milyenek? — Hát... dolgoznak. Üzletben, hivatalban, kertészetben. Melyik a * ______________ , micsodás, ott. Itt van náluk a A terem vegeben - most ve- _ kopogtatja meg homiokát a fiú. — Arra spekulálnak, hogy ahány külföldi autós vadász, annyi házassági alkalom. Talpig selyemben, három pappal, három cigányzenekarral, meg amit akar. — Volt már rá példa? — Házasságra? Volt. Tavaly. Olyan kocsin vitték el a leányzót, hogy hét nyelven beszélt. Azóta nőben is bő a választék, nemcsak bikában, ha a külföldi nimród szórakozni óhajt. — És a szülők? Vagy a..; hatóság? Ebbe senki sé szól bele? A fiú gúnyosan nevet: — Már miért szólna, tisztelettel? Ócska nő, egy „olyan”, ide be se teheti a lábát. A szállodai átjáró felől egy köpcös, vérmes, vadászkosztümös úriember sétál be. Kurtára nyíri haja már teljesen ősz és kappanháj is szépecskén mutatkozik rajta. Az első számú ifjú hölgyhöz sétál oda. Vállon simítja, arcon csípj, majd a kezére is rácuppant egy atyás, ajnározó csókot. — Ez ellentmond magának, jó fiú — jegyzem meg — Miért? — Ebből is házasság lesz? Soha! Annak már a lehetősége is eleve ki volt zárva. — Ki hát! — hagyja rám a fiú. — De... majd csak bedob helyette valami kárpótlást a Herr Direktor. Bocsánat. A fiú elsiet, majd kisvártatva :gy idős, igen-igen nyájas, nagyokat hajlongó kolléga társaságában a nyugati nimród asz- salához járul. Jómaga hűvösen udvarias. VjgflaLjebb egy-egy kurta bic- ’entéssel írja-nyugtázza a ren- ’ elést. Hanem az idős kolléga 's a júnói termetű ifjú hölgy?! Valósággal tálcán a szívük.., (Részlet a szerző közeljövőben megjelenő no velláskötetéből). Jrbán Ernő: '
