Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-31 / 308. szám
T S ./kát vitatkozunk a zenei művelődés problémáiról, ezért nem árt egy kicsit azon is elgondolkoznunk, hogyan rétegeződik hazánk lakossága a zene szempontjából. Vajon hányán, foglal- koanak, vagy foglalkoztak zenével, hányán járnak koncertre, operába, hányán szeretik a komoly zenét, hány emberhez nem jutott el egyáltalán a zene semmilyen magasabbrendű formája, csak a magyar nóta, a tánczene, vagy. az operett? Amiben természetesen csupán a kizárólagosságot kárhoztatjuk. Semmi rösz- szat sem láthatunk abban, ha valaki .az. említett műfajokat szereti-;- csak abban, ha sCkan vannak, akik semmi mást nem tudtak,' vagy nem volt módjuk megszeretni. Ezekre a kérdésekre persze nem könnyű a felelet. Tökéletesen »kielégítő választ csak akkor adhatnánk, ha mindenkit végig- kérdezr.énk, de enélkül sem lehetetlen legalább vázlatosan felrajzolnunk hazánk „zenei térképét”. : ;Bá ugyanis összegyűjtjük az elérhető adatokat, hogy például egy év alatt*hány koncértre, vagy zenés színházi előadásra szóló jegyet adtaik el; hányán vesznek részt az ének- és zenekarok munkájában; hány hegedűt, gitárt, szájharmonikát, hanglemezt, kottát vásároltak —, akkor már kapunk valamilyen képet. Nem teljeset, nem részletesen kidolgozottat. Mégis olyat már, amiből kiindulhatunk. A Jr*- z embereket zenei tevékenységük szerint hat csoportra oszthatjuk: alkotó-- zeneszerzőkre: hivatásos előadóművészekre; műkedvelő zenészekre, énekesekre és zenetanulókra-j a - komolyzene szorosabban vett, aktív közönségére (elsősorban a komoly zenét -szeretik és áldoznak is érte); a komoly zene tágabb értelemben vett közönségére (egyebek itt a komoly zenét is kedvein«), és végül a könnyűzene kizárólagos közönségére. 1. A zeneszerzők számát hivatalos adatokból könnyű megállapítanunk. (Mindenkit annak tekintünk, akinek zeneművét valahol hivatalosan elismert keretek között előadják, vagy az elmúlt években előadták). Eszerint számuk kb. 1000. Vagyis a felnőtt lakosságnak mintegy 0,01 százaléka, minden tízezer ember közül egy. A könnyű- és komolyzene aránya 10:1, természetesen a könnyűzene javára. 2. A hivatásos zenészek, zenekarok száma országosan 20 000 körül mozog. Azaz a felnőtt lakosságnak 0,3 százaléka, minden ezer ember közül 3. Az arány is javult, most már csak 4:1, természetesen továbbra is a köny- nyűzene javára. 3. A műkedvelő zenészek, énekkari tagok, zenetanulók számával ismét egy szinttel feljebb lépünk a tizes számrendszerben. „Csszlétszámuk” meghaladja a kétszázezret. A társadalomnak (most már az egész lakossághoz viszonyítunk, mert a zenetanulók zöme is fiatal), ez kb. 2 százaléka, tehát minden száz ember közül kettő. 1. A komoly zene szűkebb értelemben vett közönségét már nehezebb kiszámítani. Ismerjük például az eladott koncertjegyek számát (1962-ben Budapesten 370, vidéken 315, öszesen 685 ezer), de ez félrevezető, mert nem derül ki belőle, hányán voltak egymaguk több koncerten. Bizonyos adatokból azonban (bérletek, eladott műsortájékoztatók, egyes, nem közvetlenül a koncertlátogatók körében végzett statisztikai felmérések, stb.), erre is következdethetünk. Eszerint Budapesten körülbelül 10—20 ezer ember, a lakosság 1—2 százaléka sorolható ebbe a csoportba, vidéki városokban ennél valamivel kevesebb, a falvakban csekély. Ha ehhez hozzávesszük az operát is, akkor az arány országosan 2—3 százaléka. Körülbelül ugyanakkora tehát, mint az aktív zenélőké, de nem pontosan ugyanazokat jelenti. Vannak ugyanis lelkes amatőr muzsikusok, akik a könnyű műfajt kedvelik, és vannak a komoly zene rajongói, akik semmilyen aktív zenei tevékenységet nem folytatnak. 5. A komoly zene tágabb értelemben vett közönségének arányára, (akik tehát a komolyzene egyes műfajait is szívesen hallgatják) szintén csak következtethetünk. De a rádió és a tv műsoraival kapcsolatos közvéleménykutatás, egyes üzemi, falusi, hivatali és más felmérések, arra engednek következtetni, hogy e csoport aránya a városokban 20—40 százalék lehet. A falvakban ennéd rosszabb. 6. Sajnos, a fennmaradókat, a lakosságnak több mint felét már nem tudjuk statisztikailag réte- gezni. Pedig a rétegeződés létezik. Egész más jellegű csoportot alkotnak azok a falusiak, akik a hagyományos zenekultúrán (népdalon, magyar nótán, a városi dal bizonyos elemein) nőttek fel és ahhoz ragaszkodnak, isimét más csoportot azok a városiak, akik a kávéházi zenén kívül egyéb zenei élményhez nem jutnak. A vendéglők látogatottsága évi 40 millió, azaz átlagban minden ember négyszer megy el egy évben. Ugyancsak más csoportba tartoznak azok. akik lelkes hívei valamelyik1 értékes komoly zenei műfajnak (dzsessznek, beatnek), s megint másba azok, akik csak az „árral úsznak”. Hogyan alakul e csoportok számbeli aránya —, ez még fehér főit térképünkön. M ■“■[ként értékelhetjük ezeket az adatokait? Ha a rendelkezésünkre álló nyugati vizsgálatokkal hasonlítjuk össze: az arányok körülbelül megfelelnek a nálunk életszínvonalban magasabb szántén álló nyugati országokban megfigyelt arányoknak. Bizonyos kérdésekben (pl. a zenetanulás, az amatőr mozgalom arányában) felül is múljuk őket. Az eltérés azonban mégsem annyira számottevő, hogy büsz- kélkedésre is okot adjon. Csak arra lehetünk büszkék, hogy ezt a színvonalat az utolsó húsz év munkájával értük et A vázolt eredmények kSalakü- lásának történelmi okai vannak. A továbbfejlődés sem mehet tehát máról holnapra. De világosan kirajzolódik, hogy mi a feladatunk: az igényes zeneművészet eljuttatása a lehető legszélesebb rétegekhez, a fejlett zeneművészet táborának szívós növelése, egy sokoldalú és széles zenekultúra következet«, kialakítása, a „fehér foltok” feltárása és művelése. Nem kecsegtet hirtelen sikerrel, de bíztat a szívós munka értékes gyümölcseivel. VITÁNYI IVÁN (Bm n dejiburtyL JCataim megkerüli- főkötóje szerepelt a háborús veszteségek tővel együtt — örökösökről örö- szomorú listáján, s szerencsés kŐsökre szálltak, a kitűnő államvéletleneknek, magyar vámosok, férfi jelentéktelenebb arisztokra. művészetszerető ékszerész-szak- ta leszármazottjaira. A főkötő elemberek és múzeumi tudósok jó szakadt a nagy történelemtől, s munkájának — no meg egyemig- megkezdte saját és sajátságos ráne arisztokrata kényszerű „közBrandenbrugi Katalin gyöngyös fökötője ott csillog végre üveg alatt a Nemzeti Múzeum kiállításán. Valóban fejedelmi darab, fejedelmi leányhoz, a fejedelmi hitveshez illő. Borsónyi igazgyöngyöket — jó pár ezret — fűztek drótszálra hajdani készítői, kecses, drága virágszirmokat formáztak a gyöngyfűzérekből a XVII. századi mesterek, s smaragdkristályokból, aranyból és zománcból raktak boglárkákat a gyöngyszirmok közepébe. Hamvas gyöngyök fénye, reményzöld smaragdcsillogás, sárgás arany és fehér és fekete zománc hirdeti Bethlen Gábor feleségének gazdagságát a kiállítási üvegszekrényben, a fejedelemné arannyal hímzett kék bársony ruhája fölött. A bánsonyruha' évtizedek óta a múzeum értékes kincse, a kereskedelmi és művészi értékei miatt egyaránt páratlan főkötő azonban csak rövid ideje. Húsz esztendeig reműködésének” — köszönhető, hogy végre, hosszú története alatt először, mindenki kincsévé válhatott. Pályája fényesen indult. Bethlen Gábor, a nagy fejedelem készíttette Katalin asszonynak, feleségének, akit a brandenburgi választófejedelem udvarából hozott erdélyi udyarába, s akivel 1626. március 2-án lépett frigyre Kassán. Rosszmájú történészek írják, hogy az előkelő származású ara soványka hozománnyal érkezett új országába, s tény, — a fejedelem számadáskönyveiben gyakori bejegyzés —. az is, hogy a gazdag uralkodó pazar asszonyi ékességekkel kedveskedett második hitveseik. Ezek — a főkötörténeti útját. A millenium pompájában lépett egyszer a nyilvánosság elé, mint „Pálffy Miklós hercegnő, született Zichy Margit grófnő” tulajdona. Aztán harminc esztendővel később láthatta rövid időre emberi halandó. Károlyi István gróf és Windischgrätz Mária hercegnő esküvője alkalmából. A hercegigrófi nász után kegyelmes hozzájárulással kiállították rövid időre az Iparművészeti Múzeumban. Ott látta — egyetlenegyszer — dr. Mihalik Sándor művészet- történész, a Nemzeti Múzeum mostani főigazgató-helyettese. Sokáig azt hitte, utoljára. A 247,50 gramm súlyú remekmű látszólag nyomtalanul eltűnt — vagy elpusztult? — a háború zűrzavarában. A rejtély megoldása 1965. jú* lius 2-án vette kezdetét, amikor kegyeskedett meglátogatni szülőföldjét Károlyi Sándor, a hajdani hercegi-grófi pár argentin állampolgárságú magzata. Hogy milyen tapasztalatokkal távozott volna az országból, nem tudni, de hogy mit vitt volna át kocsija csomagtartójában, arra a vámőrök rájöttek. S minthogy sem a lapuló gyöngyös főkötőre, sem a többi értéktárgyra nem volt kiviteli engedélye, azt tanácsolták a rábafüzesl határállomáson, forduljon vissza, „a intézze el a szükséges fornw»' "okát. A kincseket persze vissz- ! 'ék. A hálás Károlyi két nap múlva, augusztus 2-án ismét megjelent Rábafüzesen, ismét főkötőstül, s ismét engedély nélkül^ csempészés reményében. A főkötőt most már lefoglalták. A csempészjelölt üres kézzel távozott nyugat felé, s később a bíróság jogerőre emelte az elkobzást. De a műremek útja még mindig nem volt egyenes a múzeumi kiállításig, ahhoz még egy ékszer- szakember és a művészetbörténésa kitűnő munkája kellett. Az elkobzott, állami tulajdonba került ékszerek az Öra- és Ékszerkereskedelmi Vállalat központi raktárába kerülnek mielőtt eladják, vagy beolvasztják őket. Ennek a modem kincstárnak szerencsére Simon Antal a vezetője aki élénk figyelemmel, jó hozzáértéssel figyeli a különböző helyekről ideérkező drágaságokat^ s ha műalkotásgyanús, történeti értékű darab kerül a kezébe,, azonnal értesíti a muzeológusokat, így cselekedett akkor is, amikor elébe került a főkötő, amelyről rögtön látta, hogy fejedelmi darab. Azt is megállapította, hogy stílusa után ítélve XVII. századi,, s szülőföldje Erdély. Mivel a muzeális értéket külön szabályodé óvják, azonnal telefonált a Nemzeti Múzeumba. S minthogy Mihalik főigazgató-helyettes rögvest a harminc éve nem látott fejedelmi főkötőre gondolt, azonnal megjelent a raktárban. Nincs több fordulat, a drága ékszer útja most már hamarosan véget ért. Brandenburgi Katalin főkötőjét — persze, hogy az volt, — megvásároltál, restaurátorokkal rendbe hozatta a múzeum, s kiál«; lította az egyetlen méltó heíyénj a magyar nép történetének kiállításán. A híres kékbársony ruha és a főkötő együttese, s a történet is így lett teljes. Együtt hirdeti megrendendelője, Bethlen Gábor fejedelmi nagyságát, s a mostani utolsó tulajdonos, az ország megbecsülését. A kalandos múlt után eredeti ragyogással bámultatja magát a fejedelmi főkötő. CSERHÁT JÓZSEF: Minősítés Minden eszeveszett dulakodás után árulónk a vérfolt. ' Néha még az ág sem marad ágnak a fán, az is szanaszét szórt. Sokszor még az arc is odafagy a földre, de ha egy szemernyi értelem és élet megszólal belőle, nem szégyen fölemelni. Tavaly, hóhullásban, nem jutott eszembe tűnődni a jón, most meg kibeszélem, ez az Net rendje: nekem is van takaróm. Talpig feketéből vacogó fehérbe öltöztél, világ, de most a tüzelőm elegendő télre. Átmelegszem legalább. Nem a magányt hívom. Nem az öröm ellen hasznos ez a fedezék, hanem hogy a hideg fölengedhet bennem, s leveheti rólam a kezét, hogy a célok közül egyet magamnak még én is választhatok: valamerre-medret a nekem maradt ég alatt, tinektek, patakok! Célom nem a Nagy Cél. Álmom nem a legszebb. Mégis: nekem is van. Megnyugszik a sérült, sokszor fölijesztett szívverés, bennem is, lassan. Ilyen a valóság. Ilyen a világ, hogy megbékül velem: valamivel megint távolabbra látok, szememből kivész a félelem. R. G> .
