Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-31 / 308. szám
á Bárány Tamás: KÉT KELETI MESE Az újjászületett díván Csak a mindenható Alláh tudja jobban, de nekem így mesélték: Történt egyszer, hogy Harún ar-Rasid kalifa megelégelte az ő szívében kamarásainak gonoszságát. Elhatározta hát, hogy mindazokat eltávolítja környezetéből, akik nem méltók a kalifa tanácsurának magas méltóságára. Hivatta nagyvezírjét, Dzsafár al- Barmakit, és meghányta-vetette vele, mi légyen a teendő. — Először is — mondta Dzsa- fár — el kell távolítani, ó, igazhívők fejedelme, akik kezéhez idegen pénz tapad, akik megvesz- tegethetők. — Helyes — intett a kalifa —, ezekre nincs szükségünk. Kikre gondolsz, Dzsafár? összeírták a listát: a hatvan kamarás közül azokat, akikről biztosan lehetett tudni, pénzért mindenre képesek. Ezeket az emíreket az igazhívők ura száműzte. Legközelebb azokat írták ösz- sze Dzsafárral, akikről hírlett, hogy a bornak, nőnek nem tudnak ellenállni. Jó néhány ilyen kamarás is akadt, köztük a nagy borissza Abu Nuvász, a költő. Bárhogy fájt is a kalifa szíve, ezeket is száműzte. — A butákkal sem megyünk messzire' — szólt egy napon Harún ar-Rasid, palotája kertjében sétálgatván. — Jere, Dzsafár, írjuk össze, kik a tök-ostobák! Sok-sok név került újfent a lajstromba, közöttük a királyi há- . rém két aghája, és — a királyi kincstár két emírje közül az, akinek pénz sosem tapadt kezéhez. A másikat már a legelső alkalom- mail száműzték, mert köztudottan enyveskezű volt. Most már nem sok kamarás ült a dívánban, hiszen sem a kicsapongók, sem a buták, sem a megvesztegethetők nem voltak ott. Csupa olyan arc nézett vissza az igazhívők fejedelmére, aki e bűnöktől s fogyatékoktól ment volt: A hadsereg három vezírje, a nagymecset fő- imámja, tulajdon öccsei és sógorai . '.. Egyik díván után a kalifa fél- revonta a nagyvezírt. — Mindenkire gondoltunk, jó Dzsafárom, csak azokra nem, akik hatalmunkra törhetnek, s akik a jogtalan módon megszerzett hatalommal visszaélhetnek. Jer, írjuk össze ezeket az emíreket! Leültek a kert egy kies zugába és Dzsafár írná kezdett. Idő múltán elkészült a listával és átnyújtotta a kalifának. — Hány név van rajta? — kérdezte Harún ar-Rasid. — Tizennégy, ó, igaizhívők királya — mondta Dzsafár, és a szeme furcsán megvillant. A kalifa ránézett. — Helyes. Tizenötödiknek pedig írd be a magadét, Dzsafár! A te helyed is ott van közöttük! A nagyvezír kardjához kapott, de abban a pillanatban ott termett a testőrök aghája, négy mamélúkkal és Dzsafárt megragadták. A tizennégy kamarást még aznap este száműzte Harún ar-Rasid, Dzsafár al-Barmakit pedig harmadnap lefejeztette. Aztán összehívta a dívánt, immár a megvesztegethető, kicsapongó, ostoba és hataloméhes emírek nélkül. És ült, és várt estéiig türelemmel, de egyetlen lélek sem lépett be a terembe. A sínváltó és a masiniszta Ezt a történetet bátyámtól hallottam, ó, irgalmas szívű emír, aki ifjúi évei legszebbikét Alláh- nak tetsző, szorgos munkálkodással töltötte, a Bejrut—damaszkuszi vasút építkezésén. Végre eljött a napja annak, hogy az Iszlám e két virágzó rózsája közt elindulhasson a vonat. Bejrutban szinte az egész város ott tolongott, ott szorongott az indóház körül, rezesbandák muzsikájától zengett a felhőtlen ég, fezek és tarbusok repkedtek levegőbe, petárdák durrogtak, amint a legeslegelső vonat lassú, méltóságos gördüléssel elindult. Ba’albek városánál kettéhasad a vágány, balra Aleppó felé tart, jobbra Damaszkusznak kanyarodik. A vonat eldübörgött a váltóőr házacskája mellett, aztán rárobogott a Damaszkusznak forduló sínpárra. A váltóőr ott állott helyén, zászlócskával tisztelgett, majd amikor az utolsó kocsi is átzakatolt a váltón, hatalmasat fújt sípjába. A vonat megállt, a mozdony- vezető kinézett. — Mi van, testvérem? A sínváltó már ott állt a mozdony mel'ett, s felkana-zkodott rá. — Szalám. Engedj, barátom! — Mit akarsz, testvér? — A vonatot vezetni. A masiniszta rámeredt. — Mit mondasz? A váltóőr ott állt már a csapoknál, szelepeknél, és húzta az indítökart. A vonat iszonyú rán- duláisál megugrott. — Mit csinálsz? — üvöltött fel rémülten a másik. — Vezetek! — kiáltotta a sínváltó: szeme fénylttt. — Ki adott új irányt a vonatnak, mi?..Erre felelj! Én! Ha én nem vagyok ti most Aleppó félé robogtok' Utatokat Damaszkusznak én té- rítetem jó irányba, világos hát, hogy a masina vezetése engem illet! Alláhra, hagyj, mert ledoblak innét! A vonat rohant, rohant, egyre gyorsabban, hogy szinte szédült, aki látta — aztán egyszerre csak váratlanul pöfékelni kezdett, és meglassult a futása. Alig néhány mérföld még — és már csak vánszorgott. — Lassul a vonat! Most mit csináljak? — kiáltotta a sínváltó kétségbeesve. «■ . — Fűtsed fel a kazánt — intett a masiniszta. — Jó, de hogyan kell? — kérdezte a másik. A mozdony alig mozgott már. majd hirtelen naay döccenéesel megállt, s csak pöfékelt, fújtatott. — Alláh nevére mondom: ez gyalázat! — üvöltötte a váltóőr. — Megállt! Pedig én szabtam még az útját' A masiniszta mast od-úAnet+ mel1 ''te. szenet dobott a tűzre a tűznek huzatot; adott nőre a kazán útra dorombolni ke-dmt. s a mozdonv rreg-Tnem-árkódott. vezető ekkor meghúzta az indítókart. — Arra mérvünk, amerre te akartad, igazhitű testvérem^ — szólt aztán, amikor a> vonat 'már elindult. — Es ha akarsz, ide- állhafsz a helyemre. Főiemre és szememre: nem naov dolog amit csinálok. Csak éppen előbb meg kell tanulni. A Szépirodalmi új sorozata: • . b;, . Kemény Zsigmondi Művei Nemes kezdeményezés, a Szép- irodalmi Könyvkiadóé; a művek teljes közreadásával hozzáférhetővé tenni a múlt század irodalmának egyik legsajátosabb hagyatékát, Kemény Zsigmond életművét. Nehéz ellentmondások terhét magába foglaló alkotói örökség az övé: sokszor és, sokakat állított megoldhatatlannak tűnő dilemma elé,, s ezért, hogy any- nyiszor és annyian magyarázták, sokszor félremagyarázták. Lobogót szabdalt-férceit magának publicisztikájából a konzervativizmus; szépirodalmi munkásságát stílusa nehézkessége, s régimódi- sága miatt soha nem tartotta megemészthetőnek a felületen mozgó ítélkezés; csak azt ragadták ki műveiből, ami mellette vagy ellene szólt, s így emelték piedesztálna vagy rekesztették ki nem csupán irodalmárok, hanem politikusok. Az alkotó megértéséhez, pályája ellentmondásainak elemzéséhez csakis a műveken át vezet az út Hagyományaink ápolása, méltó megőrzése nemcsak feltételezi, hanem egyenesen megköveteli az elmélyült elemző munkát. Még inkább igaz ez, ha — mint Kemény Zsigmond esetében — ellentmondásos, sokféle összetevőből kialaikult örökséget istápo- lunk. Barta János professzor erre vállalkozott a Gyulai Pál-t bevezető nagyobb lélegzetű tanulmányban. bár érthetően, nem a teljesség "igényével. Mégis, sikerült árnyalt és sokrétű képet adnia alkotóról és alkotásokról, megmutatnia azokat az eredőket, melyek lehetővé teszik az életmű torzításmentes értékelését, s helyének kijelölését a XIX. század magyar irodalmában. Kemény Zsigmond pályájának fontos pillére a Gyulai Pál, s a kiadói választás helyessége ezért vitathatatlan: ezzel kezdeni a művek folyamát. Nagy gondossággal vizsgálták át az eredeti, s a ‘kritikus-fejedelem, Gyulai Pál javította kiadást. A Gyulai, javítások nagy többsége helyesnek, időt állónak bizonyult. Ami nem, ott visszaállították Kemény eredeti szövegét. Sikerült így létrehozrii- ok érthetőség és korhű nyelvezet egészséges arányát, ezzel az avitt stílust eltisztítva az útból, mint olvasót riasztó akadályt. Mert maga a regény meghökkentő előfutára a modem irodalomnak. Mint Kemény írja, a „kebel be- lélete” érdekli leginkább, s így az olvasó fokozódó izgalommal fedezi fel a belső monológoknak — a modern irodalomban is alkalmazott láncfűzérét, az éppen százhúsz esztendeje, 1847-ben megjelent regényben. <M> KÁLÓI JÁNOS: Havas emlék Ezeken a téli napokon jön, jön az emlék a ködbe-múltba fúlt ifjúság, a fehérszírmú diákidő. Elindul a csikorgó, vad hajnalokon, öles hóban, ki tudja, honnan, milyen mélyről, ki tudja, hány árkon, fagyon, holdvilágon át. Jön el-elakadozva a bokrok és bozótok közt, álomi faluk alatt, kissé ziláltan, de a szemében legyőzhetetlen mosollyal. Jön és mutogatja — akár a bűvész — villanó képeit: a füst mögé bújt Kámot, a rumi vonatot, amint elsüllyed a régmúlt hóesésben, a drága barátok csupa-remény arcát. Nagy Pistáét és Szentkirályi Janiét; szélbe-veszett verseket citál, amelyeket lángolva olvastunk föl egymásnak egy-egy pohár tej mellett a Fülepp-falatozóban. Jön, jön, ismerős lelkesedéssel, kendőt lobogtatva, de aztán megy is és összecsapódik mögötte az ég, betemeti a világnagy hófúvás. 1967.- V;V. — nuujynit Ma hull a hó, és álom hull a hóban Ez alkalommal arra fordítunk egy kis figyelmet, hogy milyen képzeteket, hangulatokat tudnak kelteni bennünk nyelvünk legkisebb egységei: a hangok. Egy francia költő, Rimbaud a magánhangzóknak meghatározott színeket tulajdonít; szerinte az á szurokfekete, az é hófehér, az i bíborvörös, a% ü, zöld, az o kék hangulatot kelt'. Nem kétséges, hogy a magánhangzók közül a magasak>, Wfiry*? „világosak": az i, é, é, á, ti, ö, áltálában az öröm, a vidámság kifejezői. Szabó Lőrinc a „Tücsökzene” hét költeményből álló „Nyitány”- ában főként ezekkel fejezi ki azt a zenét, szépséget, örömöt, a nyári éjszakának azt a gyönyörét, amit a ciripelő tücskök ébresztenek benne. Különösen érdekes a ,.Nyitány’’ második darabja, amelyben a zengő tücsökzene sípjainak és hegedűinek hangját az i és ü hangokkal érzékelteti az egész versen át: U-vel, l-vél kezdődik a nyitány, síppal, hegedűvel. Egész délután szólt már; dé ahogy száll az éji csend, úgy frissül — hallod? — ami benne zeng: ű zeng, 1 cirpen, mélyen, magasan, válasz villan rá, s máris vége van... A világos hangokkal szemben a „sötét”, vagy mély hangok: az u, o, a, komor, szomorú hangulatot árasztanak. A magányosság szomorúságát Babits Mihály a IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Megtagadtalak Más se lehettél: ünneptelen ünnep, amit csak az én gyermeki álmom nagyított ragyogóvá. Könnyderes éjben angyali kézzel odarejtett cukrom se lehettél. Gyönyörű fám a te hazug szád rombolta le bennem. Tőlem félted a díszeidet, elhullanak úgyis, magad lefosztva ér a vízkereszt: levél nélkül, csupasz karokkal marnád le rólam szépnek hazudott, garast sem érő cicomádat. Nesze, viseld. Szememből a könny kimossa a tépett aranyszálat nem tűrheti szívem a te átkod, meg a sok-sok mihaszna-üres ezüstpsipír-évet. Nesze, te irigy, légy velük boldog. Fám se lehettél, de ha voltál, gyerekkorom romjai fölött dobbantok: megtagadtalak. sötét hangoknak bravúros hal-4 mosásával adja vissza: „barangoló borongó, ki bamba bún borong, borzongó bús bolyongó, ba- ráttalan bolond”. Nemcsak a magánhangzók, hanem a mássalhangzók is részt vehetnek a hangulatkeltésben. Közülük például az l lágyságot, zajtalanságot éreztet, így Juhász Gyula egyik sorában a hóesés puhaságát: „Ma hull a hó és álom hull a hóban”. Szépsége következtében igen gyakran használják költőink a gyengéd szerelmi érzés kifejezésére. Különös erővel csendül ki „az l dallama” Kosztolányi „Ilona” című csodálatos szerelmi himnuszából. A hangok kifejezőségének objektív alapja a beszédszervek mozgásában van. Az s és sz hangok kitűnően tudják érzékeltetni a susogást és a sziszegést, így például Arany János versében: „Szél zendül az erdőn. — ott leskel a Hold: Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”. Ezek az úgynevezett réshangok, ugyanis képzésmódjuk természetéből alkalmasak a levegő súrlódásából adódó hangok tükrözésére, mert úgy jönnek létre, hogy a hangképző szervek rést alkotnak, és a tüdőből kiáramló levegő ezen sur- lódva halad át. A t, k, p hangok viszont a pattogó, kattogó, kopogó zörejeket tudják irisszar adni, mert a zárhangok képzésekor két hangképző szerv között zár keletkezik, s ezt a zárat « levegő felpattintja; a zár létrejöttének pillanatától fogva fokozódik a légnyomás, s a zár felpattanása robbanást ábrázol, Ezért érzékletes József Attila versében a golyókopogással kísért tüntetés, a zárhangok ugyanis a golyók becsapódását teszik élményszerüvé: „Golyók kapóknak, csörögnek boltok..” A ty, gy, ny hangokat pedig nedvesnek érezzük: képzésűiénél valóban nagy nyálkás felületek érintkeznek egymással: a nyelv háta tudniillik széles felületen simul a szájpadláshoz. Ezért is olyan kifejezőek a következő Ady- sorok: „Én beszennyezlek. Én beszennyezlek... Vérrel, geny- nyel, könnyéi, epétteP’. A hangok a nyelv rendszerében a szavak felépítésére, az egyes szavak értelmének egymásí tói való megkülönböztetésére szolgálnak, önmagukban nincs jelentésük (a jelentést hordozó egység a szó). Mégis, mint as elmondottakból is látható, a hanghoz sokszor fűződik valamilyen képzet, vagy hangulat. A3 ebben rejlő kifejező erővel különösen a költők élnek. ÉDER ZOLTÁN
