Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
Milyen háború? „Sajtókörökben úgy tudják, a saigoni parancsnokság máris kérte, hogy az engedélyezett 525 ezer íőnyl hadseregen kívül legalább még ötvenezer fővel erősítsék meg az amerikai alak ulatok létszámát Vietnamban. A saigoni hadvezetés ugyanis nagyszabású offenzívat tervez a szabadságharcosok ellen a kora tavaszi időszakban, s e hhez Westmorelandnak a jelenleginél jóval nagyobb erőkre lesz szüksége.” — (újságcikk: 1967. december 10.) — Hol van most háború? — Dél-Viefinamban. meg lövöldözések vannak Egyiptomban is. — Milyen a háború Dél-Viet- namban? — Az USA katonái repülőgépekről bombázzák a házakat, s az asszonyok a gyerekkkel az erdőbe menekülnek. — Honnan tudód, hogy így történik ez? — Láttam a televízióban. * Ozora. 1967. december. A padokban ötödik osztályos fiúk és lányok ülnek. Az egyik gyerek a tűzfelelős, időnként feláll és egy- egy lapáttal dob a parázsra, hogy újra erőre kapjanak a lángok. — Olyan a háború, hogy akkor a bombáktól minden-minden lángba borul. Elégnek a fák, el a házak is, és megégnek az emberek is. A háborúról, arról, hogy milyen is a háború, beszélgetünk ötödik osztályos gyerekekkel. Tíztizenegy évesek. Ók még nem élték át egyetlen háború borzalmát sem, mint anyáik, apáik. Izegnek-mozognak a padokban és sugdolóznak egymáshoz hajolva, amint elhangzik a kérdés: milyen is a háború? — Mennék a tankok az utcán és ami az útjukba kerül, mindent porrá zúznak. A levegőben meg helikopterek szállnak és hullatják a bombát a lakosságra — mondja Kiss Tibor. — A helikopterek hullatják a bombát... ? Miért mondod, hogy helikopterek? — Mert szeretem a helikoptert. Időnként errefelé is elrepül egy- egy. Nagy zajt csap, s olyankor kiszaladunk az udvarra és nézzük. Sokáig látni, mert lassan mennek. Gondolom mennyire mennydöröghet, ha bombát szór! Az újságok naponta hírekben, tudósításokban számolnak be a dél-vietnami helyzetről. Hány repülőgépet lőttek le. hányán haltak meg, milyen területeket bombáztak le? — Ki olvas újságot közületek? Akad jelentkező. „A sportot’, hangzik az egyöntetű válasz. Ök még gyerekek, a világ sorsa és helyzete feletti aggódás még nem ér gyermekségük fölé. Mégis: milyen a háború? — Amikor kigyullad egy vár, — vélekedik Takács Kati. — Milyen az a vár? — Nagy magas, meg van rajta egy zászló... Mellette áll egy fa... És ég... — Emberek vannak a várban? — ... hát ég a vár! Olyankor az emberek elmenekülnek. • Rajztábla, ceruza és festék kerül az asztallapokra. Zizegnek a fehér rajzlapok. Gondosan igazgatják a rajzszögeket, hogy egyhelyben maradjon a papír. Van aki ragasztós-szalaggal mesterkedik, otthon maradt a rajzszog. — Rajzoljátok le, milyen is a háború. Tekeregnek a nyakak jobbra- balra: mit csinál a szomszéd? Rágják a ceruza végét, bizonytalan vonalakat ákom-bákomokat firkálnak a fehérségbe. Azután festenek: feketével. Feketéből csinálnak: szürkét, meg holló- színt. Úgy fogják az ecsetet, mint előbb a radírt ragadták kezükkel. » — Kinek sikerült jól a rajza? Ki érzi, hogy azt rajzolta le, amit érez? Nincs jelentkező. Csak súgdo- lódzás a válasz. Egymás közt súgdolóznak. Egyenként adják át a rajzokat. Kis házak, legtöbbjük lángnyelvekkel körülvéve. A magasban repülők, helikopterek. A házak kicsik, a repülők nagyok és a bombák nagyon-nagyok. Szinte uralják a rajzokat. És rengeteg van belőlük. Sorozatban potyognak: gömböc alakúak, meg téglalap a formájuk. Sok jutott belőlük minden egyes lapra. Mélyen feketék. — Ki látott már a televízióban háborús filmet? Milyen volt a film? — Izgalmas — mondja az egyik — Mégis milyen volt? — A katonák szaladgáltak. Puska volt a vállukon. Felrobbantottak egy hidat. Akkora füst lett, hogy alig lehetett látni. Gyerekek is voltak a filmben. — Kinek van otthon puskája? Csend a válasz. Háborúsdit azért játszanak. A szájukkal utánozzák a puskaropogást, puskának megteszi egy jól szabott faág. Ritkán játszanak háborúsdit. A lányok soha. • — Mit gondoltok, hogy zajlik le a háború? — Van egy rakátakilövő-hely a földbe ásva, onnan lövik ki a rakétákat a házak fölé. A rakétákban bomba van, azzal bombázzák a házakat. A házakból kiszaladnak az emberek, hogy lelőjjék a rakétákat — mondja Ortner Mária. • — Mivel lövik le a rakétákat? —... — Sokáig csend a válasz. — Hát mivel? — íjjal. Mosolyognak az osztálytársak, de nem megbotránkozva. Tényleg. Az íjról eddig egészen megfeledkeztek. Marika boldog. Ilyent még senki nem mondott. — Ki olvasott háborús könyvet? Csend. — Kinek mesélt az apukája a háborúról? Hosszú csend, majd egy kisfiú: — Az én apukám mondta, hogy nagyon sokat fáztak, amikor fogságban volt. — Mikor került fogságba és hol? — Azt nem tudom. * Mégis milyen a háború? Nem értik miért faggatom őket ilyesmiről. Súgdolóztak, szégyeJ- lősen mosolyognak, ábrándos szemeket meregetnek. — Kik harcolnak Vietnamban? — A vietnamiak az amerikaiak ellen védik a hazájukat. — Ezt honnan tudod? — Hallottam a rádióban. — És még mit hallottál? — Hogy sokan meghalnak, meg sírnak az anyák. * Mintha meggyulladtak volna a karácsonyfák: úgy csillognak, ragyognak a díszektől a villanygyertyák fényében. Az ozorai Ötödikesek is örülnek az ajándékoknak. Az újságban cikk Dél- Vietnamról, s a karácsonyi hírekben is szó esik az ottani életről. Az ozorai gyerekek is hallják a felolvasó hangját. Hallják, de ^ nem figyelnek oda. Hiszen tőlük távóleeik az egész. Nekik semmi gondjuk az ott történtekkel. A szülők meg talán tudatosan hagyják a „romantikus háborús” elképzeléseket a kócos fejekben. Jobb, ha soha nem tudják meg az igazat. MÉRY ÉVA Sí.Vi Nem tipikus, társadalmunkra nem jellemző sőt úgy is mondhatjuk, rendhagyó eset. A törvény nem, de az élet néha tesz különbséget. A gyermeknek, a 1*? éves kislánynak, —■ aki az élet furcsa iróniája folytán került ilyen helyzetbe —, szomorú a sorsa. Nemrég levelet kaptam. K. M. írta. A z-i általános iskola hatodik osztályos tanulója vagyok. Sok újságot olvasok. Hallottam már olyant is, hogy valakinek megtalálják a hozzátartozóját. Én 1956-ban születtem SzékAz apját keresi szárdon. Édesanyám akkor még fiatal volt, tizennyolc éves. Édesapám nem vette feleségül. Most keresem az édesapámat Nagyon kérem, legyenek segítségemre. Egyhetes korom óta nagyszüleim nevelnek. Nagypapám három éve meghalt. Nagymamával ketten vagyunk, abból élünk, amit anyukám küld haza Pestről, meg amit a testvérei küldenek. Arra gondolok, hogy egy pár év múlva tanulnom kellene valamit Tavaly 4,6 volt az átlagom. Pajtásaim egyszer azért nem engedtek maguk közé játszani, mert nincs apukám. Pedig van, csak nem tudom, hogy hol. Egyszer, amikor még egész kicsi voltam, küldött pénzt. A szelvény még megvan. Anyukám Pesten dolgozik, keveset keres. ... nagyon kérem a szerkesztőséget, hogy segítsék megkeresni az édesapámat. ... Ígérem, hogy jó úttörő és jó tanuló leszek. Küldök magamról egy fényképet, talán így könnyebb lesz. K. M. 12 éves kislány leveléből részieteket közöltünk. Igaz minden sora, a személyes találkozás megdöntött minden kétséget. Marikát — nevezzük így a kislányt — pár hetes kora óta a nagymama neveli. Anyukája — mint írja — Budapesten dolgozik, adminisztrátor. Keresetéből hellyel-közzel pénzt és ruhát küldözget Nagy ünnepeken hazalátogat. Marika a nagymama szemefénye. Amióta férje meghalt, a kislány a nagymami vigasza. Marika gyermeki szívén sok sebet ejtettek. Talán az tette koraéretté. A levelet segítség nélkül, maga írta. A nagymama nem is tudott róla. — Észrevettem, hogy egy idő óta nagyon elgondolkodik. Nem szóltam, tudtam, erőt vett rajta az apja utáni vágyódás. Nem először. Néhány nappal ezelőtt, ahova szokta, az asztalra kirakta könyveit, irkáját, de nem füzetbe írt, hanem egy üres papírra. Láttam, nagyon gondolkodik, ösz- szevonta a homlokát, a tollszárral fogait kccogtatta. Megkérdeztem, _mit csinál. Azt mondta, a leckét írja. Én a ház körül tettem-vettem, ő elkészült a leckével, utána azt mondta, elmegy játszani. Csak most tudtam meg, hogy akkor a levelet írta. A kislány, míg a nagymami Beszélt, kitartóan az ablakot nézte. Mélyen hallgatott és csak akkor fordult felénk, amikor a nagymami megkérdezte: — Mondd, kislányom, honnan vetted a pénzt a bélyegre? — A nagymamától kaptam egy forintot lángosra és ebből vettem a bélyeget — válaszolt a kislány. — Miért nem szóltál, miért titkolóztál előttem? — Azért, mert a nagymami lebeszélt volna, én pedig írni akartam. E'határoztam, ha megnövök, megkeresem az apukámat — mondta elcsukló hangon. Marika néhány hónapos volt, amikor 1956. október 5-i bélyegzővel 150 forint érkezett a nagymama címére. A feladóvevényen S. Sándor szerepelt. A pénzt Szászváron adták fel. Azóta nem jelentkezett; a család úgy gondolta, Marika apja disszidált az ellenforradalom alatt. Marika egy történetet mesélt, miszerint az elmúlt hetekben SzeksZárdról egy bácsi érdeklődött utána Erről a nagymama előtt is mélyen hallgatott, de most elmondta, hogy úgy tudja, az a bácsi látta az ő fényképét is, és valahol Szekszárdon dolgozik. Érdeklődtünk Marika apjának néhány feltételezett munkahelyén, de az illetőt sehol nem ismerték. Felbukkant, jelentkezett valaki, majd ismét eltűnt. Ez az eset bolygatta fel a kislányt, s ez késztette a levélírásra. A kislány magas, erős, barna embernek képzeli apját. Kérdésünkre, hogy jó embernek tartja-e így válaszol: — Nem tudom, hogy jó ember-e, ha jó volna, eljönne hozzám — mondja szomorúan. Ideálizálja, olyannak hiszi, mint egy moziszínész. Nem ' tudja róla, hogy jó ember-e. de nagyon vágyódik utána és elhatározta, megkeresi. Hogy valóban hol él Marika apja, ki tudja. Lehet, hogy megnősült, gyermekei vannak, s családja előtt titkolja Marika létezését. Fél a felelősség- 1 vállalástól. Lehet, hogy egye- , dűl van, s felébred benne a : felelősségtudat. Lenet. hogy , vágyódik lánya után. Felbuk- < kant, jelentkezett valaki, aki ; felbolydította a 12 éves kis- • lány lelkinyugalmát és utána ' eltűnt. Eddig a történet. Nem tipi- í kus, mondhatni, rendhagyó í eset. Társadalmunk törvényei * nem tesznek különbséget, de, az élet néha igen. POZSONYI IGNÁCNÉ
