Tolna Megyei Népújság, 1967. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-01 / 232. szám
♦ 7 * Tamási Aron; SZIKRA FIA C' azdag melegség lebegett egész nap, pedig ~ érkezőben volt már a három „ember” közül az első, vagyis szeptember. Reggeltől kezdve semmi felhő nem mutatta magát. Ä szelek is aludtak valahol: még a fiaikat, a szellőket sem küldték el, hogy őszi sápadás előtt itt- ott meglebbentsék a leveleket. Csak napnyugta előtt komoro- dott el furcsán a nyugati ég pereme, szelíd és kék nappali színe lassan az acél színére komo- lyult, de még az is színborulat volt inkább, mint távoli felhő. Moha, a vén pásztor, mégis hazaengedte idő előtt a lovakat. Nem bíztatta őket, hogy sietnének; maga is szelíden és puhán bandukolt velük, inkább közöttük, mint hátul, ügy ereszkedett a nagy és okos lófejek között, mintha nem is pásztor lett volna, hanem csakugyan egy nagy darab puha és békességes moha. Lassan szállásokra szakadoztak a lovak. Hazatért a Magos Ambrus két lova is. Mint valami kisasszonyoknak, Moha bácsi még ki is nyitotta nekik a kaput, melyen a piros illegett be először, s utána a fekete. A két ló megállt az udvaron és vidáman merítget- te meg az otthoni légben a fejét. Valósággal, mintha köszönt volna mind a kettő. Ambrus gazda a csűrből lépett elő, s a kalapját, melyre hálót fontak a széna- szálak, rögtön feljebb mozdította a homlokán, mintha meg lett volna lepődve. — Még nincs este! — mondta. — Még nincs — felelte az öreg pásztor — Hát akkor miért eresztette haza a lovakat? — Vihar lesz — mondta Moha bácsi. A mbrus az égre nézett, ke^ reken mindenfelé, s közben olyan kedves-csintalan volt az arca, mintha nem is feilhőt keresne az égen, hanem menyasszonyt az öreg Mohának. — Felhőnek magja sincs! — mondta. Moha bácsi nem szólott erre semmit, hanem mosolygósán úgy ereszkedett a többi lovakkal tova, akár egy mezei pápa, ki a vihar dolgában nem tanakodik, hanem csak kinyilatkoztat. — De hát jól van — mondta magában Ambrus —, mert akár lesz vihar, akár nem: jól tette, hogy korábban eresztette haza a két lovat: jön az úti munka, s legalább patkót veret a lábukra. El is viszi mindjárt a kovácshoz őket. El bizony, hadd kezdje el, s hordja meg azt a prizmakövet az országutakra. ötven rakást vállalt. — No, jó! — mondta véglegesen. Egy darab posztóval megtörül- gette a lovakat, a sörény-hajukat elrendezte, s kötőféket húzott a fejükre. Aztán bément a házba, hogy egy mellényt legalább magára kapjon. Ahogy lebbentette volna a mellényt, a szeme rajta maradt a fián, aki asztal mellett kuporgott, valami ábrás könyv fölött. Kamaszkodó, barna fiú volt, negyedikes diák, ifjú, akit szintén Ambrusnak hívtak. — Mit tanulsz olyan erőszakkal? — kérdezte az apja. — A növényeket — mondta a fiú. Az apja gondolkozott egy percig; aztán mégis úgy döntött, hogy a könyvet leborítja a szavaival. — Hagyd ott a beléndeket," s gyere inkább velem! — Hova? — Patkót veretünk a lovakra. A könyv rögtön árván maradt, mert a kicsi Ambrus nagy lovas fiú volt; s szerette látni azt is, Hetven esztendeje született Tamási Áron, Kossuth-dfjas író. Ebből az alkalomból közöljük fenti novelláját. amikor vasal a kovács. Mert füstöl a lónak a körme, ahogy rápróbálja a patára a tüzes patkót; s gőzölve cserszen a víz is, amikor utána vízbe mártja. És aztán két ütéssel mindig át- szalasztja a patán a patkószeget, s el nem görbíti soha, csak akkor esetleg, ha összeveszett a feleségével. — Felülhetek-e az egyikre? — kérdezte. — Jövet — mondta az apja. A két kötőfék szárát a markába fogta Ambrus, de rrifeg sem kellett huzintani, mert a két ló megindult utána. A fiú is ott ment az apja mellett, a piros ló előtt, amelyik nem volt még háromesztendős, ámbár a fekete sem. tT ülönös, meleg szél mozdult, -tv ahogy kimentek a kapun. Vagy nem is szél volt, ami mozdult, hanem a levegő kezdett mélyen és furcsán hullámzani. Az acélszín is megemésztette már a Napot, sőt, gomolygó, réteges felhőket * kezdett magából gyúrni, amelyek nyugatról úgy görgették magukat előre, mintha valami égi tenger hullámzott volna. Este‘előtt már félig sötét volt. — Igaza lesz Mohának — mondta Ambrus* — Mit mondott? — kérdezte a fiú. — Vihart. A diák is megnézte az eget és a mozduló fák tetejét, mintha az ő tudománya nélkül nem tudna vihar lenni, s engedelme nélkül nem is lehetne semmiképpen. Nagy megfontolás után megadta mégis magát, sőt a jóslatot messze hagyva, így szólt: — Biztos. /llyan pontot tett a szó vé- gére, hogy ebben a dologban többet még sóhajtani sem lehetett. Hallgatva mentek hát a lovak előtt, csak később és rragy elgondolkozás után szólalt meg Ambrus: — Gondolkoztál-e a dolgon? — kérdezte. — Milyen dolgon? — Azon, hogy mi leszel. Á fiú ismét a fák teteje felé nézett, de most nem olyan kétkedés nélkül, mint az előbb; s éppen akkor port is csapott a szemébe a morduló szél. — Gondolkoztam — mondta. — S mi leszel? — Nem tudom. Az apja elnevette magát, hogy milyen biztos eredménye lett a nagy gondolkodásinak, de éppen megérkeztek a kovács kapuja elé, nyugton hagyta ezt a kérdést. Inkább kérdőleg nézett körül, amikor bé vezet te a két lovat a patkóverő udvarra. Csend volt mindenütt, de az első pillantás nagyon bíztatta, mivel a műhely nyitva volt egészen. Igaz, hogy nem is lehetett volna másképpen, mert a műhelynek ajtaja nem volt. A tűzhelyen azonban még pislogott a szén. — János mester a szomszédban van! — kiáltott oda valaki. Az útról szólott rá egy ember, aki látta, hogy az udvaron tévelyegnek a szemükkel. Mondott egy köszönő Sédhangot Ambrus, majd rögtön szalasztotta a fiát, hogy hívja haza János mestert a szomszédból. De már akikor erősen méregbe jött a szél is, hogy a fiú markába kapta a kalapját, s lebbenő ruhában úgy futott a szomszéd felé. Ahogy ott benyitott az ajtón, nagy társaság közepiben találta János kovácsot, aki rögtön a fiúnak szegezte a szót: — Ennek tudnia kell! Annyi ideje sem volt a fiúnak, hogy bár köszönjön; de az eszét nem tudták a támadó szóval féüreütrri, mert rögtön megkérdezte: — Mit? — Ki találta fel a villámhárítót? — folytatta a kovács. — Franklin Benjámin — mondta a diák. ■ X kovács nagy diadallal felemelte azt a kormos, nagy kezét, s miközben az öt ujja elágazott a levegőben, csak ennyit mondott: — No, ugye! De ott ült, szelíden, és mosolygósán, egy okulás öreg ember, akii csendesen így szólt: — Akárki mondja, úgysem igaz. Mert ugyanis tudni kell, hogy már a Salamon templomán is volt villámhárító! /Mindenki nevetett, mivel az öreget már régen el akarják vala mozdítani a Salamon király temploma mellől, de ökelme annyira gyökeret eresztett ott a villámhárító tövében, hogy mozdulni sem akar onnét S ha már ilyen reménytelenségbe esett az igyekezet, a fiú bátorsággal szólhatott a kovácsnak, s a kovács is jöhetett mindjárt, hogy patkót verjen a lovakra. De sohasem hitték volna, hogy a közel is olyan messze legyen, mert ahogy kiléptek a házból, a vihar rögtön' megragadta eket. A fiú mondott is valami affélét, hogy ne húzódjanak-e vissza, de a hangjának felét elvitte a zivatar szele, s a másik felére pedig azt ordította a kovács, hogy menjenek csak, mert fent az égben is most edzik a patkót. Amikor tépetten \ megérkeztek, Ambrus a nagy. műhely mélyéről lesett kifelé; a két ló pedig, odakötve az udvari fához, röpdöső sörénnyel nyújtotta a nyakát, harapdálva á hidegen lobogó levegőt. A kovács szenet öntött a tűzhely bölcsőjébe, amely hamarosan izzásba merült és pirosra hevítette a hosszú vasat. S miközben tűz lett a vasból, és az üllő tetejéről telepozdorjázta fényes szikrákkal a levegőt, az udvar fölött is szikráztak a felhők és akkorákat csattant az ég, mintha odafönt is óriás lovakat patkoltak volna valami óriások. A fiú káprázva nézte, hogy miképpen szikrázik mindenütt a világ. A fénylő élerhek között a szemé is rppdösve világolt, majd az arcán enyhe öröm kezdett nevetni. Aztán nyugalom szállotta meg. Mire a patkók elkészültek, nagyjából a vihar is elvonult; s amikor pedig már ott feküdtek a két ló négy lábán, akkor üdén és derűbe vonva a világot, kinevetett az idő is, — Minden megtörtént — mondta a fiú. Már olyan jó kedvük volt, mint magának az időnek. Úgy lendült fel Ambras atya a fe- keére, miinha egy hét. múlva akart volna házasodni [ s utána a fiú is pattant egyet, s már ott feszített a piros hátán. Künn, a kövesúton megugrottá magát Ambrus alatt a fekete ló, s ahogy a négy patkós lába csattogni . kezdett a köveken, szikrák ugrándoztak a föld fölött. — Tudom, mi leszek, édesapám! — kiáltotta előre a fiú. — No, mi? — Szikra fia! — Micsoda, szikra fia?! — Hát tudó®, aki a tüzeken uralkodik. ügy érezte Ambrus, hogy a füle boldog, és a szíve örvend; a fiú pedig a csillaggal nevetett össze, mely a házak feje fölött éppen kiragyogott. Várnai Ferenc; A szovjet zene útja 2. A BOLSEVIK PÁRT KÖZPONTI BIZOTTSÁGA 1932. április 23-án nagy fontosságú határozatot hozott „Az irodalmi és művészeti szervezetek átszervezéséről”. Felszámolták a zenei egyesületeket és létrehozták a Szovjet Zeneszerzők Szövetségét. Több zeneszerző ezután új útra lép. Ebben az időben írja Knyip- per IV. szimfóniáját (Poéma a Komszomol-harcosról), amelyben először csendül fel, az azóta világszerte ismert Poljuska. Uj szakasza kezdődött a szovjet zenetörténetnek, amely a háború kitöréséig, 1939-ig terjedt. Ebben a szakaszban több fontos dolog történt. Megszületett a szovjet himnikus dal ma már jól ismert műfaja. Zaharov. Novikov és Alekszandrov néhány felejthetetlen dallammal gazdagította ezt az irodalmat. Olyan dalok, mint a „Drága föld” szinte jelképévé váltak a Szovjetuniónak. Megtörtént a hivatásos zene és a tömegzene egészséges összefonódása. Az „őszinte” dallamok lettek ismét úrrá a műveken. A modernebb zenei nyelven beszélők is szovjet, témákhoz nyúltak (pl. Sebalin szimfonikus költeményt írt ,,Lenin”-ről.) 1935-ben elkészül a szovjet opera első jelentős alkotása, Dzer- zsinszkij Csencjes Donja. De egymás után látnak napvilágot a testvérköztársaságok zeneszerzőinek (az azerbajdzsán Gadzsibe- kov, az örmény Sztyepanjam, a belorusz Tyikockij, az ukrán Mejtusz stb.) sikeres operái is. Moszkva 1936-tól zenei központtá lesz. A szövetségi köztársaságok Moszkvában megtartott zenei hetei ösztönzőleg hatnak a szovjet zene egészére. Uj művel jelentkezik Glier (Ferganai ünnep — balett), Dzerzsinszkij (Uj barázdát szánt az eke — opera), Kaba- levszkij (A klamszi mester — opera). Uj hangot üt meg Mjaszkovsz- kij, a szovjet repülősöknek ajánlott XVI. szimfóniájában és a XXI. szimfóniában. Uj alkotásokkal bizonyítja egyre növekvő hírnevének alapját az 1932-ben visszatért Prokofjev, a tehetséges Sosztakovics és Hacsaturján is. Mindhármukkal, mint a szovjet zene kiemelkedő alakjaival részletesebben foglalkozunk. PROKOFJEV, teljes nevén Szergej Szergejevics Prokofjev 1891. április 23-án született Jeica- terinoszlában. Kivételes zenei tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott. Akár a kis Mozart, a hangjegyeket előbb ismerte. mint a betűket. Első mestere Glier volt. A szentpétervári konzervatóriumban Rimszkij- Korzakov és Ljadov irányítása mellett tanul zeneszerzést és zongorát. 18 éves korában oklevelet kap. Pétervárott lép először nyilvánosság elé, 1916-ban. Ezt megelőző, kisebb koncertjeire így emlékezett vissza egyik római fellépése után:-,,A nem túlságosan népes közönség ellenem és mellettem egyformán állást foglalt, de nem került sor verekedésre, mint az első pavlovszki koncertemen.” Két évvel később megírja Klasszikus szimfóniáját. Ezzel majdnem egyidőben jelentkezik, a költői szépségekben bővelkedő III. zongoraversenyével. Zenész barátai, Mjaszkovszkij és Aszafjev lelkesen buzdítják alkotásra. Mjaszkovszkij írja: „Prokofjev művei frisseségükkel, erejükkel és nem mindennapi egészségükkel kissé felfrissítik hangversenyéletünk dekadens. sőt gyakran áporodott légkörét.” Prokofjev 1918-ban külföldre távozott és 15 évig élt távol hazájától.1 Először Japánban, majd az Egyesült Államokban tölt el néhány évet. A chicagói operában mutatják be a „Három narancs szerelme” című operáját. 1922-ben Párizsban telepszik le. Két ízben (1927. és 1929.) hazalátogat Véglegesen 42 éves korában (1932-ben) tér haza. Ezt írja ekkor: ,,A Szovjetunióban két dolog lepett meg: a szovjet zeneszerzők soha nem látott alkotói tevékenysége és a zene iránti általános érdeklődés óriási növekedése, amely nagyon meglátszik a hangversenytermeket mostanában megtöltő, teljesen új közönség hatalmas rétegein . .Pro- kofjevet örömmel fogadják hazaérkezésekor hazájában. Műveket várnak tőle, és az idő új műveket érlel. Az 1935—36-os évek termése, a Rómeó és Júlia című balett világsikert arat. Hasonló sikeres utat jár meg a Péter és a farkas című szimfonikus meséje. Egyik legjelentősebb alkotása, az Alekszander Nyevszkij című kantátája is ekkoriban készült el, amely a Nagy Honvédő Háború idején nagy hatással volt az emberekre. „Fel harcra orosz emberek” kezdetű kórusa, mint harci riadó járta be az országot. Prokofjev művészete, ha viták közepette is, de eljutott a néphez és a szovjet kultúra szerves részévé vált. Prokofjev az orosz népzenéből, a klasszikus és a modern nyugat-európai zenéből teremtette meg sajátos kifejezés? formáit és ezeket korának érzelmi-hangulati éknényanyagávaJ töltötte meg. (Folytatjuk) LOVÁSZ PÁL; Igazad fénye Akárhogyan merít el a hálái, igazad fénye, hidd, felszínre száll. S a jeltelen, sötét vizek fölött a végtelenbe ring aranyköröd Tánc Futkos a napba, szökken a talpa, villan a fény lágy lenge haján. Ajka se állja: csendül az árja, s dalra vigyáz a tarka magány. Lombkoszorúzta rétre visz útja, földre leomlik, égre kacag. Karja kilendül: íme keresztül surran a hajló ágak alatt. Kedve szavára toppan a lába, s dobban a táj Is egyre vele. Szíve kitárul vágy kapujául: árad az élet víg üteme. Kéklik a távol, ég magasából színek esőznek, pára remeg. Barna homályba száz csoda várja: intenek édes, csalfa jelek.
