Tolna Megyei Népújság, 1967. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-01 / 232. szám
4 I I I 8 TOLNA MEGYEI NfiPÜJS/tG 1967. október 1. Egyre inkább közeledik az új gazdasági mechanizmus bevezetésének ideje. Mindenütt készülnek, mindenütt keresik a megoldásokat. Én is hozzá akarok járulni az új gazdasági mechanizmus sikeréhez. Szerintem jövőre a mi kereskedőink is olyanok lesznek, mint amilyenekkel Francia- országban találkoztam. Egy esetet a sok közül most elmondok. Az egyik régiségkereskedő új segédet alkalmazott. Mielőtt megkötötték volna a szerződést, a főnök kipróbálta a segéd tudását. Felmutatott egy fadarabot a földről és megkérdezte. — Mi ez? — 11. Rudolf császár fogkeféje. — Rendben van, holnap beléphet. A segéd másnap belépett, Landshut bajor kisváros lelkésze viszont kilépett az ismeretlenség homályából. Különös dologgal hívta fel magára a figyelmet. Kieszelte, hogy magnetofonnal riasztja el a gyümölcstolvajokat. A szalagra a következő szöveget rögzítette: „Ne lopj, Isten a sötétben is lát!” Elrejtette a kertben a magnetofont, és hosszú idő után először nyugodtan hajtotta álomra a fejét. Másnap reggel kipihenten ébredt, és első dolga volt, hogy kiment a kertbe. A gyülmöcsfákról semmi sem hiányzott. Viszont a magnetofont ellopták. Nem segített a technika. Többet ért volna, ha a gyümölcs őrzésére Wilhelmina Eckelmann asszonyt fogadta volna fel. Eckelmann asszony Kölnben él, tizenegy gyerek anyja. Száztíz kilós. Érthető, hogy nagy eréllyel tart rendet a tizenegy gyerek között. Legutóbb úgy vágta szájon legidősebb fiát, hogy az eszméletlenül terült el a földön. Pedig ifjúsági bokszbajnok. Bizonyára ilyen kardos felesége lehet annak a francia betörőnek is, akivel nemrég találkoztam Párizsban egy tárgyaláson. A védőügyvéd a tárgyalás szünetében arról faggatta védencét: — Szóval, csak szövetet lopott. És a kasszát miért nem törte fel? — Hagyja ügyvéd úr — öntötte el a verejték a betörőt. — Éppen eleget nyaggatott emiatt a feleségem is. A betörőnek a felesége, Fatima Kazal konstantinápolyi asszonynak viszont a férje viselkedése ellen volt kifogása. Tudtára is adta ezt egész Konstantinápolynak. Méghozzá, hogyan! Egy reggel anyaszült meztelenül jelent meg a város piacán. Csupán a nyakán volt egy póráz. Férje kutyáját viszont talpig felöltöztetve vezette maga mellett. Így akarta kifejezni, hogy a férje többre becsüli a kutyát, mint őt. Nem tudom, hogy sikerült-e jól kifejeznie ezt az elnyomatást, azt viszont tudom, hogy sokan megnézték addig, amíg az asszonyt el nem vitte a rendőrség. Pedig állítólag ő is olyan pontos adófizető volt, mint a londoni Frank Wilson, aki nemrég halt meg és végrendeletében meghagyta: a sírkövén is juttassák kifejezésre ezt a pontosságát. Megtették. A sírkövén most ezt olvashatják a temetőbe járók: „Itt nyugszik Frank Wilson békében istenével és az adóhivatallal.” ö megbékélt, az élők viszont nem nyugszanak. A tudósok már a jövő mezőgazdaságát tervezik. A jövő földművelése így fest majd: ordinátorral, távirányított ekével és arató- cséplő gépekkel dolgoznak. Amellett bevezetik a négyszöletes paradicsom termesztését is, amely pontosan megfelel majd a szendvicsek formájának. Állítólag — ez még nem biztos — az illetékesek már azon is törik a fejüket, hogyan lehetne olyan szalámit kikísérletezni. amely a szendvicsben látható, íze is van és mégse kerül semmibe. Ezek a szalámiszeletek állítólag még a maiaknál is vékonyabbak lennének. De térjünk vissza a mára. A napokban több ismerőssel vitatkoztam a mai ifjúságról. A vita eredményét így foglalhatom össze: „Baj van a nü ifjúságunkkal. Nagy baj. Nem tartozhatunk már közéjük.” És elmondom, hogyan mentettem meg a kabátomat. Ültünk az egyik vendéglőben. A barátom evett. Megkérdezte: — Te nem eszel? j — Nem. Szemmel tartom a kabátomat. \ — Miért? — Mert amint látom,, a tiédet már elvitték. így mentettem meg a kabátomat. A barátom sajnos evett. Jaj, majdnem elfelejtettem hozzátenni, hogy ez nem Szekszárdon, nem Tolna megyében történt, hanem külföldön. i Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: Égből a földre Beszélgetés egy Vietnam fölött lelőtt amerikai repülőgép pilótájával Magas termetű, jellegzetesen amerikai külsejű férfi ül velem szemben. Magas nyakú zubbonyt, s ugyanolyan színű — szürkével csíkozott sötétbordó — nadrágot visel. — Donald Glenn Waltmannek hívnak. 1930. december 17-én születtem. Katonai igazolványom száma: FR 5 3895. Az Egyesült Államok légierejénél szolgáltam századosi rangban. Utoljára a thaiföldi Korát légitámaszpontról szálltam fel „F—105” típusú sugárhajtású gépen. Gépemet 1966. szeptember 19-én lőtték le. Családom Kellogg-ban (Idaho állam) él. Nős vagyok, öt gyermekem van: két fiú és három lány. — S hogy került a légieröhöí? — kérdezem. — Egyetemi tanulmányaim mellett repülőtanfolyamot végeztem. Amikor megkaptam az ajánlatot, hogy lépjek a hadseregbe, ebben láttam a kivezető utat anyagi nehézségeimből. Azóta tényleges katonai szolgálatot teljesítek... Feljegyzem a noteszomba, milyen fizetést, mekkora családi pótlékot kapott Waltman százados, s mekkora volt a „harci készültségért”, valamirít a bevetésekért járó pótlék. Mindez szép kis ösz- szeget tett ki, különösen bevetések idején... Waltman százados hatszor szállt fel a korati támaszpontról, hatszor bombázta a Vietnami Demokratikus Köztársaság területét és hat ízben szerencsésen visszatért Thaiföldre. Hetedszer azonban nem sikerült: reggel kilenc óra tájban repülőgépét, — amely a Ha Bac északvietnami tartomány ellen intézett támadásban részt vett — lelőtték. — A bombákat már ledobtam — meséli a százados — amikor a repülőgép megremegett, mert a vietnami légelhárító ágyúk egyik lövedéke eltalálta. Katapultálnom kellett. Elég szerencsésen értem földet, egy erdős, hegyi terepen. Még csak karcolás sem esett rajtam. Hozzáláttam, hogy bekapcsoljam a kis rádiót, — amellyel valamennyiünket ellátnak — s megadjam a tartózkodási helyem koordinátáit. Meg kell mondanom, hogy repülőgépeink a bombázások után a tenger és a szárazföld felett köröznek, hogy segítsenek a helikoptereknek a vietnamiak által lelőtt pilóták megmentésében. Rádióösszeköttetést teremteni azonban már nem tudtam, mert hamarosan körülfogtak a vietnamiak. Nemcsak rendőrök voltak köztük, hanem az önvédelmi csoport tagjai is. Nem maradt más hátra, mint az, hogy felemeljem a kezem és megadjam magam... — S hogyan bántak önnel? Mit érzett, amikor látta, hogy szökésről szó sem lehet? — Ba kell vallanom, hogy eleinte nagyon megrémültem, mikor annyi dühös embert láttam, magam körül... De senki egy újjal sem nyúlt hozzám. Tüstént átadtak a hatóságoknak. Azután ebbe a táborba irányítottak, s azóta is itt tartanak. Waltmantól érdeklődtem a tábor életkörülményeiről. — Naponta kétszer étkezünk. A mennyiség és a minőség kielégítő. Legtöbbször rizst kapunk, ezenkívül kenyeret, burgonyát, salátát és más zöldségfélét, néha húst... Következő kérdésem arra vonatkozik, hogyan élnek a foglyok a táborban. Waltman elmondja, hogy olvasnak, rádiót hallgatnak. A tábornak van jó könyvtára, an- kol nyelvű könyvekkel. Számos Dickens, Thackeray mű van közöttük. A hadifoglyok The New Runway címmel saját faliújságot adnak ki. Erről fotókópiát is készítettem. önkéntelenül is eszembe jutott Lee Lockwood amerikai fótori- porter „Négy hét az ellenségnél” című anyaga, amely a Life áprilisi számában (az ázsiai országoknak készült kiadás) jelent meg. Lee Lockwood ebben a riportjában krokodilkönnyeket hullatott az amerikai pilóták sorsán keseregve, akiket — szerinte — kegyetlenül megkínoznak. Példaként megemlítette az amerikai hadifoglyoknak Hanoi utcáin történt tavalyi végigvezetését, vagy a külföldi újságíróknak tartott sajtó- értekezleteken való előállítását. Valóban, ez aztán „kemény büntetés” azok számára, akik naponta halálos tüzet zúdítottak a békés mezőkre, házakra és templomokra, mindenekelőtt azonban a teljesen ártatlan nőkre, gyermekekre, öregekre és betegekre! A Life, bizonyára attól az óhajtól vezettetve, hogy Lockwood hamis szenzációit valamilyen érvekkel alátámassza, idézi Averell Harriman nyilatkozatát. Johnson utazó nagykövete kijelentette: minden arra utal, hogy a foglyul ejtett amerikai pilótákat „erkölcsi és lélektani nyomásnak”, vagyis „agymosásnak” vetik alá. Nézzük hát, hogy fest mindez a .valóságban. — A fogságban milyen napok, vagy események hagyták a legsúlyosabb nyomot önben, — kérdem Waltmantól. — A karácsony, — válaszolja gondolkodás nélkül. — Megengedték, hogy ezekben a napokban feldíszítsük helyiségeinket és hogy karácsonyfát állítsunk. A közösen eltöltött est folyamán azonban lemondtunk a hagyományos istentiszteletről... Ezenkívül emlékezetemben él a vietnami újév ünnepe. Ezt az ünnepet maguk a vietnamiak szervezték számunkra. Még a hagyományos vietnami újévi ételeket is megkóstoltuk. .. — Mit tudott azelőtt Vietnamról? Arról az országról és népről, amely ellen háborút viselnek? Mit tudott történelméről, kultúrájáról? — Azon az információn kívül, amelyet a hadseregben kaptunk, voltaképpen semmit. Egyébként a politika sohasem érdekelt... Azt mondták nekünk, hogy meg kell védenünk Dél-Vietnamot a kommunisták északi behatolásával és támadásával szemben... — S mi a helyzet most, mit tudott meg fogságba jutása óta? — Oh, most már tudok egyet- mást! A vietnamiak beszélgetéseket szerveznek számunkra azokról a kérdésekről, amelyeket Ön is említett... Milyen célpontokat bombáztak Vietnamban? — kérdezem. — Katonai célpontokat, a parancsnak megfelelően.... — Igen? s milyen bombákat szórtak le a támadáskor? — Különféléket.,. — Például? — Napalmbombákat, golyóbombákat. .. „Golyóbombákat!”... Egyet közülük az asztalra .teszek. — Ilyeneket? — faggatom tovább. Waltman igenlően bólint. Öklömnyi nagyságú bomba fekszik előttem. Színe sárga. Formája olyan, mint az ananászé. Jellegzetes fémstabilizátor van rajta, amely repülés közben sugársze- rűen szétnyílik. Magán a bombán a következő felirat olvasható: „1—63 Bomb FRAG: BLU 3/B LOT LOP—104—13”. A támadó repülőgépről ledobott hatalmas tartály földetérésekor a robbanás óriási ereje egyszerre rengeteg ilyen bombát repít szét a levegőben. Minden bombában több száz kis acélgolyó van, amelyek az öklömnyi gömb fei robbanása után szétrepülnek. Ebből ered a neve is: „golyóbomba’'. Az amerikaiak az idén a golyókat egyre inkább apró acélkockákkal helyettesítik. A bomba tartalmáé kiborítom Waltman elé az asztalra. — Mit gondol, miért töltik meg most ezt a bombát golyók he- .fc'ett kockákkal? j — Bizonyára azért, hogy hatékonyabbak legyenek, — véli a százados. Igen! Azért, hogy hatékonyabbak legyenek. Az amerikai pilótákat ugyanez a cél vezeti, amikor mostanában Dél-Vietnamban e bombák harmadik — tűvel megtöltött — válfaját alkalmazzák. Nem nehéz kitalálni, hogy ez mily szörnyű barbárság: a sebesültek testéből a golyók és kockák eltávolítása is nagy feladatot ró a sebészre, a mélyen behatoló tű eltávolítása pedig még sokkal nehezebb. A civilizáció amerikai terjesztői így tökéletesítik a halál eszközeit... Beszélgető partnerem hallgat. Én pedig elébe fakom a vietnami tartományokban megölt és megsebesített gyermekekről készített felvételeimet. — Lám, itt vannak bombázásaik célpontjai! — Én... én semmit sem tudtam erről... — mormogja rövid, kínos hallgatás után Waltman, egyike azoknak, akik nemrég a halál mechanizmusát hozták működésbe. — Mi semmit sem tudunk... Hosszú, nehéz csend következik. Súlyos, akár a kő... Velem szemben ül az Egyesült Államok egyik polgára. Pilóta, elvégezte az egyetemet. Majdnem kész jogász. A légierő tisztje, öt gyermek atyja... Hosszú ideig tartott ez a sokatmondó hallgatás. S nekem úgy tűnt, mintha a dermedt csendben hallanám a bombától, a rakéták, a napalm tüzétől haldokló emberek nyöszörgését. — Tud ön valamit az én hazámról, Lengyelországról? — Úgyszólván semmit... — Ismeri-e az önök hőseit, azokat az amerikaiakat, akik valaha Amerika szabadságáért és függetlenségéért küzdöttek? Washingtont, Lincolnt? — Természetesen. — S mond valamit önnek a lengyel Kosciuszko név? Csend. — Semmit — Töprengett már azon, hogy a jelenlegi háborúnak sok ellenzője van még az Egyesült Államokban is? Hogy a háború napról napra mind népszerűtlenebb? Hogy ez a háború semmi jót nem hoz az önök népének? — Most már valamelyest kiismerem magam. Régebben erre egyáltalán nem gondoltam.... Még egy kérdés motoszkál bennem. .. Nem, mégsem teszem fel ennek a pilótának. Tudom, milyen nehéz lenne válaszolnia. Hiszen minden fogságba esett amerikai így mentegetőzik: „Parancsot teljesítettem”. Az én kérdésem pedig az lenne: „Mikor fogják végre megérteni, hogy a világ egyaránt felelősségre vonhatja azokat is, akik a parancsot teljesítették, meg azokat is, akik a parancsot adták?” — Van valami kérése, óhaja? Megkérném, ha van rá mód, juttassa el ezt a levelemet a feleségemnek. Igaz, már tudja, hogy élek, de, hiszen maga is megérti, minden kis hír. .. Értem. Tudom. Én is átéltem a háborút, hát hogyne érteném. Át is veszem Waltmantól a feleségének írt levelet. S ebben a pillanatban a vietnami családok ezreire gondolok, akik az amerikaiak bűne folytán hosszú évekre elszakítva élnek. Sokan a gyötrő távollétben sóvárogva várnak egy- egy hírt szeretteikről... Még aznap este én is levelet írok: üzenetet a mai beszélgető társam feleségének. S újból, ki tudja hányadszor felteszem magamnak a kérdést: mikor fognak már végre józanul gondolkodni azok a pilóták, akik az amerikai háborús gyújtogatok és halálgyárosok parancsára megnyomják a bambakioldó szerkezet gombját. Monika Warnenska riportja
