Tolna Megyei Népújság, 1967. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-03 / 208. szám

Győry Dezső: Móricz Zsigmond tréfálkozik — 25 éve hunyt el Móricz Zsig­mond a magyar realista próza­irodalom kimagasló képviselője. A nafey magyar regényíró akár­milyen komoly és magába zár- 'kózó természet volt, tudott tré­fálkozni is. Átható tekintetű kék szeme körül ilyenkor finom ékbe sza­ladt össze néhány ránc, és alig észrevehetően fölfelé rebbent vaskos bajusza vége. Nevezetes felvidéki előadó- kőrútján 1927 tavaszán látogatott el Rimaszombatba, második fe-. leségével, Simonyi Máriával. Ady- vita zengett a „Gömör” hasáb­jain, a konzervatív püspöki *idvar és a volt megyei urak bojkottra készülődtek. A fiatalság fejedel­mi fogadtatással, három deputá- cióval, felvirágzott négyes fo­gattal! és fáklyás zenével húzta keresztül a gyepesfejűek botrá­nyos tervét. A Rima-parti városban délután az egyetemistákkal városnézésre indult. A kirakatokat és az ára­kat vizsgálgatta. A művésznő a juszán hagyta a habot. Magyar ember nem törli le, legfeljebb lenyalja... * Legemlékezetesebben akkor tréfált meg, mikor Pesten az „Úri muri”-t adták. Nekem, Ba­logh Edgárnak és még néhá- nyunknak jegyet adott a szín­házba. Mi rajongtunk a regényért, de jóval kevésbé a színdarabért. Le is pocskondiáztuk halkan. Hogy milyen más a regény Rozikája, kifogásoltuk Zoltánét is, a he- piendes befejezést is. Miért pró­bálkozik mindig színdarabírással? Röviden szólva: alaposan le­szedtük a darabról a kereszt­vizet. De micsoda rémület vett raj­tunk erőt, mikor a második szü­netben megláttuk, hogy a mö­göttünk lévő széksorból lopakodik ki az előcsarnokba! Megrökö­nyödtünk. ' — No, most mi lesz? — el akar­tunk somfordálni, hogy ne talál­kozzunk vele. De ő megvárt és magához in­tett: — No, hogy tetszett fiúk? Csak hápogtunk, habogtunk, közhelyeket makogtunk. T- Mindent hallottam... Mö­göttetek ültem — kuncogott. <— Őszinte kritikára voltam kí­váncsi. Majd a föld alá süllyedtünk zavarunkban. Rettenetes volt. De ő elmosolyodott.' — Megtudtam, amit akartam... Egyet értsetek meg: kell ’ a szín­darab is, hogy új regényt írhas­sak — majd komolyra fordítot­ta a szót? — Csaiád, feleség, gye­rekí a kertészné __ Nekem hét n őt kell eltartanom. Leforrázva, meghatódva néz­tük a cipőnk orrát. HEGEDŰS LÁSZLÓ: Reggeli alvók A hunyorgó reggeli napsütésben, hol a villamos zökkenve megáll, a tűzfal-hátteres, szűk, fátlan téren, egyik pádon egy középkorú pár összeborulva, alszik, dermedt-mélyen, mint akiket föld fed, vagy tengerár. Fejét a nő vállára hajtva szépen, rejti arcát a férfi. Messze járj más világban mindkettő, mit se tudva zajról, nyüzsgésről, mely nő, kavarog. Fogják egymás kezét. Szemét lehunyva, a nő párja fölé hajol. S ragyog, amíg maguk-feledten alszanak, hunyorgó, friss fénnyel a nyári nap. niaijjjjcut Itt lesz fogyasztva? szállóban pihent. Mi nem nagyon lelkesedtünk második házasságáért. Azt a fia­tal színésznőt „gondoltuk” neki, akivel a fáma szóba hozta. Mó- ricznénak pedig csupán Jankát ismertük el. A hosszúra nyúlt séta után ha­zakísértük a szálló kapujáig. A kézfogások után hátravetette a fejét, botjával oldalt szúrt a jár­dára és közben jártatta rajtunk a szemét, átható szúrós nézésé­vel.' 1 — Hát a művésznő? Megfeled­keztetek róla? Nem értettük, zavartan össze­néztünk. — Mit üzentek'neki? Se virág, sa semmi? Irultunk-pirultunk. De nem vá­laszoltunk. És megjelent arcán a huncut mosoly: — No, nem baj, majd én... — nyúlt a felöltője belső zsebébe és előhúzta a kis ibolyacsokrot, amelyet órákkal azelőtt a piac sarkán vett. — Azt mondom majd, ti küldtétek! — és fakép­nél hagyott bennünket. • Mikor országos reakciós haj­szát kiváltó prágai látogatásakor engem megkért, hogy legyek ka­lauza, kötelességszerűen a ma­gyar követséget is fölkereste. Ak­kor már sok magyar élt a fővá­rosban. Még volt két óránk, beültünk a Blauer Sternbe. Sokáig dis- kuráltunk komoly témákról. Hogy javasolni fogja a követnek: létesítsenek Prágában „Magyar Házat” magyar vendéglővel, nyis­sanak óvodát, magyar elemiisko­lát. Néhány asztalnál már gyüle­kezni kezdtek az étterem vendé­gek — Megmondom, melyik asztal­nál miféle náció fiai ülnek — mondta pajkos hangon és felém vágott a szemével. — Kitalálom. Elhiszed? Kezdem... Félreeső sarokban ültünk. A beszélgetések hangfoszlányai sem hatoltak odáig. Kíváncsian vár­tam. — Annál az asztalnál — muta­tott balra —, azok csehek ... Amott, két asztallal odébb meg németek... Igaz? Ellenőriztük a főpincéméi. El­találta. — És annál az asztalnál — bökött az áliával egyszerre a túlsó sarokra — magyarok. Odanéztem. Megint eltalálta. Megismertem az egyik gömöri magyar „szenátör”-t — ördögöd van, Zsiga bátyám? Hogy találtad ki? Kurtát, kedveset nevetett. — A csehek a krigliket össze­tolva koccintottak a sörrel, és az a bajuszos a kezével letörölte a habot. A németek ivás előtt a mellük elé emelték a korsójukat, csak aztán itták ki. Az a két úr pedig csak fogta, ivott és a ba­IHÄSZ-KOVACS EV A: Emlékek országútjain Mélykúton azt a rózsaszín akácot kései nyárutó szimbólumaként meg a kert fénnyel-telített színeit barackok hívogató nevetését a bácskai szél simogatásait őriztem magamban Esténként a fény-remegésű virágok mintha szirmukat hullatták volna A kuvaszhangú egykedvű éjben oly mély volt az időtlenség mintha megállt volna a kapacsengésű idő és a felhők is álltak Márványszínű fakó volt az ég csak a füvek égtek meg a lombok aranylegyezői s a gondjaimat úgy terelgettem mint pásztor a nyáját ha szerteszalad a messzi tájon Most meg a csend kagylóhéjába-zártaii szép távlatok alszanak bennem örömök kerékpárján fut a reggel teli vederrel pihen nyugalmam Anyám arcáról álmodom Sűrűn érintkezünk velük, éle­tünk elképzelhetetlen nélkülük. Az elárusítók, a pincérek, a bor­bélyok állandó terjesztői a he­lyes vagy helytelen nyelvhaszná­latnak. Sajnos, inkább az utób­binak. Erről ejtünk most néhány szót.1 * A hibák főként az emberekhez intézett kérdéseikben fordulnak elő. Igen gyakori bennük a sze­mélytelenség: hozzánk szólnak, de olyan igealakot használva, amiből éppen a ránk vonatkozó személyragozás hiányzik. Főként a lesz ige járja e használatban. Például egy inget vásárolunk; kiválasztás után az eladó ezt kérdezi: „Nyakkendő nerrv lesz?”. Az élelmiszerüzletben a vásár­lás vége felé ez hangzik el: „Más nem lesz?”, vagy: „Lesz még valami?”. Vajon mennyivel kerülne nagyobb fáradságba és több időbe, ha egyszerűen így fordulnának hozzánk: „Parancsol még valamit?”, esetleg választé­kosabban: „Kíván még valamit vásárolni?”. (Ne féljünk a pa­rancsol szótól, ebben a haszná­latban ma már nem alárendelt­Fuilasztó volt az au­gusztusi késő délután. A hetek óta tartó meleg, bá­gyadt emberek és habzó sörös poharak rendezetlen tömegét eredményezte. Az árnyas, tánczenét bömbö­lő lakások illúzióvá fakul­tak. A ventillátor suttogá­sa sem változtatott az át­nedvesedő ingeken. Kü­lönösen kibírhatatlan volt, ahol betonépítmények szolgáltatták az árnyékot. A beton árnyéka igen alattomos. Az oltalma alá siető embernek, nem szol­gál enyhüléssel, csak en­nek fikciójával. Pallagi is pontosan ezt érezte. Nagy fehér zsebkendőjével sű­rűn törölgette arcát, s tar­kóját. Várta, hogy beáll­jon a busz, amivel utazik. Körülötte vörösképű em­berek tömege, sittre indu­ló bányászok, munkából siető hivatalnokok, csinos lányok. Várták, hogy be­álljon a busz. Néhányon görögdinnyét szorongat­tak, mások pádon ülve ul­tiztak. Fiatal srácok na­gyokat nevettek és leta­posták a satnya füvet, ami itt-ott foltokban tenyé­szett. Várták, hogy beáll­jon a busz. Pallagi Skodájára gon­dolt, s idegesítette a nyüzsgés. Robogni szere­tett volna. Részletesen át­gondolta az utat. Legjobb lesz középre, a kinyitható ablak utáni helyre ülni. Ha elindulnak, a beáram­ló levegő ezt az ülést érinti leginkább. Kitárja ingét, s fürdik a friss szel­lőben, Pallagi alapos em­ber volt. Arra is gondolt, hogy a kocsi bal oldalára üljön. Igaz a nap ide süt, de csak az első néhány száz méteren. Utána nagy kanyar következik, és a bal oldal kerül árnyékba. Egész hazáig élvezheti előrelátása hűvös jutal­mát. Elégedett volt magá­val. Sajnálattal gondolt a vegetáló tömegre. Nap mint nap utaznak, s egy­Csupor Tibor vastag csöppöket homlo­kán. Lassan megtelt a busz jobb fele, s a bal is tarkállott már. Pallagi jókedve fokozó­dott, amikor egy fiatal- asszony ült mellé. Maece- nasnak érezte magát. Az ablak széles, a beáradó hűs légből jut majd a szomszédnak is. Jóindula­tú mosoly vibrált szája szögletén. —• Tiéd a má­A dühös nek sem jut eszébe. Neki kell buszra szállni, hogy valaki gondoljon erre?! Pallagi felvidult. Nem is bánta már a meleget, 3 a Skoda hiányán érzett bosszankodása is elmúlt. Sikerélmény, a feltalálók öröme töltötte el. Nagy­lelkű lett. üljön csak más a prominens helyre. Nem is sietett a felszállással. Vannak fáradt emberek, akik bizonyosan örülnek, hogy ily kitűnő ülést fog­lalhatnak el. Az időseb­beket előre tessékelte. Amikor felszállt megelé­gedéssel nyugtázta, hogy mindenki az árnyékos jobb oldalra telepedett. Nyugodtan elfoglalta a szép reményekkel kecseg­tető ülést. Prófétai moz­dulattal nyúlt zsebkendő­jéért, s közeli hűs szellő reményében itatta fel Cl sodik legjobb hely a bu­szon! — gondolta — s mit sem tudsz róla! Jól megnézte utitársát. Rövid haj, olcsó szövet­ruha, kidolgozott, repede­zett körmű kezek. Eszébe jutott a kis mese: az agy ellen fellázadt testrészek­ről, s egész valójával érez-_ te az agy igazát. Az agy' jelenti a rendet, az irányt, a mindenkori koor­dinációt. De az ered­ményt is az agynak kell élvezni elsősorban! Elége­detten gondolt kertes, összkomfortos, a városi zajtól távol épült házára, a garázsban lapuló Sko­dára. Hűs szellő érintette fel- hevült homlokát. Kienge­dett angol ingén két csa­tot, s kényelmesen elhe-r lyezkedett. A kellemes áramlat jólesően borzolta haját, Ingerelte bőré}. Át­nézett a másik oldalra. Nevetve nyugtázta a mű­ködő zsebkendőket. Repe­dezett körmű szomszédja lazán elhúzta ruháját tes­tétől. Hagyta, hogy a friss levegő behatoljon, és át­járja. Pallagi tudta, nem kap köszönetét, de érezte, hogy jár, s ez elégtétellel töltötte el. A következő megállónál teljesen meg­telt a busz. '< A rettenetes hőségben egymáshoz pré­selt emberek, még a szo­kásos beszélgetést is ab­bahagyták. Kábán szo­rongtak, csak a busz bán­tó rezonációja töltötte be az utasteret. Pallagi kéj­jel szívta be a hűvös lég­áramot. Vitatkozásra reb­bent fel. Szomszédnője unszolt egy öregedő, tel­jesen kopasz férfit. Végül is sikerült meggyőzni, s a férfi fújva lehuppant Pal­lagi mellé, az asszonyka helyére. Pallagi elfordult. Legszívesebben belerúgott volna a férfiba. Hogy fo­gadhat el nőtől helyet! Az asszonykára is haragu­dott. Úgy érezte — meg­csalta. Felháborodott az emberi hálátlanságon. Képes a második legjobb helyet egy ilyen pipogyá- nak átengedni. Lenézett a férfi kezeire. Persze ez is repedt 'körmű. Ilyenek ezek mind. Szerencsére holnap megjavítják a Sko­dáját. Fütyül rájuk. Az autóbusz gyorsított) a légáram mindennél hű­vösebb volt. Pallagi nem élvezte. Nagyon dühös volt... ségreí fejez ki, csupán udvarias- sági formula.) Ugyancsak személytelenséggel és szenvtelenséggel párosul a lasz ige és a határozói igenév együt­tes használata: ez a durva, ide­genszerűség, ez a valóban csúf germanizmus. Vendéglőben tár­sás fogyasztás után a számla összeállításakor ezt halljuk a pincértől: „Egybe lesz fizetve?”. Miért nem meri megkérdezni a vendégeket egyenesen ^ rgy: „Együtt fizetik a számlát?”, vagy csak ahhoz szólva, aki oda hívta őt: „Ön fizeti az egészet?”. A tejboltba fél liter tejet ké­rünk, közben így szól az eladó: „Itt lesz fogyasztva?”. Még rö- videbb is lenne, ha ezt monda­ná: „Itt fogyasztja?”. A patyo­latban pedig legutóbb az alkal­mazott, nem találva az ügyfél kimosott ruháját, ezt vetette oda: „Már lett ezért az ingért jőve?”• Éreztem, mindig érzem ilyenkor azt az unalmat és megvetést, amiből ezek a személytelen és nyakatekert mondatok születnek. Unalmat a munka és megvetést az ügyfél iránt, aki háborgatja őket a kénytelen-kelletlen eltöl­tendő munkaidőben. Ugyancsak furcsade nem annyira bántó egy másik igei használat is. A trafikban, ahol vásárolok, mindig ezt kérdezi a vevőtől az eladó: „Mit adok?” ahelyett, hogy ),Mit adjak?”. Újabban egyre gyakrabban hall­hatjuk a felszólító mód ilyen fel­cserélését a kijelentő móddal. Kávét kértem darálva a cseme­geüzletben, mire ez hangzott el: „Milyenre darálom?”. A pincér a fizetéskor legutóbb így kér­dezte; „Egybe számolom?” A borbély pedig hajvágás közben: „Meg is mosom?”. A kijelentő mód ilyen körű használata npzi szokásos nyelvünkben, s mivel az emberi érintkezés közvetlen­ségét gátolja, ne pártoljuk! Különben borbélyoknál is di­vatozik egy nyelvi fonákság. Ki­találták valamikor, nyilván de­mokratikus indulatból, az úr, uram helyett a vendég megszó­lítást. így aztán, amikor sorra kerül az ember, ezt hallja: „Mi lesz a vendégnek?”, jobb eset­ben: „Mit kér a vendég?”. (A vendég úr meg egyenesen nevet­séges, és mennyivel megfelelőbb, mint az uram?) A vendég szó megcsúfolása ek, a vele járó hű­vös tartózkodás — főként a ka­bát felsegítésétől — pedig a ma­gyar vendégszeretet megcsúfolá­sa. Igen alkalmas továbbra is, hogy a borbélyok vélt fölényüket fejezzék ki vele a vendégekkel szemben. Nem udvariatlanságokról akar­tunk szólni. Az alkalmazottak hibás nyelvhasználatára kíván­tuk fölhívni a figyelmet. Hogy mégis eljutottunk a bántó udva­riatlanságokhoz is? Ez természe­tes, hisz a nyelv elsősorban a társas érintkezés eszköze. S aki ebben a szerepében hibásan használja, többnyire a társas érintkezés szabályai ellen is vét. &DER ZOLTÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom