Tolna Megyei Népújság, 1967. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-24 / 226. szám
Czakó Gábor: Lengyel országutakon Zakopáne, Krakkó, Varsó, Czenstohówa, Katowice, Krakkó, Zakopáne állomásokon keresztül kis körutat tettem Lengyelországban autóstoppal. Távol áll tőlem, hogy a stopp-vita hulláját kihan- toljam, annyi mindenesetre idekívánkozik, hogy ez az integetős autókázás — vita ide, vita oda — él és viryl nálunk és külhonban egyaránt. Lengyelországban a nemzet minden korosztálya igénybe veszi. Diákkorom esztendeiben másként alig utaztam, kétszer bejártam az országot is. Hogy miért pont így? Mert egészségesebb, kényelmesebb, gyorsabb és ehhez képest olcsóbb a vasútnál. (A. Szekszárd —pécsi út sebesvonattal is majd háromórás, gyors nincSr — stoppal másfél-két óra alatt meg szoktam járni havonta kétszer négy esztendőn keresztül.) Más érvem nincs. * Ezerszínű hegyek közül süt le a Nap a krakkói útra. Tőlem balra — Zakopáne felé — öten állnak, köztük négy magyar. Mögöttem tempósan kaszálgat egy öreg lengyel. Az elrobogó autók láttán együttérzően csóválja a fejét, egy „üres” Volgát meg is fenyeget a fenőkövével. A forgalom tűrhető, sok a magyar autós Is. Honfitársaim nemzetiszín zászlókkal integetnek, két műegyetemista félíves rajzpapírt lobogat WENGRY fölirattal. Ök az okosabbak, két perc múlva már egy teherautón ülnek. Korábban kint járt barátaim kioktattak, hogy a nagyobb siker érdekében hivatkozzam én is ilyen módon a lengyel—magyar barátságra. Vittem hát magammal egy széles nemzetiszín szalagot, amelynek egyik darabját a sportszatyromon, a másikat a hüvelyk- és a kisujjam közt kifeszítve viseltem az integető kezemen. Nemsokára föl jutok egy dzsipp- re. A sofőr első kérdése az, hogy mi az a piros—fehér—zöld izé a tenyeremen. (Később még vagy húszán vittek a majd ezerkilométeres út során, de csak ketten ismerték föl a trikolóromat — közülük az egyik már a kocsiban.) * Azért tény, hogy a lengyelek szeretnek bennünket. (Kérdés, hogy mennyiben viszonozzuk ezt az érzést és az is, hogy az ott fennen lobogtatott magyarságból mi marad hazajövet, vagy esetleges nyugati út után?) A Wawelben rengetegen álltak a pénztárnál és közelgett a zárás ideje. Besuttyantam hát egy lengyel csoportba belépő nélkül, azonban túlságosan elmerültem egy ott kapott kétnapos Népsport tanulmányozásába és a sor végére maradtam. A Jagellók és Báthory István kései ajtónálló- ja kis híján félretaszított, amikor hirtelen ötlettel anyanyelvemen próbáltam rábeszélni a bcJ bocsátásra. Magyarul kérdezett: — Magyar? — Magyar. — Magyar! — Avval befelé taszított. * Mszczonówtói Czenstochówáig egy Warsawával megyek. A dombok-lankák a Dunántúlt idézik, a szétszórt tanyák az Alföldet. Az út mentén itt-ott nyolcvan-százlelkes falucskák — még templomtornyuk sincs — de a frissen épült emeletes kőházak virágzásról beszélnek. CSERHAT JÖZSEF: Dünnyögés — HORVÁTH JÓZSEFNEK — Megrendelted a „dünnyögés”-t de hiszen így a jó. Tegye a dolgát: zümmögjön a méh, szabjon, ha van miből, a szabó. Én meg — kopogok gépem alól szöveg kerül a képek alá... Aki, mint én, a boldogságra jogosan céloz: nem üt mellé. Talál! Nekem adtad a „Zsuzsi” vállán havat villantó képet is; nekem, a tóval, a tapolcaival együtt a hattyúpárt: a hóvirágot, szólaljon meg! Ugasson: a kutyát! Meg a fecskét, meg a virágot, a kohászt és az aratót; a hordót, amint széthullóban pohos hasára (nem volt spárga) futószőlőt csatolt. Köszönök minden megrendelést, kedves barátom, így legyen. Sokszor kérdezd, hogy: „Vállalod?” És én azt mondom: igen. IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Partizánok Arctalan föld. A virágok leemlik sisakrostélyuk, porba omlik bokrétafejük. A csillagok utolsót kiáltanak, s lezuhannak agusztus tetemére. , Köröttünk a Mindenség iszonyú terme. A fenséges akusztikáé. S csak tapogatózva talál idáig a hang. a dübörgő közöny elnyomja a hanoi-i szirénák üvöltését, a halálhörgés szaggatott hangját Detroitból, Szívünkön az önzés pörölycsapásai. Az önös érdek tam-tam-dobjai az űrbe Csak az évszakok váltják egymást pontosan, fegyveresen, akár a partizánok. Hosszú, lóképű ember a sofőr, három foga hiányzik elöl, pont annyi, amennyi gomb az ingéről. Járt már nálunk; Pesten, a Balatonnál. Szívesen jönne ismét, ha nem volna annyira drága. Ö is fölszed mindenkit pár zlotyért, amelyeket titokban csempész a zsebébe, de én a vendége vagyok. Amikor kinyitom a fotomasinám tokját, — megnézni, hogy hány üres kockám van még, — nyomban fékez. Muszáj lefényképeznem a kedvéért két kisfiút, akik gombás kosárkákkal kínálgatják az arr^árókat. Lekanyarodik egy parti záwemlékműhöz is, magyaráz, kár, hogy keveset értek. Egy vasat se fogad el, még a tejbárban sem, ahol kefirt iszunk. Az ajándékba adott doboz Sympho- niámat nyomban egy csomag lengyel cigivel viszonozza. * Katowice felé egy bizonyos Ry- szard kocsiján utazom. Én vagyok a negyedik magyar utasa azon a héten. A szalagom láttán állt meg. Alumíniumüzeme van Czensztochówában és harmincezer zlotyija a belső zsebben Már az összes európai népi demokráciát beutazta, októberben jön Pestre is. A katowiczei magyar étteremben végre egy jót eszem, habár amit itt paprika gyanánt használnak, az nem rokona az otthoni háromzsebkendősnek. Ryszard sem hagy fizetni, sőt rámtukmál két jubileumi tízzlotyis érmét emlékbe. Viszonzásul nekiadom a „Budapest” színes fotókkal illusztrált német nyelvű példányát. Megköszöni és a hátsó ülésre dobja. * Hajnalban indulok Krakkóból a zakopánei útra. A Wawel tornyai alatt öregesen — amint illik — Ijocog a nyolcas villamos. A végállomástól jó sokat kell gyalogolnom; domb következik, aztán lejtő és nincs olyan autós, aki itt megállna. Majd kimegyek egy kis kanyarból, de mégse állhatok le, mert már hatan várnak és íratlan törvény, hogy a később jövő a sor végére áll. Az egyik lengyel srác kicsinyli a szalagomat. Magyar kocsik jönnek hármasával, négyesével. Ahogy otthon hónapszám stoppolhat az ember anélkül, hogy egyelen cseh rendszámú autó felvenné, ugyanúgy biztos lehet a lengyelben vándorló abban, — lobogtassa bár az állami zászlót —, hogy magyar úrvezető nem veszi föl. Utánaérdeklődtem. Ismét furgonnal megyek. A sofőr tudomásul veszi a nemzetiségemet és nyomban nyloning, orkán, forint, korona, harisnya- nadrág után érdeklődik. Jobb is, hogy nincs, mert alkalmasint csak ezért megy Zakopanéba. Ott van a magyar—lengyel árucsereforgalom központja. Szinte tovább se kell menni; a turisták szeme a piacról gyönyörű tájban gyönyörködhet — csúcsokban, zöld hegyi legelőkben tehenekkel és helyre, faragott faházakkal. Aki emlékezni akar minderre, emléktárgyakat vesz, gyap- júpulóvert, kötött sapkát, sifont. ntaxiüjtp nnzu Rám-rámnéz a Nem-Lett-Volna-Szabad Bizonyára az egyik legismertebb nyelvtani jelenség, hogy az ige személyragozott alakja az állítmány szerepét tölti be a mondatban. Viszont kevéssé számon tartott dolog, hogy a ragozott igealak a mondat alanya, tárgya, határozója, vagy jelzője is lehet. Igaz, hogy ritkán, s akkor is többnyire olyan megkövesedett igealakok, amelyek ma a névszó kategóriájába tartoznak. Közülük ilyen például a fél ige kijelentő mód, egyes szám, második személyű alakja, a félsz, amely szófaji hovatartozását illetőleg ma már főnév’, jelentése pecVg: félelem, ijedelem! Előfordul köznyelvi használatban is, az irodalomban pedig nem egy példát találunk rá. Arany János Toldijának VI. énekében a mondat egyes számú alanyaként szerepel: . „Ejnye, hát hol járhat most ez a félsz benne? / Máskor a sárkánnyal is bírókra menne”. Ady veremondatában többes számú alany: „Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet / S már nem rivallnak Halál-sikolyos félszak és tilalmak”. A Szent Iván éji álom Arany-fordításában Zuboly így szól mesterembertársaihoz: „írjatok nekem egy prológust... E majd kiugratja a félszet belőlük”, itt tehát a félsz a mondat tárgya. Gárdonyi Szunyoghy Miatyánkja című regényének egyik mondatában pedig raggal ellátott határozó: „Nyitom az ajtót nagy félsz-szel, hogy lélegzeni sem merek”. Még sokkal ritkább jelenség, hogy egy ragozott igealak alkalmilag fordul elő alanyi, tárgyi, határozói, vagy jelzői szterepkör- ben. Akadémiai leíró nyelvtanunk mindössze egyetlen példát idéz az irodalomból, Illyés Gyula Petőfijének egy mondatát, amelyben a nem szeretek rágós határozó: „felszólításomra: eredj, Sándor, játsszál te is, ,nem sze- retek’-kel válaszolt”. Annál meglepőbb tehát, hía egyetlen költő egyetlen verskötetében — Szabó Lőrinc Huszonhatodik év című könyvében — sűrűbben, mondhatjuk: rendszerben, fordulnak elő ragozott igealakok, különböző mondatrészként. A kötet S3., Szörnyeteg játék című szonettjében olvashatjuk: Képzelt képzeleteddel képzelem, — mint valaha — hogy együtt vagy velem; de szörnyeteg játék ez, kedvesem: vacog a |,Van-Nincs”, hisz gúny, jéghideg-zord, tűz a „Ha lenne”, lángpallosú mennybolt a „Lehetett volna”, s pokgl a „Megvolt”. Az idézett részletben tehát egy-egy tagmondat alanya a létige egyes szám, harmadik személyű, jelen ideje és ennek tagadó formája: „Van-Nincs”; múlt ideje: „Megvolt”; feltételes jelene: „Ha lenne” és feltételes múltja: „Lehetett volna”. A 6. szonettben a létige felszólító módú harmadik személyű alakja a mondat alanya, ugyanennek tagadó formája pedig a mondat tárgya: »valami ős „Legyen!” a Ne legyen !”-t mondta ki«. A 34. szonettben a ragozott igealakok rag nélküli birtokos jelzők: »ha sajog is a / „nem vagy” sebén a voltál” vigasza«. Ugyancsak birtokos jelző a volt a 91. szonettben: „ha nincs, még benne van a volt íze”; a 88. szonettben viszont rágós határozóként szerepel: „s naponta / visszavágyni a mindenbe, a voltba”. Amint látható, a létige minden módja és ideje megtalálható e „lírai rekviem”-ben valamilyen — nem állítmány szerepű mondatrészként; egyedül a jövő idő hiányzik a sorozatból. Aligha mondhatjuk, hagy mindez a véletlen játéka. A Huszonhatodik év huszonöt év szenvedélyesen lobogó szerelme utána tragikusan halálba rohant kedvest siratja. A halál nyomán a költő a lét és nemlét kérdéseit feszegeti. Szerelmének és létének gazdag a múltja, kínzó a jelene, de nincs többé jövője. Az egész művet a mardasó önvizsgálat szövi át. A költő gyötrődve kutatja, mennyiben részes ő a kedves tragikus végzetében. A bűnrészes jóvátehefietlenség tudata legközvetlenebbül a 116. szonettben szólal meg, és ennek egyik mondatában a szabad ige feltételes múlt ideje az alany: „Rám-rámnéz a Nem-Lett-Votna- Szabad”. E trisztáni műnek a szerelem az alapmotívuma. A szerelem legősibb, legegyszerűbb és mégis legtöbbet mondó kifejezése: a szeretlek. És ime ez is előfordul az egyik mondat alanyaként, a 67. szonettben: »Egész telkemet fi beléd kötni ez a legrövidebb / vezeték, ez a villámgyors „Szeretlek”« Szabó Lőrinc nagyszerű nyelv- művészetének ezt az apró adalékát az emlékezés virágaként helyezzük a személyében tíz éve halott, de műveiben egyre hatalmasabban élő költő sírjára. ÉDER ZOLTÁN A Poprád—budapesti vonat1 egy órát késik. Kassánál „utolérünk” egy személyvonatot, hozzákapcsolnak bennünket. Éjfél után érkezünk a Keletibe, már két és fél órás késéssel. A villamos kalauz nélküli kocsijában ismerőst pillantok meg. Pécsi medikus, Krakkóban találkoztunk. Intek, nem veszi észre. Előrefurafifodom hozzá, elme- rülten diskurál egy álruhás- karszalagos ellenőrrel. Az ellenJ őr a bérletet követeli, ő pedig egy egyforintost mutogat és ezt hajtogatja: „nye ertem, bilet, ja jest polski.” Az utasok mind az ő pSrtján állnak, az ellenőr végül beadja a derekát és otthagyja. Mégis kölcsönös a magyar- lengyel barátság. ÉRSEKUJVÁRI LAJOS: Visztula parton Ott állt a lány és nézte a vizet, s a habot, ahogy hab után siet. Ott álltam én, mint idegen talány és nézett, nézett engem is a lány. Július volt, perzselő nyár-meleg és nem tudom, de egyre közelebb mentünk egymáshoz: én és a karton ruhás leány a Visztula parton. Öregi en Vén diófánk lombsátra alatt nézem az őszt, hogy űzi a nyarat és tűnődöm: még élni volna jó... S földre hull sok megérett dió.
