Tolna Megyei Népújság, 1967. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-24 / 199. szám

f i fOTNA STEGTEÍ VEPÜJgAO 1961 augusztus 24. „Vadegrest teremjen a szőlőindátok" A kajd ácsi nótárius búcsúztatója Kajdacson még a mai napig is Járja égy régi szólásmondás: „Ha nem vigyáz, könnyen úgy járhat, mint Zsigmond Imre. Aki nem ismeri a szólásmondás ere­detét, azonnal megkérdezi. — Ki volt Zsigmond Imre, és hogyan járt? — A falu jegyzője volt 1861- ben. öregjeink elmondása szerint úgy viselkedett, hogy mérgükben a falusiak, bútoraival, mindené­vel egyetemben kihordták a Kurdi hegyre. (Kurdi hegynek nevezik Kajdacson a vasúton tú­li homokos emelkedőt.) A nótárius 1861-es keltezés­sel búcsúzó-verset írt, amelynek bevezető sora így hangzott: „Tolna vármegyének Sárvize mentében Áll Kajdacs faluja Sodorna képében. Zsandárnak-pandúrnak volt mindig tanyája, Mégis a környéknek vala nagy kárára. Sőt még fináncot is kvártélyoztak bele, Bár egy párt el is nyelt a Sárvíz kebele.” A kihurcolt és megszégyenített múlhatott el nap, a szolgabíró jegyző 14 strófában szerkesztett jelenléte nélkül. Bár ott telelhet- búcsúztatójában kiteregette a fa- ne kilenc vármegye szolgabírája, íu „szennyesét”. Szerinte Kaj- a jegyző szerint az is kevés len- dacs egy farkasverem, ahol nem ne. „Annyi a gazember e farkasveremben, Hogy nem lehet bízni már az új mesterben, De mesterben még hagyján, sőt még papjában is Tömve a gonoszság kívül is, belül is, üj jegyző bíróval, kisbíró bakterral, A falu bábája a nyolc presbiterrel, Végig huncutsággal vannak már eltelve.” A nemes vármegye, élén Zsig- a büntetésként kivetett sarc sem, ATre„ íegyz°veJ> mindent mert ha történetesen sarcot ve- elkövetett, hogy a sok „gonosz” embert megfékezze, és jó útra tettek ki a falura, azt duple. . térítse. Kajdacson nem használt visszalopták. „Katonaság, zsandár, fináncok, pan durok. Nem értek itt semmit a cifra mandurok.” Már arra gondolt a derék nó­tárius, hogy az egyház fejéhez, a pápához fordul. Megkéri, hogy száműzze a kaj da esi népet az egyház kebeléből. Csakhogy ez sem lett volna célravezető, mert erről így írt: „És mit érne ez is, ha tenné a pápa. Hatalma nem terjed a kálomistákra. Pedig e bűnfészek fele kálvinista, így összesen tehát csak fele pápista.,. Ha fele elveszne, fele megmaradna, Egy esztendő alatt újra szaporodna.” A búcsúztató befejező részé- szór a kajdacsiak fejére: ben a nótárius kegyetlen átkot ..Kajdacsiak tehát tőletek búcsúzom, Halljátok meg ím én utolsó búcsúszóm. Szakadjon reátok a házgerendátok, ínséggel küzdjetek ti és unokátok.” Elátkozta a falu bíróját, bábá- ját, a Sió vizét és a halát, a fa­ját. papját, a falu apraja-nagy- lu határát. „Vadegrest teremjen a szőlőindátok, A szegen üresen lógjon tarisznyátok. Paptok és mestertek kommenciós bére Kerüljön a nemes vármegye kezére. A hóhér kötele kopjon el rajtatok, Amért kitettétek szegény nőtáristok.” A befejező sorokban már fe- erzete: lülkerekedik a sértett ember ön­„örültök jól tudom, hogy tova kell menni S nem szükség tinéktek kocsiért fizetni. Köszönöm is immár, hogy kihurcoltatok, Mert ily zsivány nép közt lakni nem akarok.” A kajdacsi nótárius 1861-ben írott búcsúztatója nem levéltári anyag. Nagy Józsefné, Dózsa György utca 576. szám alatt lakó idős asszony tulajdonában van. Családi ereklyeként őrzi. Ahogy szüleitől, nagyszüleitől hallotta, úgy mondja el, amire még visz- szaemlékszik. Úgy került hozzá­juk a búcsúztató, hogy Zsigmond Imre az ő nagyapjának, Kecske­méti József községi elöljárónak küldte. A búcsúztatót mar csas: kevesen ismerik. Leginkább, mint szólásmondást emlegetik. Olyankor utalnak rá, amikor va­lamelyik közéleti ember munká­jával nincsenek megelégedve és kifogás alá esik. Idézik a régi históriát, és azt mondják: Könnyen úgy járhat, mint az egyszeri jegyző, akit a kajdacsi­ak kihurcoltak a Kurdi hegyre. POZSONYI IGNÁCNÉ RÁD TO- W* RÖK , AZT AAONO" I. JA A SEREGEK ►'ura, és FÜSTTÉ \ ÉGETEAA szeke- í REIT.OROSZlÁN-4 A KÖLYKEIDET KARD [*EA\ÉSZTI AAEG...". KEPREGENYVALTOZAT: SARLÓS ENDRE ... A flé&t SZA^ASZ- KODA'jrr. lAV/ZA'- ATAfC LÉJA'fLT A szBazöoése houv WX>OOe>AM, ÚJAT Akapott, hő jTfissrmAf vtsecre A OOtiyOT} VtOA'- AMA/, OE AAfCHAßC TUDTA , HOG'S /HiSA/A/WASE AA&Sr víAa/ i3A'Arrw\.... PW^íésf>£BDlGr ? AA fCfS/A’A/SZf AAfT fa— —» TTEGYez/C Min dolgosnak a szibériai tudósok? „Az orosz hatalom össze fog forrni Szibériával...” — mondotta két évszázaddal ezelőtt Mihail Lomonoszov, a híres orosz tudós. Az élet igazolta jóslatát. Szibé­riában most, — mint Charles de Gaulle, Franciaország elnöke ki­jelentette — „megvalósult az em­beriség egyik leggigantikusabb erőfeszítése annak érdekében, hogy ezt a vidéket a kezébe ve­gye, s a haladás és a jólét útjára vezesse”. Tudományos központra volt szükség ahhoz, hogy a lehető leg­rövidebb időn belül az ember ha­talmába kerítse ezt az óriási tér­séget (mintegy 10 millió négyzet- kilométert), felkutassa a nyers­anyag és a tüzelő újabb forrásait és az új lelőhelyeken hatalmas ipari bázist hozzon létre. A tudo­mányos központ 1962. őszén kezd­te meg tevékenységét. A Novo- szibirszk közelében felépített aka­démiai városkában 19 tudomá­nyos kutató intézetet nyitottak meg. Milyen eredményeket értek el a Szovjetunió Tudományos Aka­démiájának szibériai „leányinté­zetei?” Min dolgoznak most a szi­bériai tudósok? Az új tudományos központ 1965 végéig több mint 300 befe­jezett kutató munkával ajándé­kozta meg a népgazdaságot. Mun­kájának jellegzetességei közé tar­tozik, hogy két-három intézet old meg egyidejűleg, komplex módon bizonyos tudományos problémá­kat. Az időjárás előrejelzését pél­dául a számítógép-központ együt­tesen végzi a hidrodinamikai és a matematikai intézetekkel. Melles­leg szólva, a szibériai tudósok erősen előretörtek a világ mate­matikusai között. Jelentősen ki­vették a részüket a differenciál­egyenletek elméletének kidolgo­zásából. A hidrodinamikai inté­zetben olyan „vízágyút” szerkesz­tettek, amely 70 000 atmoszféra nyomást gyakorol az útjában álló akadályokra. Ez a hatalmas nyo­más lehetővé teszi a legszilárdabb kőzetek szétmállasztását is. Érde­kes és nagy távlatú munkát vé­geznek a sejttani és a genetikai intézet munkatársai, akiknek si­került új genetikai módszereket alkalmazni a mezőgazdaságban. Nagy feladat lenne átfogó ké­pet adni a novoszibirszki tudo­mányos központban folytatott kutató munkáról, tekintve, hogy a 19 intézetben 6000 tudós és mű­szaki munkatárs dolgozik. A felöltőt Hans Grans és Hugo Wittkowski közös lakásán foglalta le a rendőrség. Hogyan került oda? Grans azt mondta, Haarmanntól kapta aján­dékba. — Még figyelmeztetett is, hogy lopott holmi, ezért lefejtettem róla a csontgombokat és bőr­gombokat varrtam helyükbe. Haarmann viszont egészen másként adta elő az esetet. — Egy hideg decemberi napon, a dátumra már nem emlékszem, csak annyit tudok, hogy nagy hideg és hófúvás volt, Grans megkért, hogy éjszakára engedjem át neki és Wittkowski- nak a szobámat. Teljesítettem kérésüket és egész éjszaka a pályaudvaron maradtam. — Reggel, amikor hazamentem egy fiatalem­ber meztelen holttestét láttam szobám padlóién Grans és Wittkowski éppen azzal voltak elfog­- 52 — lalva, hogy becsomagolják a halott ruhaneműjét. — Mi történt? — kérdeztem tőlük megdöbbenve. — Egyik a tieid közül — mondta Grans. — Tün­tesd el ezt is, mint a többit! — Elmentek, ma­gamra hagytak a halottal. Kénytelen voltam fel­darabolni és eltüntetni a holttestet. Mint a töb­bit. A mai napig sem tudom, ki volt a halott. Hermann Bock is azok közé a hannoveri su- hancok közé tartozott, aki munkaalkalom híján az akkori nagy munkanélküliség miatt a pálya­udvar környékén és az óvárosi sikátorokban töl­tötte életét. Dél-Németországból került Hanno- verba, együtt lakott Fritz Kahmann nevű földi­jével. 1924. április közepén, pontosan meg nem álla­pítható napon, eltűnt. Fritz Kahmann — aki szintén ismerte a pályaudvari detektívnek vélt Haarmannt — szóvá tette előtte Bock eltűnését. — Nem tudom hol bújkál. Már néhány napja nem volt otthon. — 'Mi közöm nekem hozzá? — Néhány nappal ezelőtt azt mondta nekem, hogy magához megy. Egy nagy koffer volt nála, tele mindenféle holmival... — Nálam bizony nem járt. — Azt hiszem, legjobb lesz, ha eltűnését je­lentem a rendőrségen. — Majd én utána nézek a dolognak. Lehetsé­ges, hogy elkövetett valamit, s valamelyik kollé­gám lefogta. A kórházakat is felhívom, hátha elütötte egy autó. — 5.3 — Másnap találkozott Kahmann-nal, s közölte vele, hogy Bock nincs a rendőrségi fogdában, sem kórházban. Ezért bejelentette eltűnését a rendőrségen. Kahmannt megnyugtatta a válasz. Néhány hó­nappal később, Haarmann letartóztatása után ő is a rendőrségre ment, hogy megnézze az ott ki­állított ruhaneműt. Nem talált semmit Bock holmija közül, s már éppen távozni akart, ami­kor odavezették Haarmannt. — Haarmann Bock kabátját viseli! — kiáltott fel. Haarmann tagadni próbált, majd azt állította, hogy a kabátot Bocktól vette. A tárgyaláson is megmaradt állítása mellett, de a bíróság ezt a gyilkosságot is bizonyítottnak vette. AZ UTOLSÓ ÁLDOZATOK Robert Witzel 17 éves tanonc Kahlmeyer nevű barátjával cirkuszba ment 1924. április 26-án. Többé nem tért haza. Hat héttel később, amikor a Leine folyóból koponyák és emberi csontok kerültek elő, szülei elmentek a rendőrségre azzal a fogorvossal, aki Robert fogait kezelte. Az egyik koponya fogso­rán határozottan felismerte az általa plombáit fogakat. Később, Haarmann letartóztatása után a fiú több holmija is előkerült, s végül Kahl­meyer is bevallotta, hogy a cirkuszi előadás után egy idősebb férfi megszólította és lakására invitálta őket. Ha ezt előbb bevallja, három fiú­nak megmentette volna az életét. — 54 —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom