Tolna Megyei Népújság, 1967. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-23 / 172. szám
f 8 TOT.NA MFOVF1 NfiPflJS/tO 1087. július 23. Nem megyek a Holdra, mert nem biztos, hogy oda egyáltalán elmegy épeszű ember. Tudja, mit derítettek ki a tudósok? Azt, hogy az ott élő embernek kétszer annyit, pontosabban 122 százalékkal többet kell dolgoznia, mint a földinek. Olyan földit pedig én nem ismerek aki csak azért elmegy a Holdra, mert ott ennyivel többet kell dolgozni. Én inkább úgy érzem, hogy ez a tény nagyon is befolyásolja majd a Hold-kutatást. A földiek inkább olyan égtek felé kacsintgatnak majd a jövőben, ahol földi normával mérve ■az égi teljesítmény negyede a földinek, és ahol be lehet vezetni a szabad hétfőt, a szabad keddet, a szabad szerdái, a szabad csütörtököt, a szabad pénteket, a szabad szombatot meg már nem is kell bevezetni, hisz ez földi vívmány, a vasárnap az meg a Földön is megjárt... Noha az égi út nem lesz veszélytelen, azért sokan mennek majd. Ezt abból gyanítom, hogy egy amerikai út sem veszélytelen, mégis sokan mennek Amerikába. Én is elhatároztam. hogy bejárom az Újvilágot. Gondolni sem mertem arra. hogy mi lesz ennek az utazásnak a vége. Teljesen lerongyolódtam, mert annyiszor megbüntettek. Connecticut államban például azért, mert vasárnap megborotválkoztam. Ez egy régi törvény szerint bűnnek számít. Amint lllionis államon keresztül robogott velem a vonat, és én mit sem sejtve ráhúztam a jó hazai kisüstis üvegre, egy rendőr jött hozzám és megbüntetett, mert aszongya: „Maga Al Capone híve.1”. Az ördög hitte volna, hogy Al Capone híveinek pont ezen a szakaszon támadt gusztusuk annak ideién a szeszes italra. De így lehetett, mert lllionis államban törvényt hoztak: aki itt a vonaton szeszes italt fogyaszt, az nem lehet más, mint Al Capone híve. Az angyalát! De ezzel még nincs ám vége. Észak-Karolinában azért büntettek meg. fnert a feleségem ágifa egy méternél közelebb volt az enyémhez. Hiába mondtam, hogy ennek már semmiféle jelentősége nincs, bevasalták rajtam a büntetést. Az ördög tudja, hogy miért, de kutatni kezdtem az amerikai törvények között. Sok érdekes és hasznos törvényre bukkantam. Igazuk van. hogy nem engedik meg, hogy valaki Washington államban játékpisztolyt adjon egy tizennyolc éven alulinak. Ha már ad, akkor adjon használhatót. Menjen át Texasba és ott szabadon kap annyit, amennyit csak akar. És azt a Lousiana állambeli törvényt sem kell olyan tragikusan felfogni, ahogy néhányon értelmezik. Igenis, álljon meg az autós a vasúti kereszteződésnél, szálljon ki a kocsijából és integessen a mozdonyvezetőnek. Ez nálunk, otthon is így szokás. Nálunk is integetnek neki, méghozzá a karjukkal, pedig otthon nincs is erre törvény. Ennyií egyszerűen elvárnak a civilizált emberektől, pláne azoktól, akiknek autójuk van. Azt a törvényt is helyeslem, amit New Jersey államban hoztak, még a második világháború után. Büntetik a semmittevést. A törvény bünteti, a bírók nem. Mert itt is arról van szó, amiről nálunk, ha valakinek jó igazolásai vannak, például munkalcönyvvel rendelkezzék, akkor nyugodtan tehet semmit. New Hampshireben éppen ottjártamkor helyeztek hatályon kívülre egy törvényt, mely szerint a városatyáknak havat kellett szóratniok télen a fedett hidakra, hogy a szánok zavartalanul átmehessenek. Az ilyen törvényre nincs szükség, mert nincs szán. Az ilyen törvényt meg kell szüntetni, mint ahogy meg kellene szüntetni otthon is egyes húsboltokban a kiírást, mely szerint ott sült pecsenye, főtt kolbász kapható. Connecticu államban, meg kell vallanom őszintén, nagyon helyeseltem azt a törvényt, mely szerint, ha két különböző nemű személy nyilvános helyen ül, húsz centiméterre köteles egymástól helyet foglalni. Helyeseltem, és egyúttal azon gondolkodtam, hogyan lehetne ezt a helyes és jó törvényt otthon megvalósítani a cukrászdákban, amelyek közül egy már felvette a Mini nevet is. jelezve ezzel, hogy ez egy olyan mini helyű cukrászda, ahol minden maximálisan össze van zsúfolva, hogy még az a minimális húsz centi sincs biztosítva két különböző nemű között. Hosszú nyomozás után rájöttem valamire, olyanra, amilyenre a szerkesztő úr nem is gondol. Megfejtettem annak a titkát, hogy Szekszárdon miért van annyi televízió, helyesebben miért van a televíziók száma az országos átlag felett. A szekszárdi emberek ugye nagyon kulturált emberek, és ezért nem is lehet csodálkozni azon, hogy lépést tartanak a tudomány legújabb vívmányaival. Ha valahol felfedeznek valamit a tudósok, azt Szekszárdon azonnal bevezetik. Talán még azt a szovjet víztelenítő gépet is megvásárolják, amit a Népújság egyik számában láttam. De most nem erről van szó. A televízióról. Pontosabban arról, hogy miért van annyi televízió Szekszárdon? A televízió-szaporodás pontosan arányban áll a patkányok szaporodásával. Csodálkozik ezen a megállapításon? Ne csodálkozzék! Tudósok megállapították, hogy hiába a méreg, hiába a jó kutya, az idomított görény —, mindez semmi. Mindezektől közel sem félnek úgy a patkányok, mint a televíziótól. Ez igaz, ezt én magam is bizonyítani tudom, hisz Szekszárdon nem egyszer fényes nappal is láttam szaladgálni az utcán. Lehet, hogy olyan házból futottak, ahol délelőtt is ment a televízió. Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: „Sem ruhánk, sem kenyerünk” Tolna megyei dokumentumok a Horthy-korszakból Nap mint nap hallunk és olvasunk arról, hogy az ország Lakossága milyen hatalmas erőfeszítéseket tesz az aratás és a cséplés sikeréért, népünk jövő évi kenyérellátásának biztosításáért. Ma már természetes és megszokott dolog az, hogy népi kormányunk különböző gépekkel és a szociális intézkedésekkel támogatja az aratómuakások nehéz, fáradságos munkáját. A múlt emléke már nem kísért Pedig a különböző levéltárak, archívumok sok megrázó, tanulságos dokumentumot őriznek. Az Országos Levéltárban őrzik a Horthy-korszak Földművelésügyi Minisztériumának, Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumának az iratait. Ezek között a dokumentumok és a Párttörténeti Intézet Archívumában őrzött okmányok között sok ezer egykor parasztok, vagy parasztok megbízottjai által írt levelet, kérvényt, valamint néhány ezeket az okmányokat kiegészítő, különböző hatóságok által felvett jegyzőkönyvet, hivatalos jelentést stb. találunk. Ezek a kormányzóhoz, kormányzónéhoz, de általában valamelyik miniszterhez, vagy országgyűlési képviselőhöz, esetleg valamelyik hatósághoz, elöljárósághoz írt esetenként fojtott szenvedélyű panaszok, máskor rejtett, olykor nyílt fenyegetéseket is tartalmazó folyamodványok, ismét máskor önemésztő, önmarcangoló hangú könyörgések egy letűnt korszak tragikusan szomorú vádlói. Eddig is Ismertük a két világháború közötti magyar falu szomorú képét, a szörnyű valóságot, de ezek a levelek minden eddigi forrásnál, minden eddigi ismereteinknél szörnyűbb, meg- rázóbb képet festenek. Minden eddigi dokumentumnál többet mondanak, mert minden eddigi dokumentumnál jobban, meggyőzőbben vádolják a kizsákmányoló földbirtokosokat, a hatalmaskodó jószágigazgatókat és a hatalom többi részeit élvezőit, valamint a korrupt, körmönfont hivatalnokokat A paraszti élet szinte valamennyi területére utalnak ezek az okmányok. Lehetetlen ezeket a dokumentumokat a történész tárgyilagosságával józan, hideg szemlélődéssel tanulmányozni. Nem lehet ezeket az okmányokat elfogulatlanul szemlélni, olvasni, ismertetni. De az okmányok magukért beszélnek. íme néhány Tolna megyei dokumentum. Az egykori nyomort idéző iratok közül találomra, minden válogatás nélkül emeltem ki ezeket a dokumentumokat. 1934 októberében R. János ma- gyarkeszi lakos ír maga és társai nevében levelet a nagyméltóságú magyar királyi földművelésügyi miniszter úrnak. Levele elején elmondja, hogy korábban 114-en kaptak 500—500 négyszögöl házhelyet a határban elterülő Eszterházy-féle uradalomból. Mivel mindannyian nagy családos emberek, 4—6 gyermek apjai csak igen nehezen tudtak egy- egy kis viskót építeni a kapott házhelyekre, de már így is 86 „ház” épült fel. Ezen a kis házhelyen és viskón kívül azonban semmijük sincs. A levélben elmondja, hogy „Az elhelyezkedés lehetetten, mert a nehéz gazdasági helyzetre hivat- kozva a bérlőuradalmak mellőzik a munkás alkalmazását. Jószágállományt tartani nem tudunk, mert nincs legelőnk hogy azzal is segíthetnénk szorult helyzetünkön. Sem ruhánk, sem kenyerünk, azonban a köz tartóz ásó kér mihozzánk is megjön a végrehajtót Jól tudjuk, hogy adót fizetni kell, — ez ellen nem is szólnánk, csak volna miről, vagy miből fizetni R. János ebben a szörnyű, kétségbeejtő nyomorúságos helyzetben utolsó mentségként fordul nagyméltóságú Kállay Miklós magyar királyi földművelésügyi miniszter úrhoz. A maga és házhelyhez juttatott társai, valamint a környék „több mint 300 nincstelen” földmívese nevében könyörögve kéri a kegyelmes urat: *Hasson oda kegyelmességed. hogy ha máskép nem lehetséges, haszonbérbe kaphassunk a jent nevezett birtokokból, hogy azon munkánkkal kereshessük meg azt a szegényes kenyerünket. Szívesen megfizetjük azt a haszonbért, amit a nagybérlő fizet, csak ne sínylődjünk éhesen és rongyosan, mert csak úgy tehetünk eleget a honpolgári kötelességünknek, ha lesz miből." A levélben többször visszavisszatér a becsületes, dolgos emberek végső elkeseredését tükröző gondolat: „Dolgozni akarunk, hisz arra születtünk, de nincs mit és hói". A levél utolsó mondatában mintegy összegzik kérésüket: .Alázattal ktinyörgünk Kegyelmes Urunk szíves pártfogásáért". Az ország egyik nagybirtokosa, Kállay Miklós földművelésügyi miniszter úr nem kívánta a magyarkeszi nincstelenek jogos és igazságos, nagyon természetes, az ország gazdasági fejlődését is előrevivő kérésére nagybirtokostársának, Esterházy hercegnek a figyelmét felhívni. A magyarkeszi nincstelenek beadványát Kállay Miklós azzal az utasítással tetette a Földművelésügyi Minisztérium irattárába, hogy azt nem kell „érdemi tárgyalás alá” venni. Amíg R. János levele egy község szegény, nincstelen földműveseinek tragédiáját idézi, addig egy másik, alig fél év múltán, Bölcske községben 1935. március 3-án írt levél „csak” egy család szomorú sorsáról ad képet. Ebben a levélben B. István hadirokkant fordul özvegy édesanyja, maga és négy testvére, valamint 15 kiskorú gyermekük nevében a földművelésügyi miniszterhez. „Mély tisztelettel felkérem önagy- méltóságú Minisztériumságot, hogy így lépek panaszsoraimmal a tisztelt becses uraimhoz” — írja elöljáróban. Majd elmondja, hogy van egy kis birtokuk, amelyet adósság terhel, ezért azt 1935. április 6-án el akarják árverezni a bölcskei községháza tanácstermében. Szomorú helyzetük ecsetelésekor fájdalmasan kiált fel. „Tisztelt öméltóságos Uraim! . . . Tisztelettel felkérem az Öméltóságos urakat. Mi .. . küzdenénk azon, hogy ezen csekély kisbirtok, ami reánk esik, hogy ne menjen idegen. máskézre, mert mi is nagyon reá vagyunk szorulva erre a kis parányi kevés földre. Pláne én megnyomorult hadirokkant vagyok". B. Istvánék nem várják az adósság elengedését, nem kérnek hitelt. Nem kémek mást, csak azt, hogy a fizetésre haladékot kaphassanak. „Tisztelt uraim, mi azt kérjük a Tisztelt Uraimtól, hogy legalább kérnénk haladékot az év november elejéig és akkor kifizetnénk úgy a folyó, mint az elmaradt kamatokat is, hogy hátrány ne legyen, mert küzdünk a földért. . . . hiszen földmívesek vagyunk Tisztelt Öméltóságos Uraim . . ." B. István kérése azért is teljesíthető, mert a hitelezőnek nincs szüksége a pénzre, a szegény, nyomorú sorsra jutott család pedig az őszi betakarítás után már tudna fizetni és fizetne is, hiszen a korábbi késedelem sem a saját hibájuk, mulasztásuk, hanem a sok évi rassz termés, az általános elszegényedés, a szörnyű nyomor következménye. B. István úgy gondolja, hogy a család állapota a halasztás megadását külön is indokolja, hiszen ha azt nem adják meg, akkor egy becsületes, dolgos családot teljesen tönkretesznek. Pedig „Két apró fiam van — írja többek között — aminek nagyon örvendett, hogy szegényeket fel tudjam nevelni a nagy korukig. Most voltam felülvizsgálaton Budapesten a Hungária körúton az első számú pavilonban, balkézfejtörés és hassérvem van. a gránát rámdöntötte a fedezékei. ..” Levelében tragikus hangon utal a hazug, álnok propagandára, amikor arról ír: „most még ezt a kis parányi kevés földet is el akarják árverezni. Kérem. akkor mért harcoltam végig a nehéz háborút? A java véremet elvesztettem! .. . Nyomorult lettem és rrnst még a vérem vesztességére nemhogy földet adtak volna, hanem még amit úgy apám és anyám hagyott, ezt is elárverezik tőlünk . . A levél utolsó soraiban könyörögve kéri a minisztert: legyen irgalmas. „Kérem tisztelt öméltóságos Miniszter Uraim, most már az utolsó reményemet maguktól várom, hogy nem hagyják elárverezni ezen csekély kis földjeinket, hogy legalább azt mondhassam, hogy itt az én szülő hazám, ez ád nékem holtomig kenyeret, a kis családaímmal együtt." A végső elkeseredésbe jutott tehetetlen ember szívfacsaró jaj- dulása cseng ki az utolsó mondatból: „Mert kérem, ha elárverezik a kis földjeimet akkor . . . főbe lövöm magam . . ." Arra gondoltam, ha más nem is, de ez a szörnyű jajdulás bizonyosan meghatotta Darányi Kálmánt, az akkori földművelés- ügyi minisztert De nem! — az okmányon hiába keressük a segítség nyomát. Konkrét intézkedés az árverés elhalasztása érdekében, vagy valami rendkívüli kölcsön folyósítása nem történt. A miniszter nem tett semmit, és nem is akart segíteni. Az volt a véleménye, hogy a kérést „nem áll módjában” teljesíteni, ezért a levelet intézkedés nélkül helyezték a minisztérium irattárába. Ezek az okmányok a panaszosok oldaláról világítják meg az eseményeket. De milyen hatalmas, kimondhatatlanul szörnyű lehetett a nyomor, ha még a Pesti Újság is meg merte írni: „negyvenkét községben hasi hagymáz, tizenhétben pedig vérhasjárvány van és az utóbbi betegségbe az elmúlt hónapokban már hét ember bele is halt... A járvány leküzdését nagyon megnehezíti az . . ., hogy különösen az uradalmi cselédek rettenetes és szörnyű lakásviszonyok között élnek. Vannak uradalmak, ahol három család él egy lakásban, és ez a zsúfoltság lehetetlenné teszi a betegek esetleges szükséges elkülönítését". A dokumentumok azonban nemcsak a parasztság nyomorúságáról adnak képet, hanem arról is, hogy a szörnyű megtorlás miatt csak olykor-olykor fellobbanó paraszti ellenállás még a Horthy-korszak legsötétebb éveiben is mindvégig elevenen élt és szenvedélyesen izzott. Ennek egyik legszebb bizonyítéka az a távirat, amit 34 évvel ezelőtt, 1933. augusztus 1-én küldött a tamási járás akkori főszolgabírója a Földművelésügyi Minisztériumnak. „Jelentem, — Írja a főszolgabíró —, hogy herceg Montenuovo Nádor für- gedi gazdaságában tizenhárom aratómunkás az aratás utolsó napján jégverte tábla learatását megtagadták, karhatalommal elővezettetve sem folytatták a munkát. Munkamegtagadók ellen kihágást eljárást meg* indítottam . . Nem tudjuk, hogy mi volt a közvetlen előzménye ennek a megmozdulásnak, de az tény, hogy ezt követően — a féktelen csendőirterror ellenére is — az ország különböző pontjairól egymás után érkeztek táviratok, jelentések arról, hogy az arató- munkások sztrájkba léptek, mert „nem volt mit enniök, előleget pedig nem kaptak”. A sztrájkoló munkásokat karhatalommal, általában csendőrökkel vezették elő, de a fürgedi példához hasonlóan szinte kivétel nélkül mindenütt az elővezetés után is megtagadták a munkát. Ezek az okmányok ma is meg- rázóak és tanulságosak. Megrázlak, mert az adatok szembetűnően bizonyítják a felszabadulás előtti kizsákmányolás tényét, a hatalom birtokosainak durva önzését. Tanulságosak, mert egy letűnt kor emlékét idézik. Éppen ezért különös jelentősége van a dokumentumok közlésének. Régi igazság az, hogy a múlt keservének, nyomorúságának az emléke. ha kísért is, csak rossz, múló. tűnő álom. A fiatalok szemében pedig a mai boldogabb, szebb élet már természetes és megszokott dolog. Éppen ezért kell emlékezni és emlékeztetni fiainkat, leányainkat is erre a szomorú korra. így lehet mai gondjaink, bajaink megoldásában is segítségül hívni a múltat, hogy tisztábban, világosabban láthassuk a jelen eredményeit. BUDAY GYÖRGY
