Tolna Megyei Népújság, 1967. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-02 / 154. szám
Torok Sophies Első szekszárdi ufómról | A szekszárdi állomáson Mihály öccse várt ránk, s nem emlékszem még egy, az ünnepélyességében ennyibe hiánytalanul boldog útra’, mint amit most tettünk, a vasúttól a régi Babits- házig. A vármegye parádés hintoja vitt minket, a bakon ünneplőbe öltözött hajdú feszített, s mi alig győztük a csodáló és mosolygó Köszöntéseket viszonozni — én úgy éreztem magam ferjem melleit, mint bevonuló királynő. S tudom, ő is a boldogságnak alig ismétlődő perceit élte, hiszen tudom, mennyire e sengett szülővárosa elismeréséért! Dicsőség, hírnév, talán mindig csak azért érdekelte, vajon eljut-e fényéből valami hazáig? Ha nem is mondta, tudtam, titokban diákos szorongással várta, hogy egyszer majd nehezen lelkesedő szülővárosa büszke lesz rá! Most, ez az ünnepélyes kocsiút a kalap- lengetők barátságos hódolatának napsütésében szép és megnyugtató kezdetnek látszott. Persze, azt akkor még nem tudtam, hogy a parádés bevonulást nem Mihály írói érdemeinek, hanem csak a család jó összeköttetéseinek köszönhettük! Én, mintha két ember vol- nék\ kétféle érzelem párhuzamos bűvöletében álltam — boldog asszony voltam, ki férje gyermekcipőinek nyomát keresi az ismeretlen város utcáin; s a boltok kirakatai előtt kíváncsi kedves nebulóként rajzolta őt elém a képzelet —, és rajongó tanítvány is voltam, aki csodálatos véletlenek szerencsés sorozata folytán közvetlen közelből, mint kegyelt riporter, láhattam t a Költő ünnepélyes hazaérkezését és s ít szájáról hallhattam ifjúkora jelvonuló emlékeit. Azóta mindig evvel a kétféle látással jártam mellette, látva érezve és őrizve, amit csak nekem ad, de fáradhatatlanul jegyeztem és gyűjtöttem láthatatlan füzetembe azt is ami nemcsak az enyém, ami mindenkié, s amiről egyszer majd számot kell adnom. * Hosszú jegenyesoron mentünk át — ez a múzeum — mutatta Mihály, s a térre érve, ahogy feltűnt a templom, Mária Te- rézia-korabeli nemes, s már patinás tornyával, különös büszkeséggel figyelmeztetett: nézd, a templomunk!, ott benn, az a törvényszék, ez itt a megyeház, ugye szép?, szép város! — én kapkodtam fejemet, s néztem, néztem; — de mindennél jobban tetszett nekem az a meghatott, büszke mosoly, amit az ő arcán leshettem meg. Már befordultunk a hászló- utcába — kis híd fölött csattogtak a lovak ritmikus patái: — ez a Séd! most kiszáradt, de csak látnád, hogy meg tud dagadni tavasszal! S ott szemközt, az a szép kis hegy, ez a Barti- na! nézd, látszik a három kereszt is a tetején! I Megérkeztünk, ime, meg!--------------------------- láttam, a A zöldre festett, nagy fakapuba kisebb kapu volt vágva, ez nyílt meg előttünk, a ház fala mellett keskeny kérdi úton jutottunk a bejáratig, ahol Mihály anyja, húga, s nagynénje várt. Úgy léptem be, mintha álomban járnék. Néztem, a lépcsőházat, — Mihály családja az emeletes ház földszintjén lakott, — a lépcső fakorlátját néztem, Mihály első hősiességének színhelyét: első nagy és bátor cselekedete volt, hogy ezen a sima és körbecsavarodó fényes fakorláton le mert csúszni. .. De ezt nem Mihály tette, hanem a kis Misi —, Mihály el is tűnt, amint beléptünk a lakás ajtaján, s csak a kis Misi maradt itt, aki félszeg büszkeséggel, s az otthoniasság szelíd örömével járkált körül a szobákban, leült a piros bársonyfötéibe, hirtelen kelt fel, hogy a könyvespolcon megnézzen valamit, a kredenchez is elment, az ablakhoz is, sokféle étvágytól hevülő, szelíd kamasz! * Kevés vidéki házat ismertem, Mihályék háza, s a szobák, különösen a belépés pillanatában mindig elemezhetetlenül lenyűgöző hatást tettek rám. Talán nem szerettem volna mindig itt élni!, s le sem tudnám írni, mi volt az a zsongó, édes érzés, ami itt mindig elfogott. Talán a pesti lakásokhoz képest kicsi, zsalus ablakok?, a régi vastag falak, melyeknek titkos szivárgó nedvességét tömöttre fű-tött kályha parazsa nyelte fáradhatatlan? Régi bútorpk, régi vásznak illata, befőtt-gyümölcs illat, — mindez csak kicsi részlet, s nem magyarázhatná meg az atmoszféra különösségét. Én, aki sűrűn váltott, bérelt, városi lakásokban nőttem fel, talán a végleges és megmozdíthatatlan otthon mélységes nyugalmát éreztem itt meg, a falakba, s bútorokba ivódott múlt sajátságos jelenlétét. Ezekben a szobákban tipegett a kis Misi, s próbált felkapaszkodni a kilincsig; innen futott izgatottan az iskolába, sietősen nyeldesve a reggeli kávét, ide tért meg, mint nagy diák, fel és alá járva a szobákban, viharzó fiatal eszméivel küzdve, s hangosan dalolva kivirágzó verssorait; ezekből az ablakokból nézte titkos szívdobogással a sétáló leányokat, s itt ült hosszú délutánokat, mélyen-mélyen elmerülve egy-egy új könyv mindennél nagyobb szenzációjában. De nemcsak Mihály nőtt fel e falak között, már anyja is ifi volt gyermek, s fiatal leány, 8 még tovább az időben, ugyanezekben a szobákban élt nagyanyja, a Halálfiai „Cenci nénije?’ is, itt hozta világra, s itt nevette föl gyermekeit. — Ebben a baloldali szobában született a Misi! — mutatott Anyika a szomszéd szoba felé. — Akkor az volt a hálószoba... mi délelőtt Apikátokkal még vizitben voltunk, délben eljött a bábaasszony, azt mondta, körülbelül még két hónapi g tart az idő. Egész délután egy nagyon hosz- szú levelet írtam egy kedves ba- rátnémnak, Apikátok mondta is, hogy ilyen szép levelet nemigen olvasott még..., s talpn, hogy ez hatott a Misi tehetségéne... estefelé kezdtem rosszul érezni magam, de azért csak tovább írtam a levelet... az udvari szobában vacsoráztunk, a Cenci nagyanyival, s testvérével, Uj- falussy tántikával... én nagyon megkívántam a mustostököt, s jó sokat ettem belőle, j. még mondták isj hogy bajom lesz... dehát félóra múlva, esti hét órára már meg is született a Misi... * I Másnap délelőtt Mihály !-------------------------------- megind ult velem, hogy gyermek- és diákkora legnagyobb boldogságának színhelyére, a szőlőhegyre vezessen. Ezt a szőlőt és présházat sok verséből ismertem már, később a Halálfiai fontos színtere is lett, ahol nagyanyja, Cenci néni védte és ápolta a nemes tőkéket, hogy „mások mámora táplálja majd az ő gyermekeit!’’. Mihály, aki akkoriban a szélsőségesen modern gondolkodás megtestesítője volt az én szememben, a szenvedélyes formaromboló, merész újító és minden ócska hagyomány megvetője! — voltaképp majdnem vallásos tisztelettel őriz minden hagyományt. Otthonának és múltjának emlékei közt a legkisebb sem jelentéktelen, ősök, múlt, s honi tói minder tradíciója erős kapcsokkal fűzik őt magukhoz, egész költészete, mint életadó gyökérből, táplálkozik az otthoni táj és otthoni szokások el nem halványuló emlékeiből. A családdal szemben sohsem voltak anyagi igényei, de nagyapjának régi íróasztalát s a déd- szülök 1814-ben készült arcképeit lekönyörögte a szekszárdi padlásról, ahol több generáció összekeveredett lomjai közt porosodtak. Az ősök kénét könyvtárában akasztotta fel. s majdnem gyerekes büszkeséggel Babits Mihály arcképe a harmincas évekből. Az eredeti fénykép dr. Várkonyi Nándor birtokában. szokta látogatóinak megmutatni: — ez a dédapám és dédanyám! ez a vesszőn lovagoló fiúcska pedig a nagyapám: mindkettő Babits Mihály! — Egy nagynéni mesélte, hogy kiskorában végigsorolta: — a dédapám is Babits Mihály, a nagyapám is Babits Mihály, apám is Babits Mihály, én is és a fiam is Babits Mihály lesz! I A híres szekszárdi szőlö'------------------hegy „e gömböl yű, szelíd, színjátszó kék vidék” félóra járásnyira volt Mihályék hálától — persze, amikor mi azon a januárvégi délelőttön elindultunk feléje, nem volt se kék, se színjátszó, havas házházat, ahol Mihály született, s ahol kedves gyermekéveit élte. BABITS MIHÁLYT ÜNNEPLI SZEKSZÁRD Szekszárd legnagyobb fiát ünnepli ezen a napon; a „nehézen hevülő” szülőváros, mint felesége, Török Sophie nevezte, most zárja igazán szívébe, amikor a szépen berendezett múzeumban ország-világ elé tárja, honnan indult, hova tért vissza mindig boldog örömmel a XX. század Európájának egyik legnagyobb írója. Kicsit megkésett ünnepség a mai, — halála után több mint negyed századnak kellett elmúlnia, amíg igaza, világirodalmi jelentősége itt is feledtetheti azt a sok méltatlanságot, meg nem értést, ami épp onnan érte, ahonnan elsősorban várta az elismerést. Mert ide vágyott vissza mindig, s bár kevés írónk volt, aki olyan egyértelműen érezte volna maga mögött Európát, mint ő, a szónak szellemi egységet jelentő érteimében, a szükebb haza, a kisváros, a szekszárdi táj emléke élete végéig elkísérte. S ő tette fel magának a kérdést; Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha nem őrzök meg magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagítja? Művészete, bár „a mindenséget vágyta versbe venni”, szinte földrajzilag meghatározható forrásokból táplálkozott, s minden, ami elébe került, egybefolyt az itthoni emlékkel: Recanti, Leopardi szülőfaluja. Itália kék ege és zöld dombja, miként Európa is, a „második haza”. Ezért érezhette az ősi otthont Rómában, ahogy Avignon is Tolnát juttatta eszébe: Egy országot hordozol magaddal, veled jön egy makacs íz, egy halk dal, viszed, mint a kárhozott a poklot; de halálig, mint ki bűn között él, várja híven az Edén sugáros türelme: úgy vár reád a város és a kis ház, melyben megszülettél. Szekszárd most méltó emléket állított Babits Mihálynak, midőn a városi tanács, a jó ügyhöz méltó buzgalommal és áldozatkészséggel, helyreállíttatta szülőházát, s múzeumot rendezett be benne. A mai nap ünnepi eseményei, melyekre itt köszönthetjük Illyés Gyulát, kétszeres Kos- suth-díjas költőnket, Babits közeli barátját, — a város, a megye, az egyre növekvő olvasós hódolatát fejezik ki a nagy költő emléke előtt, egy pillanatra sem feledve, hogy midőn előtte tisztelgünk, önmagunkat becsüljük meg.. Babitsot mindig a szeretet, a hű ragaszkodás fűzte Szekszárdhoz. A szülőváros most rója le háláját, elismerését a halhatatlan Babits előtt. Cs. L. tetők alatt, lucskos, szürke utcán sétálgattunk kifelé a városból. Olyan’ csavaros út ez, hogy egy idő múlva Mihályék házának háta mögé is kerültünk, s mulatva néztünk le az udvarba, mert a kocsiszín és pince háztetői fölött vezetett el az út, minthogy a ház vége már beleolvadt a szekszárdi dombokba. Lassan ritkuló házak után hirtelen megnyílt a táj, s a mesz- szire nyújtózó dombok havas hullámai mosolyogtak felénk, Ut már puha havon, fehér csillogásban meneteltünk, Mihály, mint királyi Jogart, lábalta büszkén kezében az óriási présházkulcsot. Az út most lejtőnek futott, s beértünk a szur- dikba, el is merültünk benne, ■ mint mennyezetnélküli alagút- ban. — Ez a szurdik gyermekkoromban még csak vállamig ért, s egész keskeny ösvény volt — mondta Mihály —, de minden évben mélyebb és szélesebb lesz, állandóan eszi a hegyet! A szurdik végén már látszott Mihályék szőlője, sarkán a nagy kőkrisztussal, Cenci néni állíttatta a szőlő bejáratához, nagy tamariszk borul Krisztus vállára. Ez a Krisztus már nem védi Cenci néni szőlejét, a család eladta, jó karaj földdel együtt. Áz alvó tőkék mellett keskeny úton még folyton fölfelé mentünk — itt a kút! ezt is Cenci nagyanyám furattal híres volt az egész hegyen, vize nyó.- ron is olyan, mint a jég. — Felemelte a fatáblát, s beléje néztünk, kőabroncsba zárt vize mélyről csillogott fel reánk. Felértünk a présház elé, kicsi fennsíkra, ahonnan a körben álló, öreg diófák közül leláthattunk a messze nyújtózó vámosra. Nyáron ugyanezen évben, mikor visszajöttünk ide, Mihály itt a diófák alatt, a Cenci néni öreg karosszékében ülve kezdte el írni a Halálfiait, ott is ebédeltünk a nagy malomkőasztal mellett — milyen fáradhatatlan gyönyörködéssel nézte egyre ezt. a tájat! I
