Tolna Megyei Népújság, 1967. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-02 / 154. szám
Illyés Gyula : AZ ISMERETLEN Napló jegyzetek versben és prózában _______ Hull a tömeg és teteme, mint por száll s így húz az is lent, a régi hősi lélek. Üres az ég (ha megürül az oltár). De van, ki nem les fentről segítséget, de van, ki a vak sorssal úgy dacol már: maga végzi el munkáját az égnekt kivívja itt a földi határoknál halhatatlanságát: az üdvösséget. Istenek haltak. Népesül felettünk a régi menny ég, melyet elfeledtünk, hova Heraklés, Harmodios szállott! Utánadnézve látjuk csak erődet. Dúlta az ember lakhelyét, a földet. De volt, ki terveit biztosabb világot. T elkivilága teljes világkép volt, mindenkinek szóló, mindent magábafoglaló: első bizonyíték erre, hogy minden „irány” felelt is a megszólításra. Mit tudott a kor mondaná erre a műre? Meggondolom mégegyszer: nem volt magyar költő, akit több támadás éft volna, mint őt. Azt is, amit kezdetben dicséretül mondtak rá, később gyalázatul ismételték: formaművész, elefántcsonttorony, elvonuló! De mi nyugtalanította az embereket, ha egyszer elvonulónak, sőt elzárkó- zónak tudták, miért ágyúzták szüntelenül azt a képzeletbeli elefántcsonttornyot? Mennyi vádat vágtak feléje. És mind talált. Nem azért mert tartalma volt a vádnak, hanem a lélek fogékonysága miatt. És tán valami végzetszerűségből... Ady- nak minden támadás hamar- diadal volt: az ütések leperegtek róla. viharutáni üdeséget teremtettek köré: pezsdítették. Mit ért el Rákosi Adyval szemben? Babitsosai szemben mindent elért: a felfüggesztést, a bíróság elé hur- colást, a riadt lélek iszonyatát, s amire ama másik dunántúlinak a legnagyobb hatalma volt, az országos megbélyegzést, vagyis a vidék előtt való megbélyegzést. A pestiek ilyesmin nevettek, neki ez volt tán a legfájdalmasabb; számára az ország Tolnát jelentette: ha »volt érvényesülési vágya, egy volt: hogy Szekszárdom tartsák valakinek. Szekszárdon a szellemi szenny különös közlekedőedénytörvénye alapján mindig annak tartották, aminek a vád kikiáltotta Milyen dörejjé tudott válni ennek a léleknek csöndjében a suttogva elbocsátott vád is. Tanár volt, szerette az ifjúságot Emlékezzünk, hogy majd tíz esztendeig az a vád suttogott — nem is suti fogott, mert a sorok közti közlésnek akkor is voltak ügyes művészei — hogy az ifjúság megrontó- ja, úgy is, mint Wilde? De ne lebbentgessük a messzibb múltat, elég lesz lenyelnie azt a késő jövőnek is, ha egyszer megismeri. * JTorszakok s a korszakokon belül divatok, reménységek, küzdelmek, fordulatok, elég hirtelen vitorlaváltással, de mindegyik gyorsan megtalálta s feléje dobta a fordított* áldozásként neki már-már törvényszerűen kijáró marék sarat, nem egyszer ugyanazokból a markokból. Kevesen tudják, bár ő sosem titkolta: az első alapos fordulat után megláthatta a toloncházat is. Minden polgári kereseti módtól megfosztották, volt idő, amidőn joggal retteghetett attól, hogy éhen hal. „Szekszárdon? Holmi országpusztítónak tartanak” — mondta, az idejében lenyelt keserűség mosolyával. Később érte megbecsülés, kitüntetés, olyan is, amely Szekszárdon is jól csengett. Ezeket Szekszárd miatt fogadta el, anyjának szánta, bizonyítékul, hogy mégsem züllött el. De Pesten a kitüntetés is csak új ürügy volt újabb támadásra, azok köbéből is, akiknek megbecsülésére szíve mélyén legtöbbet adott, s akik a közvéleményt, az ő szellemi közösségének véleményét akkortájt irányították. Egyidőben ábrázolták hazaárulónak, sovinisztának, istentagadónak, klerikálisnak, pornográfnak, zsidó- bérencnek, antiszemitának, minden végletet kipróbáltak rajta. Folyt az „irodalompolitika!’,’ Már egészen kezdő közírók kötetnyit gyűjthettek volna egybe róla írt rágalmaikból. Mi volt mindennek oka? A világ titkos bűntudatból nem bírta tűrni az ő magasságát, ezt a tiszta magányt? Hasonlóvá akarta tenni, le akarta rántani, hogy ne legyen emlékeztetője, lelkiisme- retáurdalója? Az annyi törvénnyel áradó korszak, á szennyes, zavaros folyam szenvedett ettől a keményen álló sziklától, amely mozdulatlanságában is irányt hasított a jobbján-balján rohanó áradatnak, s így valójában utat tört és haladt? Szenvedett az idő: e tajtékzással panaszkodott neki? A korszak divatos lélektani félreértésével, hogy a lelkünk alján nyüzsgő szörnyektől nem úgy kell megszabadulnunk, hogy igenis elfojtjuk és megfojtjuk, hanem úgy hogy kiengedjük szabadon őket embertársainkra ist a kortársak tulajdonképpen csak gyónni akartak neki a maguk módján? Gyónni csak istennek lehet, vagy — ahogy az ima mondja — „isten helyett, neked, lelki atyám” — épp ezzel árulták el, hogy isten követének tartják, aki mindent megbír? Még azok is, akiknek kezében oltárépítő kő volt, esze- lősségükben azok is hozzávágták azt. Állítom, hogy testi és lelki szenvedései közül a lelki volt nagyobb. Szerencsére ehhez is hozzáedződött. Mosolya „bölcs” lett, tekintete, a hajdan oly ártatlanul izzó, „elmélyült”. Kimondhatatlanul finom idegzete volt a korhoz, időhöz; sejtette mi veszi körül. Az utóbbi öt évben csak sejtette, már nem igen tudta; támadó'nak ez volt már minden, amivel jóakaratát viszonozhattam. Senkire sem haragudott, úgy halt meg. « T elkünk mélyén mindnyá- jan megrögződünk gyermekkorunk valamelyik fokán. Oly légiességekért halálig tartó küzdelmet vállalni, mint igazság, szépség, isten, csak ilyen vértezetben, ilyen meg- merevedettségben lehet. Tudós korában, képességei teljében, halála előtti héten is ő ötödik gimnazista korának lelkületét ILLYÉS GYULA: KÉT EMLÉK A hídon Tízen vagy tizenegyen: a kis társaság az esztergomi dóm-hegyről jövet az országútra érve egy percig megállt egy lámpa alatt, — ottan áll ma is szélén Babits-csal; hajadonfőit haladt kockás kabátban; nem feledtem el sem őt, sem öltönyét, sem félszeg mosolyát. Minden mást elnyelt a hamar idő, azt a napot, az út végét és elejét. Csak az a perc maradt meg, amidőn az útra értünk, csak az a kis útdarab maradt meg emlékemben. A futó idő felett mint felmagasodó híd áll ívén Babits-csal, ahogy mosolyog, fedetlen fővel, félszegen, a győzelem leronthatatlan szobraként. A győztes óra Álltunk Mihállyal a hegyen, a szőlőkben Szekszárd felett, hajunkat hűvös szél dobálta, s elnéztünk a síkság felett, az idő felett, mely alattunk folyt a Dunával, a Sióval, aztán lejöttünk s mi is folytunk az időkkel és a folyókkal, de az időből egy darab fentmaradt a hegyen örökre, . lelkünk jobb része fentmaradt, de a völgybe az sose jött le; mint hadvezérek a futó ellenség hadai felett álltunk Mihállyal a hegyen, frissen minden folyók felett; lent népek, országok bomolnak, eltajtékoznak nemzetek, szolga telek szennybe csurognak, jön a szabadság-kikelet, mint őrszemek, rendíthetetlen állunk a kőkereszt felett egy ifjú nővel s kisleánnyal s bajunk már semmi nem lehet. nincs okuk lelkifurdalásra, megbékélhetnek: végzetes betegsége óta ez írásművek közül csak az úgy, ahogy emberi nyelvezetűek juthattak el hozzá, bevallom részben az én tevékenységemből, Az egykori László ima Babits) utca Szekszárdon. A képen Babits Mihály és lánya, Ildikó. Illyés Gyula felvétele a 30-as évekből. őrizte. Meghitt körben eleven volt, lelkes, mindennek a mélyébe hatolni vágyó, tanulékony s már konok, mindent odavetően merész s könnyeztetően ártatlan. Tán ezt nem bírta a világ, az okos felnőttek társasága; a sűrű gáncsokat e szivárványkergető fiú mivoltában kapta. Minél mélyebb a verem, annál nagyobb előtte a földhányás. E mivoltában lépett az árkok, a csapdák partjára is, abban is csak az emelkedést látta. Már járása is ezt a fiút hozta. Apró, gyors léptekkel jött: az illendő járásra szépen megnevelt úri fiú mozdulataiban Csokonai, Petőfi öles léptű türelmetlensége zakatolt, a garabonciás. Ka- maszos hévvel nyílt volt, s ka- maszos esetlenséggel szemérmes: ez is, az is a legrosszabb helyen. Azt fedte fel magából, amivel kiszolgáltatta magát s azt rejtette el, amivel még az ellenséges szivet is megnyerhette volna. Vitáiban gyorsan, izgatottan kirakta összes kártyáját. Ilyen módszerrel szemben napjainkban — a közönség felé — az utolsó vi- géc is diadalmaskodhatott. Diadalmaskodott is. Mi maradhatott az ő számára? A haragosan ösz- szevont szemöldök, aztán a kétségbeesett, csaknem prófétai pillantás, aztán a csönd, a lefojtott indulatnak szinte levegőt vibrál- tató mozdulatlansága. Olyan fajta hév, amely a föld mélyében szenet és gyémántot érlel. Ez a hév ég verseiben is. * /Tol lelhetett nyugalmat? Ahonnan kirepült, ahová visszavágyhatott volna, ahová gyermeki büszkélkedéssel díszeit vitte volna, az ősi fészek, Szekszárd, — jártam vele Szekszárdon. Milyen örömmel álltunk a vonatablakba, amikor Vajtánál elértük az édes völgységi földet, a Siót, aztán a drága várost. Három-négy napra terveztük a látogatást. Gyorsan mondom el, olyan, mintha egy torz anekdota- gyűjteményt éltünk volna át, a leghagyományosabb, legsivárabb fordulókkal és csattanókkal. Sötéttel kerestük öccse új lakását, ember már csak a trafikokban volt. Egymásután háromba is benyitottam. „Babits, Babits? Sosem hallottam ezt a nevet”.. VaT esorakor elmondtam kalandunkat Istvánnak. „Nem csodálkozom, hogy nem ismerik a nevünket: nem dohányzom”. Másnap az utcán ötösben sétáltunk, feltűnt egy nagynéni; most ő vette át a gyűjtemény pala- vesszlőcsikondulású szövegét, olyan szószerinti' pontossággal, hoev igazi olvasmánynak hinném, ha azóta nem idéztük volna fel újra és újra: „Hogy te milyen gyönyörűn írsz, édes Pistám, milyen szép volt a Tolnavármegyében az a cikk a jogról... Hát, te mit csinálsz mindig, Misi? Sose látom nevedet a Pesti Hírlapban”. Csak azért maradtunk még egy napig, hogy máshap felkapaszkodjunk a szőlőhegyre, megnézzük a présházat, Cenci keresztjét, a végtelenbe nyúló völgyet. A hegyet akkor látta utoljára. Búcsúztassam most egy félmondatban az édes Tolna nevében is? Egy megyéből voltunk. FÖÍdi életében sosem éreztem annyira, hogy óriás áll mellettem, mint amikor feleségére és kislányára várva ott ténferegtünk a szülői ház és a Séd között, próbálgattuk a hazai, a gyermekkori nyelv lejtését, miközben őt majdnem lámpaláz-szerű, ünne- pies izgalom fogta el, minden távoli járókelő közeledtére. 1941. BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS: Hódolat Babitsnak Ezüst csőréből élő dal csorog, ezt írtam hajdan verseid alá, ma már holt vagy, változott a kép, aranykannából csorgatod a dalt. Bocsáss meg költőm, nem néztem feléd, amíg dalaid bársony harmatát ringatták a fák, s itták a szívek, én csak titokban voltam hódolód. Vagy tán még úgy sem, mint szelet, esőt. úgy vettelek én: áldás volt a dal. ahogy a népnek szél, eső is az, úgy álltam tenger csodáid előtt. Ma már, hogy hűl a világ homloka, tudom, homlokod pattantotta ki mindezt a csodát, s mint egykor Arany, a lét reményét hagyta ránk dalod.
