Tolna Megyei Népújság, 1967. június (17. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-04 / 130. szám

1 1 / V ß Ókori klasszikus Á demokrácia BERTÓK LÁSZLÓ: Fészkelődsz a friss kertiföldben mai olvasó Kiadóink esztendők óta prog­ramszerűen fordíttatják és adják ki az ókori — görög és latin — klasszikus írók műveit. Ezek a művek aránylag nagy példány­számban jelennek meg és mind elfogynak. A jelenség föltétlenül érdekes, és közelebbi vizsgálódás­ra késztet. i Az ókor klasszikusait a közép- és újkori Európa mindig meste­reinek vallotta. Nem is a tiszte­letben és hódolatban volt hiány, sokkal inkább a történelmi hely­zetek mérlegelésében, a szüksé­ges kritikai távolság megtartásá­ban. Az ókor társadalmi és poli­tikai kereteit felbontó, majd a maga autonóm módján űjjászer- vezkedő Európa minden téren önállóan, sőt észrevehető fölény­nyél cselekszik a görög-római világ eszményeivel szemben, — egyedül irodalmi műveltségében minősíti szinte a legújabb idő­kig kiskorúnak magát, s a „nagy század” nevezetes vitájának, a Régiek és modernek perlekedésé­nek tanulságai szerint még a puszta összehasonlítást is károm­lásnak érzi. Ezt az áhítatos cso­dálatot legtöbbször az ókor egé­szére, elsősorban a „hősök”-re is kiterjesztették. Swift, kinek az emberről egyetlen jó szava nincs és fuldoklik az undortól, vala­hányszor emberi műről esik szó, csupán az antikvitásnak kegyel­mez: Görögország és Róma hé­roszait sugárzó fényben látja. Az antik eszményeket, végső soron, szenvedélyesen tagadó romanti­kusok mindig ellágyulnak, mikor az ókor klasszikusait emlegetik. Néni is annyira ellenük lépnek fel, mint inkább hamis — ál­klasszicista — értékelésük ellen, s maguknak tartják fenn a he­lyes értelmezés jogát. A nagy re­alisták tőlük tanulnak, s a ha­zug modern világ ellentétpárját alkotják meg „hibátlan” műveik­ből. A szimbolisták és a huszadik század literátorai gyakran hozzá­juk sóhajtanak vissza, olykor mesterségesen szított nosztalgiá­val. A módszer, s a megoko- lás változhat, a lényeg soha. „Álomnép”, mondja egy kiváló gondolkodónk a görögségről — az európai emberiség idestova két­ezer éve beléjeálmodja minden vágyát és ideális elképzelését. „Ilyen nép csak egy volt: a gö­rög.” Róma nem az álmokban, ha­nem a megvalósítható eszmé­nyekben versenytársa Hellásznak. Földrajzilag is, történelmileg is közelebb esvén az újkori Európá­hoz, ösztönző és formáló ereje soha nem hanyatlott. Ezen a kissé romos, de alapjaiban soha meg nem rendült hídon keresztül hány nagyszerű szellem talált vissza kultúránk ókori eredeté­hez. S mindez csupán a betű hatal­mán, a szellem tökéletes alkotá­sainak leküzdhetetlen vonzásán alapult. És ha mindehhez hozzá­számítjuk az antik Dél felé tartó zarándokok — a valóságos és va­lóságban utazók — roppant ára­datát: papok, lovagok, tudósok, nemesek, diákok, költők és ál­modok beláthatatlan sereg..., szin­te a természeti jelenségek és monumentumok elemi hatását érezzük. Ha e hatás eredőit kutatjuk* századok vallomásaiból két sű­rűn ismételt szó jut el fülünkhöz: teljesség és emberség, vagy in­kább így: az emberség teljessége, a humanitás örökre szóló példá- 4a. S a csaknem unalomig ma­gasztalt formai szeplőűenség: a tökéletesség. Az antik remekmű másképpen tökéletes, mint a mo­dem; az újkori klasszicizmus gyakran fárasztó és színtelen dog- matizmusától, s a modern ötlet­irodalom anarchikus rögtönzései­től egyformán távol az eszmé­nyek állandóságát, s a tiszta for­mák személyfölötti gyönyörét hirdeti. Biztosan lebeg a végle­tek között. Az egyéniség lázát, s az elvont közösségek unalmát nem ismeri. Amikor azt mondja: ember — nem a cserzővargára, s nem is az emberiségre gondol* hanem a hősre, ki esendőségében is azt a magaslatot példázza, mely az emberi lény fejlődésének fel­ső határértékét jelzi. Csak *,le­felé” tiltja a végtelenséget, „fel­felé” nem. Határait azonban en­nek is tisztán látja. Minden ma­gasra törő antik mű sajátos mé­labúja innen ered. De melankó­liája mélyén fény világít, s bo­rús óráit is derű színezi. In hi laritate tristis, in tristitia hilaris — vidámságában szomorú, szo­morúságában vidám. Egyedül nála a mérték, az arány és az íz­lés. Csonkán fennmaradt szöve­gei teljesek. Csak a teljességet is meri. a csoilkaságot nem. Hiány­talan. És máig elérhetetlen. A klasszicitás egyik — és ere­detibbnek érzett — „ágazatához”, a görögséghez, a mai ember a mese és a dráma útján érkezik el legszívesebben. Mert a görög eposz — a rómaival és minden későbbivel ellentétben — inkább mese, mint mondái köntösben megverselt történelem; a nagy epikai, páros remekmű közül ezért vonzódik jobban az Odüsz- szeiához, mely az Iliásszal szem­ben már színtiszta mese. Törté­nelmi és mitikus magva pusztán annyi, mint a műfaj bármely példányában a mai napig. Az Iliász költőjét még szigorúan kö­ti a hagyomány, az Odüsszeiáé már sokkal szabadabban alakítja tárgyát. S mert a modern ember ösztönösen azt értékeli, ami ro­mantikus, sőt „romántos”, az Iliász plaszticitásával szemben a tengereken bolyongó hős „bőr­színű” elemét kedveli. Az Odüsz- szeia egyetlen olyan fennmaradt alkotása a klasszikus görögség­nek, mely színekkel, nem for­mákkal tündököl; amiként az el­múlt európai századoknak az Iliász jelentette Homéroszt, ma fordítva. Homéroszról Odüsszeusz jut eszünkbe. S ez az értékelés, ha nem is igazságos, de jogos. — A tragédiában Szophoklész és Eu­ripidész vezet: Aiszkhülosz sza- kadékos nyelve és gigászi alakjai inkább rettentenek, mintsem von­zanak. S ez igen jellemző. Pin- darc^zt ki ismeri? A görög drá­ma ^fensége” alig-alig érvénye­sül *,emberségé”-vel szemben. Euripidész, a *,legszebb nyelvű” görög, ki családi perpatvart kere­kít eredetileg félelmes regékből, árnyékba borítja marathoni mes­terét* s csupán Szophoklésszel nem bír. Athén alkotásain időfelettiség ragyog, de Róma legigazabb iro­dalmi műfaja — a történetírás — az időt örökíti meg. Az idő meg­rendítő hatalmát és múlandósá­gát. A görög romvilág sugárzó, a római melankolikus. Hellász műveitől megfiatalodunk — Ró­ma* ellenkezőleg, öregít. Athén könnyű, Róma súlyos. Ezt a tisz­teletre méltó terhet a komoran fi­gyelő s minden tanulságot szi­gorú rendbeillesztő római száza­dok növelték ily naggyá, s szikla- szerűen méltóságossá. A jogalko­tás és történetírás Róma nemzeti művészetéből fejlődött nemzetek fölötti tudománnyá. S a római történetíró legalább annyira író, mint történész. Ezt az eszményt örökölték a tanítványok — vagy másfél ezer esztendő történet­írói. A múlt században ez az eszmény megfakult. A történé­szek azóta nem márványba, ha­nem jóval könnyebben málló anyagba *,vésik” mondataikat. Az igényes olvasó ízlése azonban rit­kán vesztegethető meg. A modem forrásgyűjteményektől és gyak­ran avatatlan tollal megírt riport­szerű történelmi beszámolóktól visszavágyik a történetíráshoz, a klasszikus antikvitás egyik ma­gaslati pontjához. A görög és latín irodalomnak egyetlen avult mondata sincs. Kell-e különb dicséret méltatá­sukra, s szavahihetőbb magyará­zat értékeik állandóságára? RAJNAI LÁSZLÓ A hét könyvei Äprily Lajos: A kor falára Szabó Magda: Mózes, egy huszon­kettő Nagy Lajos; Élőkről vagy jót, vagy semmit Illés Béla: Pipafüst mellett Mai osztrák elbeszélők. Molnár Gábor: A dzsungel doktora Karinthy Frigyes: Följelentem az emberiséget I—II. Körkép 1967 Tamási Áron: összegyűjtött novel­lái I—II. Tamási Áron: Jégtörő Mátyás Tamási Áron: Czimeresek Tamási Aron: Abel Arany János összes költeményei Vajda János összes versei Pokoljárás a világűrben Ébred a dzsungel (Delfin-sor.) Th. Mann: Doktor Faustus Juhász Ferenc: Mit tehet a költő? Arcképek a magyar szocialista irodalomból BÖLCSŐJE A görög ember legfőbb kincse a szabadság, — hirdeti egy an­tik felirat, s erről az évezredes eszményről vallanak a görög mű­vészet napjainkig fennmaradt csodálatos emlékei. Évről évre százezerszám keresik fei a turisták az antik művé­szet lenyűgöző emlékeit, bár az utóbbi hetek tragikus eseményei következtében a turisták száma is erősen megcsappant. A görög monarcho-fasiszta diktatúra tragikus teherként nehezedik a gö­rög népre, de a klasszikus ókor pompás emlékei ma is hirdetik* hogy itt ringott a demokrácia bölcsője. A tenger istene, Poseidon tiszteletére emelt templom a Sűrű ön­tökön. I Az oszlopok fejlődését bemutató kiállítás a Korinthos-i kő'nrban. Elkéstél vizipálma. Veled egyidősek virágba, bokornyi zöldbe erősödtek. Te nem bocsáthatod meg a f árokpart lapulevele, csallánja alól merítettct, a megalkuvást, a dilettáns totojázást: tán az is jó lesz, .te ragaszkodtál a törvényhez, megsápadtál, apró maradtál. Miről koplalva álmodoztál, észkelődsz a friss kertiföldben, '.eszel-e ablakot betöltő, zerencséseket megelőző? Mikor látlak jó egészségben? Panoráma az Akropolisról. A modern házak fölé emelkedik a Lykabettos. Athén e két kiemelke­dő pontja nagyszerű tájékozódást nyújt az idegen számára. (Boros Béla felvételei)

Next

/
Oldalképek
Tartalom