Tolna Megyei Népújság, 1967. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-21 / 118. szám

I

i

f

Katkó István;

VÁZLAT

í

I

A hátsó udvarban

Ahol zöld folyondár lepte be az öreg házfalat, időnként éles kalapácsütés csattant. Az ól düle- dező kerítése mögül egy ősz sza- kállú kecske dugta ki fejét, s egykedvűen pislogott az ingujjra vetkőzött emberre. Széles vaslemezek hevertek a virágba borult körtefa alatt, a műhelyajtónál pedig két autógumi támaszkodott a folyondáros falhoz.

Nyurga siheder közeledett a kerten át, kezében söröspalack.

— Hideg?

— Azt elhiszem, Latinek szak- társ — vigyorgott a kamasz, ádámcsutkája ugrándozott, amikor leste, milyen mohón kortyolgat a segéd. A sör habja kiült borostás állára, hallani lehetett, amint az ital csurog a nyeldeklő- jén. Igazán hagyhatna neki is.

— Vidd a csap alá — mondta Latinek, s nem akarta észrevenni a kamasz vágyakozó pillantásait.

A legényke benn a műhelyajtó mögött sietően húzott az üvegből, majd odaállította a fes- tékes, rozsdás vízvezetékbe.

Latinek gyomrát átjárta a kesernyés sör, cigarettát szedett elő, rágyújtott. A bakon öreg hullámlemez feküdt, fakalapács- csal rávert, s közben dudorászott. A siheder benn matatott a satupadnál, néhány elgörbült karrv- pósszeget egyenesített.

— Te Laci, a góré mit mondott?

— Dél körül itthon lesz. Latinek szaktárs. Tárgyalni ment.

Latinek elégedetten bólintott. Ma reggel az állomáson találkozott az idősebbik Szabóval. Amikor a perronon egymás mellé kerültek, megkérdezte: „No, hogy vagy a maszeknél?” Válaszul megveregette az öreg vállát. ..Aranyéletem van, tata!” Szabó szaki már ugrott is le a megállónál, de lentről visszaszólt: „Csak meg ne bánd!”...

Leoldotta ingét, a nap egyre melegebben sütött. A töltésen tehervonat haladt, a nyitott vagonokban piros és sárga vetőgépek sorakoztak. Valahol megszólalt a gyári duda, s Latinek tudta, hogy tíz óra van. Az üzemben most früstökölnek. Bekapják a zsíros , kenyeret, aztán iszkiri tovább, ö meg, ha kedve támad, bármikor kibonthatja az elemózsiás csomagot, leülhet a ház tövébe, komótosan falatozhat.

— Laci, gyere csak!

A siheder lomhán kibújt a műhelyből, mutatóujjával kis vaskarikát pörgetett.

— Mond csak, hány éves az anyád?

Laci abbahagyta a pörgetést, máién nézett a zömök emberre.

— Miért kérdi?

Korán végzett a góré — gondolta Latinek, s messze pöccentette a cigarettacsutkát. Amikor a jövevény odaért a hátsó udvarhoz, megismerte. Hiszen ez Cibula, a kis szereidéből. Barna kalap volt rajta és esőkabát, mintha ebben a forróságban is fázna. Rövid pillantást mért a baknál álldogáló emberre, kalapja komikusán felcsúszott a homlokára.

— Te itt melózol?

— Áhá — szólt Latinek és ló- bálta a fakalapácsot.

— Kázmér úr?

— Délre itthon lesz.

Bámulták egymást, Cibula a

cigarettáscsomagot nyújtotta a másik felé.

— Keresel?

— A magam pénzét.

A vendég krákogott.

— Többet, mint nálunk?

— Azt elhiszem!

Cibula zsebkendőjével törülte verejtékező homlokát.

— Okosan csináltad. Mondtam én neked ...

Latinek nem válaszolt rögtön. A fakalapácsot egyensúlyozta a tenyerében, majd ledobta a hullámlemezre. A zajra Cibula megrezzent.

— Mit mondtál, te? — mutatóujjával a homlokát kopogtatta. — Nem vagyok süsü, mindenre jól emlékszem. Bólogattál Bodo- nyinak ezzel a kugli fejeddel. Zsigának még azt is dumcsiztad, hogy nem kár értem...

— Amit mondtam, mondtam. Egyszer így látja az ember, másszor úgy...

Tereferéltek mindenféléről a műhely mélyén, azután Latinek megkérdezte:

— Mi dolgod van Kázmérral?

— Üzleti ügy.

— Kilyukadt talán a fürdőkályhád?

Cibula ravasz, lapos pillantással válaszolta:

— A zsebem, komacsek... azt kell kitömni.

Bőröndjéhez nyúlt.

— Egy kis anyagot hoztam.

Felpattintotta a zárat, a bőrönd

szétnyílt. Csupa-csupa fénylő lemezkék voltak abban. A kis szereidében gyártanak ilyeneket.

— Hát ez mi? — kérdezte La- tineky noha jól látta a sok gyári árut

— Mondtam már. Anyag. Kázmér úrnak.

Beszéd közben vigyorgó arca elkomolyodott, észrevette, hogy Latinek meredten bámul rá.

— Kázmér nem szólt?

— Miről?

— Hát... az üzletről — szólt Cibula, majd kedélyeskedve tette hozzá: — Ne tettesd magad, komacsek!

Latinek nézte a temérdek le- mezecskét. Tehát Cibula volt a szarka. A bánatos képű öreganyját neki! Három éve nem

tudják elcsípni. Mert ki is gyanakodna Cibula szaktársra, amikor csöpög belőle a méz-máz, s amikor a gyűlésen tiszteletteljesen krákogni kezd, mindenki tudja, hogy Cibula szólásra készül. Ám Latineket háromszor is kihallgatta a rendészet, a gatyáját is kirázták a portán. Panaszkodott is az igazgatónak, de az is sandán felelte: „Magának vagány híre van, Latinek”.

Hol a lemezecskéket, hol Cibu- lát nézte, azután gurgulázó, görcsös nevetés szakadt ki belőle.

— Jól befűztél mindenkit, apuskám!

Cibula ezt dicséretnek vette, kezét kissé széttárta, mint aki azt mondja: „az ember igyekszik”. De amikor a nevetés még görcsösebb lett, megremegett a bőrönd a kezében. Hiába lépett féllépéssel hátrább, Latinek tenyere erőteljesen csattant az arcán.

A lemezecskék a betonpadlóra hullottak, Cibula lassan hátrált kifelé, egyik kezében a nyitott bőrönd, a másikban a kalap.

LOVÁSZ PÄL:

RÉGI FALUSI KÉPEK

Pad

Két tuskón deszkaszál. Nadrágfolt, szoknyaránc a fáradt szóbeszédhez rajt jó ülést talál.

Estharangszó után csapódik a kapu; csöndet hullajt az akác; s árvul a pad sután.

Derék jószág. Panaszt ki vethet ellene?

Mert bölcső és koporsó közt sok jó szót maraszt.

Kakasok

A holdfényes kazlak fölött rudat fordít a Göncöl. Szárnyat billent a vén kakas, s kiharsonáz a csöndből.

Felelnek rá körös-körül; egy csitul: kezd a másik. Mennyboltig szálló víg szavuk álomra orgonázik.

Kovács

Kormos falak közt dolgozik: vörös fény táncol homlokán, patkót hajlit, rudat vasal: üllője cseng későn-korán.

Cudar képű, pogány legény; ha karja lendül: szikra száll. Azért kalapján ott virít egy lánykézadta rózsaszál.

— Csak úgy... A lottóhoz kell az ötödik szám.

A siheder vállát vonogatta.

— Azt hiszem negyvenöt, de az is lehet, hogy ötvenegy.

A lakatossegéd legyintett.

— Eridj a pokolba, még ezt sem tudod?

Valaki belökte az utcai kaput, azután léptek zaja hallatszott.

IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA;

Nem felejtjük

— D. M. EMLÉKÉNEK —*

Azóta minden őszön térdig hajolnak a nyírfák, s ittmaradt madara hangját tovább adják a tavaszoknak.

Nem felejthetjük, Danka Mártát, sugarak rokona volt,

kapája a

csillagokban kicsorbult...

Még mosolygott egy csöndes, vasárnap délutánon, aztán homlokon csókolta a Dalt és ideküldte közénk.

Azóta itt él fájdalmunk vadhajtásaiban, örömünk égig-érő ágai közt, mint nefelejcs-arcú reménység, zokogásunk görbülő ívét elsimítja hangjának

aranyával.

Anyád volt: testvére minden anyának, Szavait ott keresem valahol a gólyahír-pettyes, májusi réten,

—■ s ott, ahol —

szívéből-kett dalod a telkemig ér.

KUN MARIA RAJZA

MAKAY IDA:

Vallomás egy tájhoz

Te gyűjtőd össze minden utamat, mint termésüket a nyugodt parasztok.

Mert egy maradsz. A változás alatt őrized földszín, mozdulatlan arcod, összebékítesz halált, születést:

Csontkemény érveit az elmúlásnak a csupasz fákkal megfogalmazod s újjongsz a vad vadrózsalázadásnak:

(Lázas jelvénye hó fölött lobog)

Nem hívsz, nem nyugtatsz. Meg sem vallatsz. Vagy. Mint a föld. A létezés. Az ok.

Nézlek, s látom a változó válaszok meddő harcát. Már kérdezni se mer az ész. — S megtörhetetlen hallgatásod kimondhatatlan kérdésre felel.

QLcatih doiqa

Az igazgató aláírta az akttát, Csömöri átvette, majd előbb az íróasztalnál hajolt meg, azután az ajtónál. Később Kisteleki,, a helyettes igazgató lépett a szobába.

— Milyen ember ez a Csömöri? —- kérdezte tőle az igazgató.

— Kitűnő munkaerőnek látszik, ameny- nyire egy hét alatt megfigyelhettem, de van egy nagy hibája: túlságosan szolgálatkész, alázatos, szervilis. '

— Észrevettem. Meg kell nevelni. Kínos, hogy niennyit hajlong.

— Megpróbálok vele okosan beszélni.

fogadom a tanácsát — mondta és mélyen meghajolt.

A helyettes a kabátja után nyúlt. Csömöri nyomban odaugrott} kikapta Kisteleki kezéből, és fel akarta adni. Szinte közelharc fejlődött ki közöttük, amíg Kisteleki végre egyedül vehette fel kabátját.

— Értse meg, Csömöri kartárs, manapság már nem segítik fel a helyettesekre a kabátot! Ez megalázó!

— Igenis! — válaszolta Csömöri, és újból tiszteletteljesen meghajolva, szélesre tárta ki a fejcsóválva távozó Kisteleki előtt az ajtót.

nap beszélgetett Csömörivel, aki lassan* lassan kezdett leszokni alcjzatosságá- ról. Igaz, még elég gyakran megfeledkezett magáról, és ha ö volt a telefonnál, amikor valakit a készülékhez kértek, kicsúszott a szájáni-— Igenis, küldöm tisztelettel.

Egyszer kifakadt a csoportvezetője:

— Te engem ne tisztelettel kérj a telefonhoz! Megértetted?

— Megértettem, Balogh kartárs, kérem szépen — hangzott a válasz.

Kisteleki lassan boldogult Csömörivel.

Az igazgatóhelyettes még aznap elővette Csömörit. Arra bíztatta, hogy legyen magabiztosabb, önérzetesebb.

— Igyekezni fogok, tisztelettel — hangzott az alázatos válasz.

— Ne tisztelettel igyekezzen. Maga, mint megfigyeltem, jól dolgozik, ne érezze magát annyira alárendeltnek.

Egy hét múlva az igazgató megkérdezte helyettesét:

— Na, hogy haladsz Csömöri nevelésével?

— Nehezen. Annyi eredményt elértem, hogy a napi tizenöthúsz „tisztelettel” már nyolc-tízre csökkent.

— Csak így tovább, Nevelés dolga az egész.

Ettől kezdve Kisteleki maid minden

Hónapokkal később az igazgató megkérdezte helyettesét:

— Na, mi a helyzet Csömörivel?

— Állandóan foglalkoznom a nevelésével,

— És?

— Mély tisztelettel meg kell neked mondanom, kérlek alázattal, hogy véglegesen nem lehet őt megnevelni...

PALÁSTI LÁSZLÓ