Tolna Megyei Népújság, 1967. április (17. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-30 / 101. szám
Meg lehet-e menteni a pisai ferde tornyot ? Pisa valamikor tengeri nagy- a dóm épületcsoportja is az, s tudósai minden évben (június hatalom volt, s a X. században a ha nem lenne ferde, akkor is 19-én, reggeli 5 órakor) ellenőr- .. gályái uralták az egész méltán csodálnánk meg. zik hajlásszögét, s megállapításuk Földközi-tengert. 1063-ban tör tént, hogy a pisaiak a szicíliai partok közelében hat, kincsekkel megrakott szaracén hajót fogtak el. A merész tengeri vállalkozás sikere volt az alapja az európai művészet egyik ékességének, a pisai dóm épületcsoportjának, a hálás pisaiak ugyanis a zsákmányból fogtak hozzá a nagyszabású építkezéshez. Pisa a bizánci császártól kért építőmestert, s a hagyomány szerint egy Busketos nevű görög rakta le a hatalmas templom alapjait, amelynek homlokzatát Rainaldus mester készítette. Az 'ő nevéhez fűződik a dóm mellett álló harangtorony építése is, amely azonban csak a XIV században készült el Pisa igazi nevezetessége ez a torony lett, mert építés közben az ingoványos talajon megdőlt, s ezért úgy építették tovább, hogy hatemeletes árkádsora az elhajlás ellenére is 54.4 méter magas, 14 500 tonna a biztosítsa a torony súlypontját, súlya, s jelenlegi elhajlása 4,548 Igazi építészeti remekmű, ahogy méter. 1910 óta a pisai egyetem Már arányai is lenyűgözők, szerint évről évre jobban elhajGÜNTER KUNÉRT: Emberek, akik mindenütt akadnak Ha ég az erdő, csak a lombok szépségét látják, messze földek füstös vulkánjainak, melyekből vész és halál árad, csupán festőiségét csodálják. Körmükkel próbálgatják a páncélosok zöld lakkját, vájjon tartós-e, s saját autójukéhoz hasonlítják. A háborúban is nem rég földig rombolták fél Európát, de csak a Saint Nazaire-i konyakra emlékeznek már, meg az édes málnára a Volga partján. Minden rendszer ismeri ezeket az örök cselédeket. Szolgálnak: mindegy, miért, kinek. Morogva, egyszer többet, másszor keveset. A szocializmus, amelyben élnek, számukra csak az üzemek feliratából és a levélalji formulákból ismeretes. A művészetekben is ott kajtatnak: számukra pribékek ökle alatt lerogyó elvtársak nyomorultul csupán azért halnak, hogy hatásos képet gyárthassanak róluk velős-izmosán. E fecsegők minden dolognak csak a burkát látják, s hiába óhajtják: mélyig nem érnek soha. Egy ádáz ellenségük van, ki kínozza, gyötri, marcangolja őket, és akinek fészkét hiába keresik, mert az megfoghatatlanul, betonba zárva álcázottan saját tökfejükben van. Németből fordította: Palkó István lik. Éppen ezért az utóbbi években tudományos vizsgálatokat kezdtek, hogy miként lehetne megmenteni az építészeti remekművet. Már 1838-ban, majd 1934- ben megerősítették az alapot, ez azonban nem sokat segített, a lassú elhajlást nem tudták megakadályozni. Jelenleg három tudományos program van a ferde torony biztosítására, s a nyár végét-e várják a hivatalos döntést. Az olasz Colonetti professzor terve szerint 15 hatalmas emelő csigával szabályosan felemelnék a hatalmas tornyot, új alapokat építenének, majd visszaeresztenék az immár biztos talapzatra az épületet. A lengyel Cebertowitz terve szerint hét méter mélyen a torony alatt kémiai eljárásokkal biztosítani lehetne az alapzatot, Malkov szovjet mérnök pedig acélvázas megoldást javasol, amellyel biztosítani tudnák a torony jelenlegi hajlásszögét. A pisai ferde torony megmentése nemzetközi kérdés lett, s a nyár végére dől el, hogy az olaszok melyik javaslatot fogadják el, hogy biztosítsák a nyolcszáz éves épületet. AZ OLVASÓ | PÁKOLITZ ISTVÁN: IGAZSÁGOS MÁTYÁS A valamirevaló regéket, mondákat régebbi költőink már számtalan formában megénekelték. Érdemes-e az egyes nevekhez xuzodő történeteket a modern költőnek más hangszerelésben megismételnie? Ha a hős neve, mint az igazságtevő Mátyás királyé, a nép szívéből és emlékezetéből kitörölhetetlen, akkor nyilvánvaló, hogy a nép érzelmeinek leghűbb kifejezői — a költők is minden korban dalolni fognak róla. A Mátyásról szóló népmondákhoz Pákolitz után is, majd az eljövendő korok költői közül is hozzá-hozzányu'nak. Számukra is marad meg, ami esetleg elmondatlan, vagy másként elmondandó, amit érdemes egy fordulatokban gazdag uralkodói élet tapasztalataiból birtokba venni. Meseteremtő kedvében Pákolitz is megmozgatja a fantáziát: a széles körben ismert, vagy kevésbé elterjedt történetekhez fiatalokat, öreget egyaránt odabilincsel. Mindezt a költészetéből áradó képekkel, hasonlatokkal, a való világ lírai megele- venítésével teszi. Epikát ír. De az általa, megmunkált történetek nyitó sorai, akárcsak a népdaloké, képekkel kezdődnek, „Rózsanyitó hajnalban / rigó szállt az ablakba” — így az egyik — egy megint másik pedig így: „Fényes azúrkék az ég / a nap földre csordul; / jót iszik a völgy, a rét / a színarany borbul; / mesz- szevivő szép utak / kínálják a hátukat: / lépjetek rám. gyertek!” Kinek ne kerekednék kedve, hogy á költőt a tizenhárom történet megértéséhez, maibb értelmezéséhez vezető úton kövesse? A könnyed, néha szeszélyesen játékos rímek lépcsőin szívesen követjük a költőt, egészen a legmélyebb mélységbe, oda, ahol a cselekmény forrása buggyan. A forrás kiapadhatatlan: a tizenhárom történeten kívül kétszer- annyi is táplálkozhatnék belőle. A költő tarsolyából kikerültek közül említetlen egyik sem maradhat: A kolozsvári bíró. A cinko- tai kántor, A csillagász meg a szamár, a Mindenki doktor, az Egyszer volt Budán kutyavásár, a Mátyás király gulyása, A bolondok könyve, a Mátyás király meg az öreg szántóvető, a Mátyás király Gömörben, A rátóti deputáció. a Víakereszti ajándék, az Okos Kata és A királyné igazsága mind-mind csordultig van tele ötlettel, leleménnyel. A király a szegénység pártján áll, az igazságén. Ezért kell neki agyafúrtabbnak lennie minden agyafúrtnál, népnyúzó váruraknál, szolgalelkű udvarnokoknál. Csak az udvari bolondja szedi rá. a „szegény Máfkó”, királya fényes eszén csak az járhat túl: Markónak mindent szabad. Nem lehet letenni olvasatlanul a költő által felelevenített történetet, mint ahogyan a többit sem lehet. A versek ritmikailag gazdagok, plasztikus költői képekkel ékesek. Cifrázatlanságukban, egyszerűségükben olyanok, formai bravúrral, tömören szerkesztettek. népszeretetet, realizmust árasztanak. Mesélni folyékonyan tudó és alkatánál fogva szívesen mesélő költő festheti csak ekkora körültekintéssel, rokon- szenvvel és a leglényegesebbet felmutatni tudó pontossággal hőseit: „Két öreg megy az úton, / mi. járatban, nem tudom: / az egyike talyigával, / a másik szürke számánál / mennek, mennek, mendegélnek, / fűzfa alá érnek; f estefelé jár az idő / ugyan kitől / kapnak szállást éjszakára?” Kitől is kaphatnának? Pákolitz — költő lévén a javából — olyan megoldást talál, amitől majd a kél öregnek „madárfogó kedve támad”. íme: „— Oszlik a két utas gondja, / szállást ad a fűzfa lombja; / nosza hát, / a sza- maras / fához köti szamarát, / s végigfekszik a fűágyon: / a talyi- gás is levackol, / s hamar elnyomja az álom.” Valaki elhamarkodottan azt kérdezhetné, hogy egy olyan közéleti költőnek, mint Pákolitz, érdemes-e erejét regék-mesék és. mondák megszólaltatására pazarolnia? Nem erőpazarlásról, hanem erőgvűjtésről van szó. Az igazi költők így is erőt merítenek néha S ez nem azt jelenti, hogy belebonyolódnának valami számukra teljesen céltalan kalandozásba. Cserhát József HAJÓGYÁR (Szunyoghy András rajza.) Újsághír: „Meghalt a gergelyi-ugornyai Du- csi Józsefné, a környék híres népi me- sélője. Még halála előtt is mesélt a gyei ekeknek’*. Az egyhangú napok megkeseredtek szájában, már nem is gondolt olyan viszolygással arra, aminek rövidesen be kell következnie. Már ott érezte napok óta a fejében, a mellében, minden porcikájá- ban. Fázott a napon. Tudta, hogy a meleg már soha nem tér visz- sza testébe. Ez fájt neki. Érezte, hogy fény- tollaival a Nap csiklandozza, de felmelegedni nem tudott tőle. Reggel még szólt a fiának, hogy igyekezzen haza a kaszálásból, de aztán legszívesebben visszaszívta volna a félbehagyott mondatot. A fia furcsán pillantott rá, felhős homlokkal, mint aki mondani akarna valamit. Nézték egymást értő tekintettel. Mégse mondtak semmit, ami fontos lett volna. Az öregasszonynak elég volt a suta mozdulat, ahogy a fia bizonytalanul kilépett a szobából. Kemény fajta volt az ő fajtájuk, értették a másikat kevés- bészédű szavakból is. A gyerekek kint ri- csajoztak a szomszéd udvaron, az Asszony, aki mesélni szokott nekik. egy ideig hallgatta a lármát. A konyhában szöszmötölt, vaskos kis ujjai nyugtalanul szaladgáltak az edények között. Kicsit kifulladt, mire végzett a reggeli utáni rendetlenséggel. Kis időre megtámaszkodott a szekrénynél, hallgatta a legyek duru- zsolását. Ezek a hanLESKÓ LÁSZLÓ: ta mondani a fia, de az öregasszony ilyenkor csak hallgatott, látta, hogy eszi magát, amikor nem tudta, hogy figyeli. Néhány krumpliszemet dobott a fazékba és föltette a tűzhelyre. Pogácsát akart sütni, Kisjózsi kedvencet. Amikor kifordult az ajtón, hogy gallyat hozzon a tűzre, elkapta a másoAZ ASSZONy, AKI MESELT gok összefolytak a belsejéből füléhez lopózó zümmögéssel nem tudott különbséget tenni köztük. Megszédült, hogy le kellett ülnie a repedt sarkú kisszékre. Valahogy napok óta egy képet látott maga előtt ilyenkor: kapál a szűr. kületben. Ez volt végig; kapálás, izzadó hát, fájó derék. Egy pillanatra belévillant: érdemes volt? Szégyellte maga előtt ezt a gondolatot. Felnevelt három gyereket tisztességgel, s felneveli a fia unokáját is, Kisjózsit. A menye, magában mindig olyan szóval illette, amit hangosan nem mondott ki, elhagyta az ő fiát. — Ha nem érezte jól magát itt akkor jól tette, hogy elment — szakáik szédülést roham. Akadozó lélegzettel keresett szilárd pontot, amiben megkapaszkodhatna, de nem talált. Keze tétován súrolta végig az oszlopot, még volt annyi ereje, hogy ülőhelyzetben a lépcsőre ereszkedjen. — Józsi, Kisjózsi... A fiú átszaladt a szomszédból. Kíváncsian nézett az öregasszonyra. Azt hitte, hogy a boltba akarja küldeni, vagy vízért szalasztani a sarki csapra. Az öregaszony csak nézte, már sajnálta, hogy idehívta. — Meséljek neked? — kérdezte aztán. Nem is várt a fiú beleegyező válaszára, rögtön nekikezdett. Előbb a régi medrekben hömpölygőit a mese, úgy, ahogy mindig kezdeni szokta: „Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túli..”. Egyszeresük azon vette észre magát, hogy nem a régi mesét meséli. Egy lányról szólt az új mese, aki hátát a kapának görbítette, és egész életében kapált. Annyit kapált, hogy még bejárni is nehéz lenne. Hosszan mesélt, nemsokára a szomszéd gyerekek is átjöttek, hogy hallgassák. Olykor kis időre megállt, megnézte, figyelnek-e fá, aztán tovább mesélt. Egyszer abbahagyta, a fejéhez kapott és hangosan fel- kacagott vékony hangján: — Ejnye, az ebédet meg elfeledtem. Lyukas korsó lett a fejem... Beszaladt a konyhába. Még hallotta, amikor Kisjózsi utána szólt: — És a vége, a vége mi lett, nagyanyám? De már nem felelt, mert a fejében ezernyi apró hangyaszúrást érzett. A konyhai ágyra dőlt le, mereven, méltóságteljesen: — Az ebédet — gondolta —, az ebédet még be kellett volna fejeznem. .. A többit úgy érezte, jól csinálta. Amikor öltöztették, valaki azt mondta rá, szép halott.
