Tolna Megyei Népújság, 1967. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-05 / 31. szám
VOLT EGYSZER EGY STEINBECK... ' „Bár elmondhatnám önöknek, milyenek ezek a pilóták. Lábukon beleremegtem az irigységbe. Úgy irányítják gépeiket, miként a lovas jól idomított paripáját. Folyamágyak mentén repülnek, pacsirtaként szállnak fel a magasba, fordulnak, motollaként pörögnek, s úgy ereszkednek le, mint a pillangó esténként. Figyelem kezüket és lábukat, miközben irányítják a gépet. A koordináció kifinomultsága Casals kezeire emlékeztet a csellón, azokra a biztos és lassú kezekre. Ezek is igazi zanészkezek, mint a hangszeren játszanak' az irányító-berendezésen; mint a balerinák táncolnak ezek a kezek, s féltékennyé tesznek, mert annyira szeretném ugyanezt csinálná...” Szokatlanul szép mondatok egy tudósításban. Nagy író, John Steinbeck í rta le ezeket a mon dalokat a New York Herald Tribune — Washington Posit január 11-i számában. A tudósítást Vietnamból küldte. És mint e néhány mondat is jelzi — az amerikaii pilótákról szól. Olvasom a tudósítást. Nem értem. John Steinbeck húszegynéhány éve is írt tudósításokat a frontról. Kötetben is kiadták, „Volt egyszer egy háború” címen. Napi eseményekről szólnak ezek a tudósítások — rneg- kaoóan, gyönyörűen, örökérvényűen. Látszólag semmiben sem különböznek a vietnamitól. Ugyanolyan szép mondatok, ugyanolyan szép hasonlatok. Akkor is amerikai katonákról írt, most is. Akkor hősökről — most pedig gyilkosokról. Hősökről kevesen írtak olyan szépen, mint Steinbeck. És gyilkosokról kevesen írtak olyan szépen, mint Steinbeck. Nagy író. Életművében az újságírói műfajt, a tudósítást is klasszikussá tette. De csak azokat, amelyek hősökről szól,lak. A mostani tudósításaiért nem illeti el is,mérés sem most, sem az eljövendő időkben. Ilyen gondolatok cikáztak bennem Steinbeck mostani tudósításait olvasva. Az amerikai pilóták pacsirtaként repülnek a magasban, igazi zenészkezük van, mint Casalsnak, balerináiként táncodnak ezek a kezek... Ilyenek az amerikaiak Steinbeck tudósításaiban. A bombát is eflegánsan oldják ki, a gépágyút is elegánsain kezélik, a Vietnami Demokratikus Köztársaság városaira, iskoláira, úgy ereszkednek le, mint a pillangók esténként és szórják a napalmot, géppusfcáznaik, iskolákat, kórházakat rombolnak szét. És milyenek azok az emberek, azok a hazafiak, akik védik szabadságukat? Steinbeck így jellemzi őket: „Élő testeket karókra húzza nyársal, felvágják az emberek hasát, úgy, hogy az áldozat halála előtt a földön vonszolja beleit... Szomszédjait pedig rákényszerítik, hogy végignézzék, miközben ízekre szétszedik. kezdve az ujjaival és lábujjaival. De nagyon gondosan járnák el, nehogy a vérzés gyors megváltásit adjon. Mire befejezték, egy rakás véres hústömeggé védik... A Vietcomg igazi ördög- faj zat, célja, hogy uralkodjék az országon és a szegény emberek FODOR ANDRÁS: Pusztab erény Két fehér vascsöven még ugyanaz a tábla. Jegenye, bodza, fűz. A kút mögött a nyárfa. Most le kellene szállni, talpfák fokán, váltók kölöncén menni a síneken át, lecsukott szemmel Tje szívni a raktár kátrányba fojtott keserű szagát. Zenére szomjas füllel hallgatni szentgyörgy-nap után a tavak meg az ég között az újulás sztakkátó-muzsikáját, egymásba torló távirdajelét. Érinteni a gépek olajos bádogtestét, mikor dugattyú-szívük dühe robban. Béresek legendáit szorongva megkeresni a Fekete Akolbán. Harapni kellene újra a nap mézét feszítő hatalmas barackot, mit suttyomban, az urasági kertből Vendel a csősz hozott. Elnézni berek-ágyán milyen ábrándok bolyhát reszketteti a tőzeg. Farukat villogatva viszik-e még a sürgönyt. — ahogy apám mondta —, az őzek? Fehér póznák között még ugyanaz a tábla. Váltók, hidak, sínek. Jegenye, bodza, nyárfa. TÉNAGY SÁNDOR: Épülő ház Épülő ház a gyár mögött — cserép-, gerenda-, s tégladomb: fillérkék gonddal rakosgatott reménye, a böjt, az örök bizonygatás, hogy így a jó, és a rettegés: megéri-c? De tenni kell, muszáj! télire fedél kell, biztos, lakható. S a fal emelkedik! Napra nap, rakódik magasabbra félig-kész álmok tégla-sora. Nem cserép-, gerenda-, s téglahegy! Ők tudják, ők, mert építenek: konyha ez, kamra s tiszta-szoba. gondolkodásában; semmiféle szörnyűség, hazugság, vagy trükk nem tartja vissza attól, hogy a célt elérje __” I smerős ez a jellemzés. A második világháború idején így jed- lemezték a németiek azokat, akikről Steinbeck akkor örökérvényű tudósításait írta. És Steán- beoket igazolta akkor az idő. Olvasom a tudósításokat és próbálom megfejteni a titkot: mi indíthatta a világhírű írót ezeknek a vietnami tudósításoknak a megírására? A világon minden becsületes ember ezen gondolkodik. Értetlenül olvassák a mostani tudósításokat és talán arra gondolnak, aimit a Le Monde így fejezett ki: „Újabb áldozatot követelt a vietnami piszkos háború. Egy nagy írót, Steinbecket”. Az áldozatot őszintén sajnálja mindenki, aki korábbi műveit olvasta, akik úgy emlékeznek ró: volt egyszer egy Steinbeck, aki a „Volt egyszer egy háború” kötetében úgy írt a hősökről, ahogy a világ nagy írói közül kevesen, SZALAI JÁNOS * ANYA ÉS GYERMEK (Molnár Edit felvételei Az öregember egyedül élt a tanyán. Az öregember siettette a halált. Talán a tavaszt még szerette volna megérni: amikor foszladozni kezd a határ hóbundája és a rétek csatakosan izzadnak. Még egyszer belemeríteni az eke vasát a buckás , domboldalba, menni a két fényes tompom ló után, engedni az eke szarvát, hadd „játsszon”. Könnyű kéz kell a szántáshoz, aki görcsösen szorítja a sima fát, az természetellenesen nyúl hozzá. Mert mindennek ez a titka: az anyaghoz természetesen kell közeledni, akkor megalázkodik és engedelmesen simul az ember keze alá. Az ekét „játszani” kell hagyni, a fejszét biztos kézzel fogni. Az öregember ismerte a titkot, öreg volt, és minden titkot ismert. És minden titkot szeretett volna átadni. A fiának. Az öregember egyedül élt a tanyán. Az öregember siettette a halált. Reggelenként nyílt arccal rfézett felfelé, mindig felfelé, szinte vaksin, hunyorogva, a minden reggelek örök szertartásával. A reggelek. Ködös emlékképek éltek az öreg emlékezetében a régi reggelekről. Az igazi reggelek. Ezek a reggelek már nem az igazi reggelek. Utánzatok, olyan szánnivalók, mint a fiatalon elhagyott özvegyasszonyok. Ezek a reggelek az özvegyasszonyokra emlékeztették az öregembert. A meddő. kiszáradt, magukkal mit kezdeni nem tudó özvegyekre. Kiáltás feszült a torkában. Csak napközben mondott rövid szavakat. Faváoás közben ezt: üssed. üssed, addig üssed... Sohasem gondolta ráma. hogy eddig üsse a bábuként álló hasábokat. Ilyen volt az egész élete: egy végig nem gondolt mondat. A naonnln szabályos volt. Reggeltől délig áthordta a fásszíntől a felaprított fát az udvar másik végébe. Délben harapott valamit, aztán szürkületig visszahordta a fásszínbe. Ez adott értelmet életének. Az öregember egyedül élt a tanyán. Az öregember siettette a halált A hallása megélesedett. Füle a világ legapróbb moccanásait is azonnal továbbította agyközpontjába. De sohasem azt a zajt, amit várt. Mindennap, minden órában azt a hangot várta: közeledő léptek zaját. Tudta, hogy nem bírja már sokáig a napi fahordást. Néha hogy készülnie kelljen? A halál ilyenkor titokzatosan mosolygott. Az öregember egyedül élt a tanyán. Az öregember siettette a halált. Talán, ha látta volna az arcát, elégedettséget érzett volna. A valaha szabályos, jót körülhatárolt-tanyai ház, meg az arca hasonlítottak egymáshoz. Ezer repedésű öreg falak. Az arc, a fal, így együtt alkottak egy egészet — magányos házban, egyedül élő öregembert. Az öregasszonyt már régen eltemette. A koporsó kemény, péterszeg nélküli fa volt, eltart néhány évig. Akkor magára maLeskó László: AZ ÖREQEMBER, A BOLOND, MEQ A HÁLÁL magáról gondolkodva egy autó kerekét látta, amely reménytelenül forog a süppedő homokban, anélkül, hogy egy lépést is haladna előre. A vasárnapokat megtartotta. Bütykös ujjai sár- galapú zsoltároskönyvet nyálaztak, reszkető fejhangon énekelni próbált. Aztán csak nézett maga elé. Az estéket nem szerette. Akkor nyugtalanító gondolatok jöttek. A halál jó cimborája volt. Olyannak látta, amilyennek a dohos szagú ka- lendárium öreg lapjain ábrázolta a rajzoló: fekete könenyes, üres szemgödrű csovtvámnk. Szerette a halált■ Csöndesen ült a sarokban, illemtudóan, s a csont- fagyasztó hidegről panaszkodott. Az öregember többször megkérdezte: mikor jön végre úgy, radt, mint a kisujja. Minden titkot ismert, minden anyag titkát. A fiának akarta átadni, de valahogy mindig elmaradt. A fiú bekerült a városba, városi lányt vett el. Az öreg füle a világ legapróbb moccanásait is azonnal továbbította agyközpontjába. De sohasem azt, amit várt: csikorgó léptek zaját. Az öregember egyedül élt a tanyán. Az öregember siettette a halált. A faluba csak hétfői napokon ment be. Egy vászonzsákot vitt magával, a boltos, kiálvatlan szemű fiatalember ebbe szórta bele egyheti élelmét kis rosszérzéssel, nem szerette a magának- való öregembert. Általában senki sem szerette. Az öregember sokat gondolkodott azon: miért van az, hogy vannak akik egész életükben magányosak maradnak. Már fiatal korában is észrevette, mint húzódnak a többek a kocsma másik sarkába, messze tőle. Varjúfagyasztó hidegben lépkedett a tanya felé. Csak a Botos dűlőben vette észre, hogy Villám Berci, a falu bolondja ott jár a nyomában. Úgy tett, mintha követ akarna hozzáhajítani. A bolond mekegett, félreugrott, aztán tovább követte. Furcsa gólyaléptekkel imbolygoft, lyukas, epeszínű kabátját lebegtette a szél. Húszéves forma legény volt, vízszínű szemekkel, hosszú orral, megnyúlt végtagokkal. Az apja a fronton, az anyja egy összedőlt ház alatt maradt. Az öregember az öklét rázta és borzalmasan káromkodott. Egyedül élt a tanyán és siettette a halált. Reggel a pajtában IáU fa meg a bolondot. Vörös volt, a fagyás jelei mutatkoztak rajta. Hóval dörzsölte végig, aztán pálinkát diktált bele. — Te bolond! — morogta mérgesen, amikor az teleprüszkölte az arcát nyállal vegyes pálinkával. Később csendes zsolozsmázó hangon mesélt neki az ekéről, amelyet könnyű kézzel keU fogni. És egy estén újra eljött a halál. Megállt az ajtóban és nézte az öregembert. A nyitott ajtón át friss tavaszi szél surrant be a csatakosan izzadó tétekről. Nézték egymást. Aztán egy furcsa, parancsoló mozdulat. — Nel Most ue — mondta az öregember eU fulladva.. MÉG NE! Rövid, vereitékes küzdelem kezdődött. Kemény. inas kezek lökték a halált a küszöbön kívülre. Az örenember a bolonddal élt a fnmnán. Az öreaem>'°r nem siettette a halált.
