Tolna Megyei Népújság, 1967. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-05 / 31. szám
5 i Szeberényi Lehel: A háló tóit- téve, mindig visszaterelték a Napokig járkált a pók a fejem fölött, mint valami holdbéli lépegető. A fehér falon járkált, mely ferdén hajol az ágyam fölé. Kékesein dereng a ferde fal ,fölöttem, az én égboltom. A pók köröz rajta. Idegesítő, szorongató, mint egy hidegháború: ki tudja, mikor válik meleggé. Mikor eloltom a lámpát, nem látom a pókot. Várom, feszengő, készenléti állapotban, míg éberségem eler- nyed, s elnyom az álom. Ki bírja tartósan a feszült idegállapotot? S a pók bizonnyal erre vár, erre áz elernyedésre, érre a figyelem-kihagyásra. Az éj leple alatt majd aláereszkedik ejtőernyőjén a paplandombok közé a paplan- völgvekbe. Köröz a pók fölöttem, kiszemeli a mélyben arcom városát. Arcom épületei: orrom, szemem, szám a kiszolgáltatottságtól borzon ganak. Kerek a pók, tányérakna, hosz- szú pálca-lábai kosarasán tapogatják az égboltot, kómholdak antennái. A pók veszedelmes dologgal játszik: hálót készít. Úgy gondolja, e veszélyes holmi egyedül reá ártalmatlan, a titok birtokosára. Biztos a dolgában, hogy büntetlenül élhet vele. Teljesen nyugodt afelől, hogy senki és semmi meg nem zavarhatja játékait. A hálóba vetett biztos tudat az övé. A hálóba, melyet akár a világ fölé teríthet. S annyi áldozatbogár vergődik a láthatatlanságig álcázott szövevénvben, amennyit akar, győzze vérüket csapolni. Csapdája nincs? De igen. A kör önmagába tér. Egy reggel kifogtam. A pók kalandját zsákmányával. A parányi áldozat hosszú lábainak kosarában vergődött. Akkora volt az áldozat, mint egy gombostűfej. A pók számos lába: iszonytató toronydaruk, melyek útra készülő ballisztikus gömböt tartanak: a pók feneketlen bendőjét. Figyeltem az áldozat kitörési kísérleteit. Szurkoltam neki. Makacsul ragaszkodott az életéhez. El-eljutott a pók lábaihoz, melyek körbefogták, miként egy fogolytábor kerítésoszlopai. Sose jutott túl a lábakon. Azok nyugodtan, biztosan álltak a helyükön. s némi söprögető mozdúlahalálraí téltet. És az még mindig nem adta fel. Nem fogadta el a reménytelent. Magam röstellkedtem a nagy és hatalmas pók helyett, együtt éreztem áldozatával, a parányival. Pók volt az is, pókocska, a pókok nagy családjából. Egy másik rasszhoz tartozott: a kistestűek- hez, melyeknek hasa nem nagyobb egy sovány pontnál, s végtagjaik fölöttébb kurták és oin- gárak, majdnem jelentékitélenék és színezetükben is mutatnak eltérést. Hanem, odanézzetek! Sikerült? A pókocska kitört a lábak zord oszlopjai közül. Gombostűfej nyi fekete pont, nyargal tova a fehér falon. A nagy pók ezt engedné? Hogy nem mozdul utána, egy lábát se mozdítja. Hagyja futni? A nagy pók biztos a dolgában, fölösleges mozdulnia. Örömünk korai volt. A tócsa pók visszafordul. Arasznyi utat, ha tett. Visszatér végzete kosarába. Visszahúzta a nagy pók, a hatalmas. Zsinórom tartja, ahogy mi a csirkét és engedi bóklászni kicsit. A körön belül, melynek a zsinór a sugara — járhat-kelhet. A zsinór rándulása figyelmezteti, meddig ér a szabadsága. Újra meg újra engedi arasznyi utakra. Ejnye de sűrűk lettek ezek az utak. Jobban odafigyeltem, s nem mindennapi élményben volt részem, mely fonákjára fordította kommentárjaim építményét. Ocsudásom azzal kezdődött, hogy a pókocska gyanúsan Sokat szaladgált kosárból ki, kosárba be. Mi több, körbe Járta sorra a darulábaikat, elmaitatott vélük. Majd tova futott, s megint vissza, a következő lábhoz. Nem hittem a szememnek. Megmozdult és fcifeszült az első toronydaru-láb. Mint amit a padlóhoz szegeztek. Aztán vele szemben a másik — a fiaihoz tapasztva. Aztán sorba behajtott a többi térdben, — láthatatlan gúzsba. Aztán azok is behajtottak, amelyek élőbb kifeszíttettek —, a rögzítés végett. Aztán nem volt tovább. A gombostűfejnyl pókocska felült a ballisztikus gömb tetejébe, s az zsugorodott, zsugorodott, leengedett, mint egy kiszúrt hólyag. A nagy pókot telhetetlensége messzire vitte a maga házatájá- tól. önhittsége félrerúgott minden óvatosságot. Ugyanolyan hálóba lóp>ett, amilyeneket ő készít; s amire — úgy hitte — csak ő képes. De mégsem egészen olyan volt e háló. Szövevényében eltért attól, amit ő ismert. Maga volt a dzsungel, kenyérfákkal és kókuszpálmákikail, melyeket befutnak a kusza és erős liánok, és más alattomos kúszónövények. Beléjük gabalyodik a pókláb és nincs menekvés. A pókocska, a gombostűfejnyi, kinek itt a hazája, s a pálmafák tetejében lakik, ördöngősen bánik a liánnal. A nagy pók nem olvasta Gullivert, hogyan járt Liliputban. Kutyaszeme volt, hű és bánatos; a mozgásában is volt valami kutyaszerű; szeszélyesen és látszatra céltalanul kódorgóit a gyár területén, műhelyről műhelyre sompolygoit; néha gyanakodva felütötte a fejét, mert tudta, hogy ezt nem szabad; a munkaügyi osztályról az a fiatal taknyos már a negyedik utolsó figyelmeztetést küldette neki írásban: ha még egyszer otthagyja a helyét, az anyagraktárt, repül. Mégsem tudott ellenállni; nagy és titkolt szenvedélye volt a kujtor- gás; nagyobb, mint a másik, az ital. S tényleg, mint egy kutya: nem is tudott róla (nem elemezte önmagát), csak a kínját érezte, mely űzte. hajtotta. Beszagolt a szereidébe: — Nem tudjátok, hol a Varga? Varga Józsi... — Varga? Most ment ki, mindjárt itt lesz, várja meg. Minek? — Jó. jó, semmi. Csak beszélni akartam vele. S továbbáll t. Suhancok röhögtek össze a háta mögött: „Az öreg Kereső már megint keres valakit”. Fantasztikus biztonsággal találta el mindig, ki nincs meg. Négyszázhetven ember közül ha valaki valamiért valahonnan — akár a legeldugottabb csarnokból, s akár a legújoncabb ipari tanuló is — hiányzott, ő nyomban szagot fogott, rátört valami furcsa éhség, és nem bírt magával. Aki „megvolt”, az nem érdekelte; de a hiány, az viszketett neki, mint ebnek a bolha. A portásfülkéből (ez volt számára a legizgatóbb pont az egész telepen!) már ré- gesrég kiüldözték; újabban óda- könyökölt tisztelettel a párkányra. a kinyitható kis ablak elé, onnan kérdezett befelé, alázatosan, de alig leplezhető izgalommal, égő szemmel: — Az igazgató elvtárs? Már kiment, vagy még be sem jött? És ma már nem is jön be? Egyáltalán? Vagy lehet, hogy délután azért... Na jó, jó, csak úgy kérdeztem: kérdezni csak szabad!.« — iszkolt, ha rádörren- tek. Esztike a titkárságról (telefonon: „A főmérnök munkatárs házon kívül van...”) — csak még jobban felingerelte, mint sós tengervíz a szomjazót. A lelakatolt raktárajtó előtt rendszerint káromkodó anyagmozgatók várták; ilyenkor behúzta a nyakát, nem válaszolt a „hol az istenben csúszkált már megint”-ekre. Aztán. ha kielégítette őket, érezte, hogy kezdődik minden elölről, és nem bír megállni a talpán. (Pontosabban szólva: megülni a fenekén.) Hányszor beugratták! Keresett valakit, aztán ha előkerült az illető, elküldték hozzá a raktárba; — Itt vagyok, mi kell? Ilyenkor elvörösödött, szemét lesütötte, magyarázatul_ hosz- szú és zavaros történetekbe kezdett. amelyeknek senki sem győzte kivárni a végét. Máskor meg tőrbecsalták: — Kit keres9 Nagy Antalt? Vár- l jón, mindjárt hívom... Simsay Ildikó: APÁM ^pillonatklp, 1924 tavaszán történt: a Nyugat irodaszobájában ültem, a fát mellé állított székek egyikén, várva soromat, hogy beljebb kerüljek, Osvát színe elé. Csönd volt, csak az írógép kattogott, mint rendesen; de hirtelen berontott négy-öt tipikus külvárosi srác, s végét vetette az illedelmes csöndnek. Nemcsak ruhájuk, cipőjük volt vásott, hanem viselkedésük is, az elfogódottság leghalványabb árnyéka nélkül dobogtak, viháncoltak, viccelődtek, míg vezetőjük egy alig 18—19 évesnek látszó siheder erélyesen ki nem terelte őket. Pirosas arcszínű, sima, kerekképű fiatalember volt, se szőke, se barna szöghajú, viseltes zöld lódenkabátban. heült a mellettem levő székre, zsebéből kicsi,nyolcadrét lapokra írt kéziratot vett elő, s elmerült figyelemmel tanulmányozni kezdte, nyilván utolsó ellenőrzésül, mielőtt Osvátnak benyújtaná. A várakozás unalmában odapillantottam: vers volt, igen szép, kiírt, egyenletes duktusú betűvetéssel sűrű, de rendezett sorokba róva, s ez kissé meg is lepett a benyomás után, amit az ifjú társasága és külalakja rám gyakorolt. A vers címét is elolvastam: „Szép nyári este van”, de tovább nem mentem, mert nem ülik a más írásába les- kelődni. No, gondoltam, ez valami nyáresti hangulat lehet, afféle ÖQképzőkőri téma, nem éppen a Nyugatba való. Tévedtem: Osvát nem közölte ugyan, de még az évben viszontláttam valamelyik folyóiratunkban. Kiderült, hogy korántsem önképzőkört hangulatvers volt, hanem dübörgő-cikázó, viharszerű látomás, szerzője pedig József Attila, egy akkor még kevéssé ismert nevű költő. VÁRKONY1 NÁNDOR Koncz István: — Nem, nem sürgős, ráér... — menekült szabadkozva. Ahogy mondták: „soha nem vette magát észre”; a rettegés ugyan, hogy ebből egyszer tényleg nagy baj lehet, ott bujkált benne, és birkózott a vágyakozással (néha maga is segített eldönteni ezt a küzdelmet az utóbbi javára... — pálinkával); de hogy mennyire nevetséges, hogy rajta röhög a világ, föl sem sej lett benne. Minden új embert hozzá küldtek az első napon valami szeszszel; ez már afféle szertartás- számba ment a gépjavítónál: — Kereső szaktársat keresem... — Nem Kereső: Keserő. Mint Keserű, csak ő-vel a végin _ N em sértődött meg, türelmesen fölvilágosított mindenkit; a gyanúnak még a szele sem legyintette meg. hogy nem puszta elhal- lásból ragadt rá ez a csúfnév. Egyébként aztán nem igen lehetett beszélgetni vele. A "viccek poénjét nem értette meg, nem totózott, és azt sem tudta, milyen csapatok vannak. Estéit a kocsmában töltötte; elseje előtt zsémbesen; ismerős arcok hiányoztak neki. A pincért minden este megkérdezte: „A Lajos hol van? Délelőttös a Lajos?” A következő héten viszont Lajost faggatta a váltótárs hollétéről. Vasárnaponként a leglehetetlenebb időpontokban — reggel hétkor vagy este tíz után — be-becsöngetett egy-egy közelebbi gyári ismerőshöz: — Itthon vagytok? — Látod. Gyere beljebb. — Á, sietek. Azt hittem, nem vagytok itthon. Mintha azt mondtad volna a múlt héten, hogy elutaztok... — De nem utaztunk! — A pizsamás ismerős nem tudta: dühöngjön-e vagy nevessen. — Akkor jó. Na szervusz. A vasárnapjai igen keservesen teltek. Szombat délben már jókor ott őgyelgett kedvetlenül a porta körül, de csak az utolsók között távozott; szeme horgát hiába akasztotta bele a jókedvű, kisorjázó hadba. Egy mosókonyhában lakott évek óta, albérletben, egyedül. Élt egy fia valahol Dél- Amerikában; a címét nem tudta. Az első feleségétől elvált. A másodiktól már el sem vált: minek, olyan mindegy, csak a perköltség. Még három éve lett volna a nyugdíjig. Pedig a keze, az százszázalékosan tiszta volt; azért is húzhatta ki idáig. De az anyagmozgatók egyre többször dörömböltek a lelakatolt rafctárajtón; a művezetők dühöngtek, zajt csaptak a csúszások miatt. Az ötödik utolsó figyelmeztetést már nem kapta meg. Amikor többet nem jött be; észre sem vették, csak az anyag- mozgatók. a portások, meg még páran, akikkel naponta dolga akadt. Hanem azért jó hétig az egész gyárban ideges volt a hangulat; senki sem tudta, miért. Sokan panaszkodtak a frontátvonulásra; egy esztergályosnak elvitte a gép három ujját; két lakatos összepofozkodott; szerdán a portás kinyittatta az ulticimboráinak az aktatáskáját is; Esz. tike rácsapta az ajtót a főkönyvelőre. és más apokaliptikus események is történtek. Az emberek az üzemi konyhán rosszkedvűen kanalazták a sótlan levest, mintha az isten, a gondviselő isten — aki észben tart minden kis porszemet, fűszálat és bogarat — elvesztette volna az emlékezetét BEBESI KÁROLY; Pillanatkép kommentárral Szerencsétlenül járt utasok példáján okulva sohasem igyekeztem beutazni ama városokat, miknek falai egymásra meredt tekintetek, miknek kerítései egymás mellé cövekelt szavak sokasága. Igyekeztem inkább jelen lenni, megtestesíteni az embert, ha csupán egy messze néző útszéli fával szemben is... Mégis. — bár elkerülni vágytam a szerencsétlenséget (és tudtam is a módját — tudom), > az ember, akit megtestesítettem én vagyok, és akivé lettem: Ö nem utaztuk körül a napot, nem aknáztuk alá az égitesteket, — azonosságunkról ő sem, én sem tehetek.
