Tolna Megyei Népújság, 1967. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-19 / 43. szám
6 A DUNÁNTÚL néprajzi kutatásának kérdései A néprajz viszonylag fiatal tudomány, de csak mint önálló tudomány fiatal, egyes részei, szempontjai régóta ott voltak, érvényesültek a legkülönfélébb tudományágakban. Legfőképpen a történettudományban, mert hiszen a néprajztudomány teljes egészében történettudomány. A különbség a voltaképpeni történettudomány és a néprajztudomány között csupán az, hogy a történettudomány a gazdasági- társadalmi-politikai-kulturális változásokat regisztrálja és azok okait, valamint összefüggéseit, a néprajztudomány pedig a mindenkori élet, valamint az életben beálló változások megjelenési formáit, azok egymásra gyakorolt hatását, összefüggéseit vizsgálja. Ebből a nagyon általános meghatározásból kiindulva a Dunántúl néprajzi kutatása közben több érdekes, megválaszolásra váró kérdésre bukkanunk. A Dunántúl a maga egészében földrajzi és néprajzi egység, de számos úgynevezett kistájra tagolódik. Ezek a kistájak a múltban többé-kevésbé önálló, sajátságos kultúrával rendelkeztek. A táji adottságoknak megfelelően alakultak ki ezek a helyi kultúrák és határolódtak el egymástól. Ahogy a táji elkülönülés idők folyamán az ember, a társadalom munkája révén mindjobban csökkent, úgy vesztették el a különálló néprajzi csoportok is jellegzetességeiket és váltak mindinkább egységesekké. Természetesen — ahogy a táji adottságok nem váltak teljes mértékben azonosakká — ugyanúgy a sajátságos népi kultúrákból is több-kevesebb elem mind a mai napig megmaradt, a kétségtelen nagy egységesülés, integrálódás ellenére is. Az integrálódás, amely napjainkban minden előzőnél nagyobb erővel folyik, első állomása az, hogy a korábbi tagoltságnál nagyobb területek kultúrája azonosul, válik valamelyest egységessé. Ilyen értelemben ma már egységes dunántúli kultúráról beszélhetünk, amely magában hordja a korábbi kulturális tagoltság egy-egy részét, némely elemét. Egyik-másik kistájnak és a rajta kialakult kultúrának nagyszerű feldolgozása is van. Gönczi Ferenc Göcsejről és Hetesről készített nagyszabású monográfiáin néprajz-tudományi irodalmunk egyik példaképe. Hasonlóképpen kiváló alkotás Jankó János feldolgozása a Balaton vidék népéről. Ez a két kimagasló feldolgozás azért is olyan jó, mert szerzőik akkor készítették őket, amikor a hagyományos népi világ, életmód, társadalom még csak igen kis mértékben alakult át. Napjainkban is több dunántúli tárgyú néprajzi feldolgozás készült. Ezeknek a szerzői azonban lényegesen nehezebb körülmények között gyűjtötték össze anyagukat, mint Gönczi vagy Jankó, mert napjainkra sokat változott a dunántúli nép élete, igen nagy volt az átalakulás. Vajkai Aurél (aki a Bakonyságról), Dömötör Sándor (aki az Őrségről, Göcsejről), Kodolányi János (aki az Ormán yságról), Katona Imre (aki a Sárközről) írt, kénytelen volt a sajátságos néprajzi módszer, a szóhagyomány és a tárgyi anyag közvetlen vizsgálatán kívül, jellegzetes történelmi módszert is alkalmazni: a levéltárak, az előző irodalom anyagának vizsgálatát. A régebbi, a népi kultúrát a maga közvetlen valóságában látó és vizsigáló Gönczi és Jankó, valamint a ma kutatói között fele- úton áll a Dunántúl nagy néprajzi kutatója, az Ormánysággal foglalkozó Kiss Géza. Nagy érdeme, hogy a szorosan vett néprajzi értékek megmentésén kívül sikerült a közvélemény és a kultúra munkásainak figyelmét felhívnia egyrészt a népi kultúra gyors átalakulására, másrészt a népi társadalom betegségeire. Kiss Géza mellett Gunda Béláról és Berze Nagy Jánosról kell még megemlékeznünk. Gunda sokoldalúan vizsgálta a Dunántúl több részének, de különösen az Ormányságnak az anyagi kultúráját. Vizsgálatai összehasonlító jellegűek voltak, sok jelenség eredetével és elterjedésével kapcsolatosan az itt és a szomszédságban élő népek, népcsoportok egymásra gyakorolt hatására mutatott rá. Berze Nagy folklorista volt. Neki köszönhetjük az égjük legnagyobb népköltési gyűjtemé- nyüniket, a huszonöt éve megjelent Baranyai magyar néphagyományokat. Általában, de dunántúli vonatkozásban is elmondható, hogy a folklórkutatás előrehaladottabb, mint az anyagi kultúra kutatása. Elég, ha ennek igazolására a már említett Berze Nagy-féle .gyűjtésen kívül felemlítjük Vikár Béla somogyi, Bánó István baranyai, Gönczi Ferenc göcseji, Dégh Linda kakaséi vagy éppen S. Dobos Ilona közelmúltban kiadott somogyi gyűjtését. Sajnálatosan kevés a komplex, azaz az anyagi kultúrára és a folklórra együttesen kiterjedő gyűjtés és feldolgozás. Ide vonatkozóan a Gönczi-féle göcseji monográfián kívül mindössze Kardos László új szempontú göcseji monográfiáját és Vajkai Aurél Szentgál feldolgozását említhetjük meg. Ezeket is csak azzal a megjegyzéssel, hogy a Kardos-féle monográfiának csak egy része, a táplálkozással foglalkozó, a Vajkad-félének pedig csak a fele, az anyagi kultúrát tárgyaló rész jelent meg. Az eddig elmondottakból nerrv- csak az derül ki, hogy a dunántúli népi kultúra kutatása és feldolgozása területén az anyagi kultúra kutatása nem áll egyensúlyban a folklórkuta.t'ással, hanem az is, hogy a kutatás-feldolgozás területileg sem egyenletes. A viszonylag jól kutatott és alaposan feldolgozott Ormányság, Sárköz, Balaton vidék, stb. mellett alig, vagy egyáltalán nem kutatott területek is vannak. Sajnos ezek közé tartozik Tolna megye nem sárközi része is. Pedig itt is, minit mindenütt másutt is igen érdekes néprajzi kérdések volnának tanulmányozhatók, értékes anyag volna gyűjthető. A Dunántúlon igen jól tanulmányozhatók, más területekre is általánosítható eredményékikel, a néprajztudomány általános nagy témái, a kultúra alakulásának nagy tárgykörei, a hagyományo- zás, az átvétel, az átadás, a hatás, az átalakítás, a variálás témái. Ezek a tárgykörök a rég- és a közelmúltra vonatkoztatva egyaránt kutathatók, de kutathatók napjaink viszonylatában is. Sőt, napjainkra vonatkoztatva különösképpen, hiszen ma a gazdasági-társadalmi változás a kulturális átalakulás olyan mérté-' kű átalakulását, változását hozta magával, amilyenre az eddigi történelemiben példa nem volt. A két világháború között számos,, inkább szociológiai és szép- irodalmi érdekű munka hívta fel a dunántúli cselédség, szegényparasztság életére a figyelmet. Közülük Illyés Gyula munkáira, különösen pedig a Puszták népére kéül emlékeznünk. Ezen munkák nyomán, ezekre hivatkozva fordult a néprajztudomány az új élet dunántúli kutatásához, és ért el például Kardos László munkásságában jelentős eredményeket. Egyébként — továbbfolytatva a dunántúli néprajzkutatás kérdő seit feladatait — arra kell rámutatnunk. hogy a Dunántúlon jobban összefüggenek a néprajztudomány nagy kutatási tárgykörei a népek, népcsoportok eredet-etnogenezis kérdéseivel, mint másutt. Igen fontos kutatni a néprajzi eszközök és módszerek segítségével az ősi kultúrák továbbélésének módjait, körülményeit. Mint ismeretes a honfoglaló magyarság az Alföldet és a Dunántúlt szállta meg. Kérdés például, hogy már ekkor is volt-e s ha igen, akkor milyen különbség az alföldi és a dunántúli magyarság között. Feltárásra vár a mohácsi vész előtt idetelepült népek, népcsoportok kulturális hatása is. Dunántúli viszonylatban elsősorban a különféle balkáni népek, a szerbek jöhetnek számításba. Az is felderítésre vár még, hogy a Dunántúl tekintélyes részét másfél száz évig megszállva tartó törökség milyen pozitív és negatív nyomokat hagyott a dunántúli kultúrában. A negatívok eléggé ismeretesek, itt az ideje, hogy a pozitívakról essék szó. A különböző kultúrák egymásra gyakorolt hatása kutatásának kiemelkedően jó alkalma és lehetősége a török kiűzése után, a XVIII. század első harmadában a Dunántúlra települt és telepített különböző népek és népcsoportok kapcsolatának, hatásának kutatása. A kétféle németség, a viszonylag kisszámú, de a legkülönbözőbb helyekről jövő magyarság, az ekkor jött különböző délszláv csoportok, szlovákok, stb. mind-mind saját kultúrával bírtak. Ezek a kultúrák, bármily szívósan is védték különállásukat és zárkóztak el egvmástól, mégis érintkeztek és hatással voltak egymásra és mégis csak kialakult egy-egy falun, sőt nagyobb földrajzi egységen beUil is egy közös — érdekesen sok esetben többnyelvű — kultúra. Az itt élt és élő népek, népcsoportok mindinkább azonosuló kultúrájának kutatásán belül különös gondot kell fordítanunk azokra a jellegzetes életformákra, amelyek ezeknek a kultúrákA ferde mosolyú pincér A vendég bement a vendéglő- — Látom, hogy nem érti a be. Mélyet szippantott a levegő- kérdést. Tudja, lényeges a tészből és megállapította: áporodott. ta hosszúsága. Van, ahol teljes füstös és mindjárt eszébe jutott hosszúságban főzik ki a tésztát, egy cikk, amelyben ezt oli'asta: Ez rossz. Ez ehetetlen. Manöve- „A füstben valósággal hemzseg- rezni kell az embernek, hogy a nek a baktériumok”. Tiszta zseb- tészta ki ne üsse a szemét, kendőt húzott elő a zsebéből, — Nálunk rövid a tésztát orra elé tette, de ezt nevetséges- kérem... nek tartotta, ezért lemondott a — Milyen rövid? Két centis, zsebkendő használatáról. „Ahol három? Mert a túl rövid sem jó. ilyen a levegő, miért nem tarta- Gasztronómusok azt mondják: nak álarcot? Még megfertőzik az annyiféle íze van a tésztának, emberi!” — gondolta magában, ahány féleképpen vágják. És ez a miközben odaért az egyik asztal- törésre is érvényes. A legjobb hoz. Zsebkendővel letörölte a szék a középhosszú cérnametélt. Ke- karfáját, majd lefújta a port a zelni is könnyebb, az íze is székről és leült. Még nem is jobb... érintette ülőfelével a széket, ami- — Akkor hozzak egy húskor így füstölgőit magában: „Hol levest? van már a pincér? Azt gondol- — Egy pillanat. Az attól függ, ják egyesek, hogy az ember lop- hogy mi lesz a második fogás, ja az idejét”. Alig, hogy ezt vé- Mondja, van sai'anyú uborkájuk? giggondolta, megjelent a pincér. — Van. Vékony, szőke fiatalember volt, — Csemege? aki behízelgően kérdezte: — Igen. — Mit tetszik parancsolni? — Ilyen kicsi? A vendég majdnem felugrott a — Nem. Nagyobb, helyéről. — Mennyivel? — Még le sem ültem... — Hát olyan hat centivel na— Igenis. Tessék választani, gyobb, mint amilyent tetszett Tessék, itt van az itallap is... mutatni. A pincér ott állt a másik asz- — Borzasztó. Ez mégiscsak tálnál. A vendég sanda, átható borzasztó, hogy nincs kis uborka, pillantásokat vetett a pincérre. Azt még csak. megértem, hogy Közben-közben az étlapot nézte borjúhús azért nincs, mert a és felváltva szidta magában a borjúból marhát csinálnak, de pincért, az étlap készítőit, akik miért kell a kis uborkából ilyen a paprikás krumplit serpenyős behemót nagyot csinálni __ Mit b urgonyának írják. Ezzel vermet gondol, miért nincs kis uborka? ásnak a gyanútlan vendégnek, — Nem tudom, aki azt hiszi, hogy serpenyős — Látom, hogy van céklájuk, burgonyát kap, mert azt kért és — Igenis, van. közben paprikás krumplit hoz- — Rendes cékla, vagy csak festett? — Rendes, persze, hogy rendes. Olyant még nem is hallottam, hogy festett cékla... — Sok mindent nem hallott még maga. Pedig van festett nak neki. A pincér óvatosan az asztalhoz surrant és alázatos tisztelettel kérdezte: — Tetszett választani? Segíthetek, ha akarja... A vendég kihúzta magát. Még- cékla is. Cukorrépát festenek hogy neki segíteni! Még annyit meg céklával. És az jobb is. De, sem néz ki belőle ez a nyifán- ha ilyen van, hát ilyen van. Azt cás alak, hogy ő egy ebédet ön- eszik az ember, amit kap, nem- állóan ki tud választani. de? — Húsleves van? —■ kérdezte — De igen. a vendég? — És ez a — Van, kérem. — És meleg? — Igen, meleg. Milyen tészta van benne? — Cérnametélt. — Házi? — Nem. cékla nem ilyen izé, hogyismondjam, nem szálkás, illetve nem fás? — Nem. Fiatal cékla. — Az megehető. Persze, ha nem nagyon ecetes. — Ez pont a legjobb. Biztos vagyok benne, hogy nagyon fog — Szóval bolti. A békéscsabai, ízleni önnek. Parancsol? nak a hordozói, összetevői, kife- QVártották? vagy a budapesti tésztagyárban jező formái voltak. A kutatás természetéből kifolyólag különös figyelmet ke1! szentelnünk a már kihalt vagy kihalóban lévő életformáknak. Összefoglalásként rá kell mutatnunk azokra a nagy feladatokra, amelyek talán az elmondottakból is kitetszőleg a dunántúli néprajzkutatás előtt állanak. Ezek a feladatok olyan nagyok, hogy csak a kutatás társada'ma- sításával oldhatók meg. Ezért kell a néprajzi problémák iránt az érdeklődést ébren tartanunk és ösztönözni mindenkit, akiben hajlandóság és lehetőség van a kutatásokban való részvételre. DANKÓ IMRE Ezt nem tudom. — Pedig lényeges különbség van a két gyár készítménye között. .. — Ha óhajtja, megkérdem a szakácstól. A pincér elrohant. Miközben visszafelé jött, azon gondolkodott: — ÉffV pillanat. Málnaszörpjük van? — Van. — De valódi málna, ugye? — Igen. — Üveges? — Üveges. — Ne ismételjen engem! Es az osztályvezetők reszortja, ők vajon melyik tészta ízlik ennek igazgatójukat, az alaknak, mert ha ő budapes- Sz0”al ^eges. És mondja, hideg? tit mond és ez a békéscsabait , Pincér felsohajtott, vegre szereti valami, ami a vendégnek tetszeni- Békéscsabai — csúszott Iá ’ R ebben a döglesztő melegben. Boldogan, cuppantva ejtette ki a szót. a száján. —■ Az jó. És mondja, nem ázott el az a tészta? — Nem, most, frissen főzték ki. — És milyen hosszúak? A pincér bambán nézett. MISZLAI GYÖRGY: Citeraszó Havas farsangok ködölnek föl bennem: lassú csárdások lusta üteme. A zsírosmccses füstös lángja lebben, s vígan cirpel a citerazene, „Kisiskolások”: lányok és „legénykék” botladoztunk a nádtetők alatt. Bizony nem mindig sikerült a „lépték”, de kedvünk verte a vályogfalat, A zsebem cukorkával volt tele. Az Édesanyám lopta azt bele. s én kínálgattam páromkeresőn. Talán kis szivem osztogattam el... A régi emlék most életre kel, s kérésén apró, táncos „szeretőin”. — Jeges! A vendég arca elkomorult. — Az nem jó. — De, uram... — Én langyosan szeretem. — Igenis, langyosan... — Maga gúnyolódik, maga gúnyosan mosolyog, maga kimosolyogja a vendéget... — Mosolyogtam? Észre se vettem. .. — Maga semmit sem vesz észre! De én majd megtanítom magát. Kérem a panaszkönyvet! A pincér hozta a panaszkönyvet, a vendég pedig szép, kerek betűkkel írta a szöveget: „Ma az önök vendéglőjében, ahol napi ebédemet szándékoztam elkölteni, leültem az egyik asztalhoz. Odajött a pincér, nevezett Tóth Gáspár, és arra noszogatott, hogy adjam le a rendelést. Megengedhetetlen hangot használt velem szemben, és ami ennél is súlyosabb, állandóan ferdén mosolygott. ..” SZALAI JÁNOS
