Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-04 / 286. szám
A műút surrogott, nyögött, a kocsik súlya alatt. A vak megkocogtatta a járdaszegélyt, aztán fölemelte a botját, és belebökdösött vele az izzó augusztusi levegőbe. Fekete csíkokat radíroztak a gumik, és pár pillanat alatt hosszú sor autó torlódott össze, Fehér botjával a betont tapogatva botorkált át az innenső oldalra. A járókelők tisztelettel nézték az autósokat, akik megszakították sietgs útjukat szerencsétlen felebarátjuk kedvéért. Nekem mindig végigfut a jóérzés a gerincemen, amikor látom, hogy a szemafor zöldre vált a szirénázó mentőautó előtt, vagy ha a mostanihoz hasonló jelenetnek lehetek tanúja. Fiatal embernek látszott a vak. Farmernadrágot viselt nagykockás gyapjúinggel, mintha csak a testi fogyatékosságát kívánná leplezni szegény. Úgy tűnik egyébként teljesen egészséges. Barnára sült nyaka egészségesen virított. Kiírtam a sörömet, mert már kezdett megposhadni a melegben. Nem vagyunk mi olyan rosszak, mint ez a sör. Egyedül ültem a teraszon egy nagy kék napernyő árnyékában. Ilyenkor kora délután nincs forgalom — aki teheti, a strandon van. Valaki hirtelen ráütött a vál- lamra. — Szevasz öregfiú! Te itt? Meghűlt bennem a vér. A vak volt. Leült mellém egy székre. Levetette a szemüvegét, és egy köny- nyed mozdulattal összetolta a botját, amely úgy volt »kiképezve, mint egy fényképezőgép lába. Csak most ismertem meg. Bogár Miska volt, hajdani gimnáziumi osztálytársam. — Mi történt veled, Mihály? Megrémítettél evvel a bottal meg a szemüveggel. Az iskolában alamuszi, gyáva gyereknek ismertük. Az ő fején szoktuk tízperc végén szétpukkasztani az uzsonnás zacskókat. Sose volt ellene egy rossza szava se. Érettségi óta nem hallottam róla semmit, nem is találkoztunk. — Praktikum picikém, praktikum. így könnyebb. Megtanultam kényelmesen élni — nagyot nyújtózott, és megveregette a hasát — kényelmesen és jól. Rendelt egy martinit sok jéggel* — A sör itt rém vacak. . A lépcsőn egy rövid strandkabátos lány libegett fölfelé. Zauber- tonnal vörösített haját kis malac- faroknyi varkocsba kötötte hátul. A bokája pompás volt, karcsú, a combja izmos, kissé sportosan erős, csípője kerek, a dereka arasznyi. — Odanézz! — Böktem oldalba Miskát. A pohara fölött súgta vissza: — Nem tudsz rólam semmit Mond mindenre, hogy yes. A lány az asztalunk felé tartott. Ismerősnek tűnt az arca, de nem ' tudtam visszaemlékezni hol láttam. Olyan volt mint a Színházi Újság címlapján akárki. Miska fölugrott, és elébe sietett. Balettáncoshoz illő mozdulattal vezette egy székhez. — Csao ma chérie! Ca va? A barátom, mon ami — mutatott rám, és gyorsan hozzátette, mielőtt megszólalhattam volna — Bili Willfred. | — Yes — nyögtem. • Kezet fogtunk. — Betty. Nedves, puha tenyere volt. — Nyugodtan beszélhetünk előtte — kacsintott rám Miska — nem tud magyarul egy kukkot se. Portugál. A Busch cirkusznál dolgozik mint kardnyelő. Accent cir- conflex. A lány végigmért, mintha meg- saccolta volna, hogy mekkora kard fér belém. Lágy, meleg szája volt, a bőre sima mint a tej. Nagy aranybarna szemével bandzsított egy icipicit. Te szemét, gondoltam magamban. Még hogy Bili mit tudom én micsodánák hívnak, az rendCzakó Gábor: A VAK ben van. Hagyj án, hogy portugál vagyok, meg kardnyelő a Busch- nál, de még magyarul se tudjak! Ültem, mint a hering a sóban. Miska se tudott jól magyarul. Francia volt. Avval nem fárasztotta magát, hogy eltorzítsa a szavakat, mindössze raccsolt egy kicsit, és francia felkiáltásokkal fűszerezte a beszédét. Néhai franciata- nárnőnkről, szegény Lonci néniről ráragadt kifejezéseket használta össze-vissza, jórészt értelem nélkül. — Az Alfa-Rómeó még mindig a fehéhvári szehvízben van — mondta. — Phos'pektust kéhnek, hogy meg tudják állapítani milyen volt. — Ugye nem hajtasz többet olyan gyorsan ma chérie -r- búgta a lány, mert ő még annyira se tudott franciául, mint Miska. Simogatta a kezét, és dorombolt. Azt a ronda kezét. Sötét ez a lány annyi szent, ha ennek a süket szövegnek felül. De átkozottul csinos. Minél tovább néztem, annál jobban tetszett. Sose gondoltam volna, hogy ilyen nője legyen Bogár Miskának. Törtem a fejemet, hogy kitaláljak valamit, aminek a segítségével kitörhetnék a némaságomból, de nem jutott eszembe semmi. Most megfizet a disznó a papírzacskókért alaposan. Félig elfordultam, mintha a tavon lebegő vitorlások mozgását kellene tanulmányoznom. — Ha hazaérek veszek egy másikat. Ce moi. Ezt már úgyis ún- tam. Lassú volt — Meglásd Pierre, megcsinálják gyorsan. Szombaton már mehetünk vele Tihanyba. — Sajnos nem maradhatok any- nyi ideig. Pénteken már utaznom kell. Vasárnapra vár az apám Stockholmba. — Ö! Ilyen hamar! — Megígértem neki, hogy együtt megyünk pisztrángot fogni az Ebro-hoz. Az Spanyolországban van te szerencsétlen! A földrajzot se tanultad meg? Föl kellett volna kiáltanom, de türtőztettem magam, és ültem mereven, mint egy igazi kardnyelő — Úgy szerettem volna veled tölteni a vasárnapot! — Majd jövőre kipótoljuk Párizsban, la belle place Pigalle! — Komolyan? — Ha én mondom! — Hát mégis szeretsz? Azt hittem csak beszélsz mint a többi. Miska ekkor megcsókolta a lányt. Nyíltan, a szemem láttára, ahogy a régi házastársak szokták megcsókolni egymást. És a lány tűrte. Sőt! A karjával át is ölelte a nyakát. Semmi szemérem nincs bennük. Muszáj volt odanézni. A lány észrevette, hogy bámulom őket. Elengedte Miskát. — Mi történt a barátoddal? Olyan furcsán néz. Zavaromban földöntöttem a hamutartót. — Semmi. Mindig így szokott. Majd hozzám fordult: — Raolaj nilép! Még a gimnáziumban beszéltük ezt a nyelvet, amely abból állt, hogy az egyes szavak utolsó szótagját előre vettük. — Szegény fiú — mondta a lánynak. — Korábban állatszeli- dítő volt, de az oroszlánszag elmarta a szemidegeit. Azóta nem lát. Ezért kellett elmennie kardnyelőnek. Szegény öreg John! És még milyen fiatal! — Nem Bili* — Az apját hívták Billfiek. A széke mögül fölvette a fehér botot, kihúzta, és a kezembe, nyomta. — Csao John! — Senes a refejed a csonybada! Lebotorkáltam a terrasz lépcsőjén a járdaszegélyig, és vártam egy lányt, aki majd átvezet FODOR ANDRÄS: A SZÉGYEN Nem szűnt egy pillanatra se a föld zsibongó éneke. Millió apró áram járta át mellem hintázó kosarát S már láttam, nincs eleje, vége, hogy az időben nem tudok megállni, madarak torkában remegnek folyondár fuvolái. A szétcsap zó növényi áradatban mentem csak úttalan, mentem a célt se tudva, félve, beléveszek a tücskök füvek szitáin lüktető ciráda-szőnyegébe. És ujjam tehetetlenül gyűrködte, tépte csak. eldobta olvasatlanul a bokrok levelét virágzó szirmukat. ; Stafétaként szárnyalva föl a hegyre egymásnak adták lombjukat az ágak. s felmagasodtak néma koronái a folytonosság örök jelenének. És látva, hogy a működő világ révületében boldogan lélegzik, él, mozog, éreztem, én, elfajzott veteményc fölösleges vagyok. Leeresztettem arcom függönyét idegenségem eltakarva. Lehunyt pillámban ott sajgott a szégyen: testvéreim halandó emberarca, r/)curt)eyzéd — Valóban olyan nagy író bolt? Még Szekszárd is külön esttel hódolt előtte. — Nem tudom. De mit is kell értenünk azon, hogy „olyan nagy"? Olyan nagy, mint ki? Mint Goethe, vagy Arany? Az ilyen öszehasonlításoknak egyébként sincs értelme. Mondjuk így, jelentős író volt, bár ki tudja, hogy mit hagy meg belőle az idő.' Most még új, különösen nálunk, ahol sokáig tiltott gyümölcs volt. — Mindig volt mondanivalója, a szó magasabbrendű értelmében. — Igen, de amit mond, legtöbbször nem rokonszenves, ahogy az egész egzisztencializmus sem az. Amíg regényt ír, addig jó, de amikor elkezd bizonyítani, beleununk. A Közöny jó, vagy A pestis eleje. Szinte félelmetes. De akkor váratlanul előlép a filozófus, s egyszerre érdektelenné válik, mert minden csak azért történik, hogy kitöltse egy gondolati rendszer kérdőívét. Ilyen az élet és ilyen az ember — mondja Camus, holott mindig valami másra gondolunk. — Azt mondja, Sziszüphosz boldog. Azt hiszem, ez a legszebb jelképe — Csak .hamis. Ha Sziszüphosz boldog, akkor embertelen, akivel nem tudunk közösséget vállalni. Sziszüphosz a képtelenség jelképe, ahogy az egzisztencializmus is a képtelenség filozófiája. — Az egzisztencializmus ma divat... — S mint a legtöbb divat, félreértésen alapul. Mindig kísért a gondolat, a franciák felhígították Heideggert, példatárrá tették, s ezek a regények egy kicsit hasonlítanak az állatorvosi atlaszok sókat emlegetett lovához, amely minden elképzelhető betegség hordozója. Á görijgök soha nem tudták, az úton nem egy isten jön-e szembe velük. Az egzisztencialista hősök viszont tudják, hogy örökké a Semmivel néznek farkasszemet, a Semmit faggatják, s miután nem kapnak választ, azt mondják, az élet értelmetlen, az emberi sors kilátástalan, s egyetlen menekvés „a lázadás nagylelkűsége", mint Camus mondja. — Attól tartok, ez csak játék a szavakkal... — S nem rokonszenvesebb-e a kortárs, Antoine de Saint Exu- péry, aki az embernek járó tiszteletet hirdeti, s ebben érzi egy felsőbb törvény szavát? — De ő író volt, Camus pedig filozófus, aki egy gondolati sémából indult ki, s ezt töltötte meg tartalommal. — Mit jelent ez? Hősei éppen ezért illusztrációk, folyton bizonyítanak, mindig Camus fejével gondolkoznak. így lesz Caligulából is szent, aki nem azért akarja a 'Holdat, mert tetszik neki, hanem azért, mert képtelenség. — Túlságosan szigorú. Gondoljon a sikerre. Camus is világsiker, Sartre is. — A siker lehet félreértés is. De azért Camus persze jó író. Vannak oldalai, amelyeket nem lehet elfelejteni. De azt hiszem, néhány évtized múlva, amikorra az egzisztencializmust is elnyeli a feledés, legtöbb munkájához kísérőjegyzet kell, mert nem lehet majd megérteni. — Ez talán túlzás. Lehetetlen, hogy néhány évtized múltán ne Camusről, a hitről és az emberségről érezzék erejét, szinte azt mondhatnám, bölcsességét. — Nem tudom, hogy mit fognak érezni néhány évtized múlva. Ma azt érezzük benne, hogy hideg, embertelen, nincs hite. Nemcsak az istenben nem hisz, az emberben sem, az élet értelmében sem. Egyetlen eszménye van, a homo absurdus, a lehe- tetlennné vált ember, aki legfeljebb annak örülhet, hogy minden erőfeszítése haszontalan, s éppen ez benne a hősi, az emberhez méltó. — Hatása van. Még Szekszár- don is csaknem telt ház hallgatta. — Ismétlem, a siker nem érv, még akkor sem, ha az ilyen filozófia gyógyírnak tűnik minden bukásra, tehetetlenségre. Még csak nem is korszerű, Nyugaton sem. Hadd idézzem Jasperst, aki szintén egzisztencialista, csak a másik oldalon áll, mint Camus. Azt mondja: Az ember mindig többre képes és másra, mint amit bárki is várt volna tőle. — Ne menjünk a részletekbe, de egy kicsit ez is metafizikai homályba burkolózik. — De legalább hit van benne Nem a semmi mumusával ijesztget, hanem bíztat: csak csináld, de hidd, hogy ennél is többre vagy képes. Camus azt mondja: Sziszüphosz vagy, legszebb erőfeszítésed is a semmi céltalanságába hullik, de épp ettől légy boldog. — A szekszárdi esten A pestis Tarrourja bíztatott bennünket: Elhatároztam, hogy az áldozatok oldalán állok mindig. Az ő körükben legalább kutathatom, miként jutunk el a békéhez. — A pestis végszava azonban nem ez. Rieux doktor mondja ki, amikor a pestis elmúltát ünneplő Oran végzetére gondol, mert „a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik", nem marad ,hátra hát más, mint kiegyezni ezzel a ténnyel, s abban a tudatban harcolni ellene, hogy legyőzni soha nem lehet. — Rossz véleménye van Ca- musról... — Camust olyannak kell elfogadni, amilyen. Jelentős író. S ne értsen félre, nem az úgynevezett kincstári optimizmus hiányzik belőle. Inkább az a baj, hogy csak önmagát fejezi ki, nem a kort, éppen ezért hamis minden egyértelmű hódolat, kritikátlan áradozás. Félrevezető is. Sőt, ő maga is elhárítaná. — Tehát felesleges volt a szekszárdi Camus-est? — A világért sem. Csak nem az igazi Camus-t mutatta be, hanem azt az idealizált képet, amiben már a franciák sem hisznek. S ezúttal ne féljünk a paradoxontól: a kitűnő előadás (Csernus Mariann, Mensáros László) csak hozzájárult, hogy minél ismeretlenebb maradjon Camus igazi arca. CSÁNYl LÁSZLÓ
