Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-04 / 286. szám

TÓIVÁ MEGYEI NEPŰJSAG ÍSS6, december 43 (Folytatás az 1. oldalról.) Néhány szót a belpolitikai tö­rekvéseinkről. A kongresszus ál­lásfoglalásai megmutatták, hogy pártunk tovább folytatja, fejlesz­ti és erősíti a szövetségi politikát, köznyelven: a népfrontpolitikát. Megismétlem, amit a beszámoló­ban mondottam: ezt a szövetsé­get a munkásosztály vezeti. Me­net közben persze hibák is adód­tak. A Központi Bizottság óvta az elvtársakat a mechanikus sta­tisztikai szemlélettől. Mégis elő­fordult, hogy a munkásosztály vezető szerepét védve, párton- kívülit nem engedtek megfelelő funkcióba helyezni. Az is meg­történt, hogy egy adott funkcióra jobb kommunista jelölt, volt, mint pártonkívüli, mégis valamilyen statisztikai szemlélet alapján úgy határoztak, hogy pártonkívülit bíznak meg, hadd lássa az a köz­pont, hogy értik és végrehajtják a politikát. (Derültség). De az egyik nagyobb kárt csinált, mint a másik. A kongresszus kezdetén Cser- venka elvtársnő elmondotta, hogy Pest megyében például a tanács- funkcionáriusok között bizony csak imitt-amott, hírmondónak van pártonkívüli. De a valóság nemcsak ebből áll. Meg tudnám nevezni a társadalmi élet olyan területeit is, ahol a kommunista közfunkcionárius, vezető megy ritkaságszámba. Ahogy az előbbi nincs rendben, úgy nincs rend­ben ez utóbbi sem. Az egyiken is, a másikon is igazítani kell. Jobban kell eleget tenni a VIII, kongresszuson meghatározott kö­vetelményeknek, mint eddig. Ha egy funkció betöltéséről döntenek, nem statisztikai normákból keli kiindulni, hanem abból a szem­pontból kell mérlegelni az összes szóba jöhető embereket, készek-e részt venni az építőmunkában, hű fiai-e a hazának, van-e rátermett­ségük, megfelelő szakképzettsé­gük, tudnak-e vezetni a mai. yi-. szonyaink között. A műveltséget' és a szakmai hozzáértést meg kell követelnünk a párttagoktól is, mert egy forradalmár az'-’ígak ügyet nálunk enélkül már nem tudja jól szolgálni. És a párton- kívülitől is meg kell követelni a népi hazához és népünk közös céljához, a szocialista társadalom felépítéséhez való becsületes vi­szonyt. Párttagnak nem kell len­nie, de ez elemi norma, amit min­denkitől meg lehet és meg is kell követelni. Hogyan is alakul tehát a párt­tagok és a pártonkívüliek viszo­nya? Nagyon egyszerűen kifejez­ve: nem szabad hátránynak len­nie annak, ha valaki pártonkívü­li. Mindjárt hozzáteszem, hogy persze ez előny sem lehet. Nem lehet előny az, ha valaki párttag, de hátrány sem lehet, mint ahogy ez szórványosan előfordul. Minthogy a párt vezeti a társa­dalom életét, természetes, hogy a társadalmi életben a párttagok, a kommunisták játszanak főszere­pet. Ez a kommunisták dicső kül­detése, büszkesége, egyben terhe. Kicsit monopólium ez a mi tár­sadalmunkban, de ezt a monqpó- liumot bárki megtörheti. Ha egy pártonkívüli annyi erőt és energiát, annyi buzgalmat és harcosságot szentel szocialista tö­rekvéseink megvalósításának, mint egy párttag, biztosíthatom, semmivel nem lesz kisebb a te­kintélye, és ott lesz a legmaga­sabb tisztségekben, a legmaga­sabb poszton. A politikai életben szükségszerű és elkerülhetetlen, hogy a vezető államhatalmi testületekben több­ségben lesznek a kommunisták. A jogokat illetően viszont a párt­tagoknak és a pártonkívülieknek most is és a jövőben is teljesen egyenlőeknek kell lenniük, és tel­jesen azonos elbírálásban kell ré­szesülniük. Nem félünk attól sem, ha vala­hol a párttagok kisebbségben van­nak. ha szocialista célokért szív- vel-lélekkel dolgozó pártonkívüli­ek alkotják a többséget egy-egy testületen 'belül. Egyébként ilyen létezik is. Helyi államhatalmi és államigazgatási szerveinkben a kommunisták évek óta tartósan abszolút kisebbségben vannak a számarányt illetően, és mégis ér­vényesül a párt politikája, vezető szerepe. Ez így helyes, mert ez a társadalom az egész népnek épül, természetszerű tehát, hogy a kom­munisták nem építhetik önmaguk. Két kérdésre visszatérek. A be­számolóban kitértünk a párt számszerű növekedésére is, meg­állapítva, hogy továbbra sem az a törekvésünk, hogy tömegesen és nagy arányban növeljük a párt­tagság létszámát. Meg is mond­tuk, főleg hol, milyen területeken lenne kívánatos a párttagok szá­mát növelni. Ehhez hozzáteszem, hogy én azt szeretném: ha minél kevesébb olyan ember lenne a pártban, akit szívesebben látnék a párton kívül, és ha nagyon sok olyan ember lenne párton kívül, akit párttagnak is szívesen üdvö­zölnék. (Nagy taps.) A másik az, hogy ki van velünk és ki van ellenünk? Véleményem szerint a mi társadalmi viszonya­ink között, a mi államrendünkben, ahol az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem szocialista — még a bankárok is szocialisták nálunk (derültség) —, pártállásra, fajra, nemzetiségre, felekezetre való te­kintet nélkül velünk van minden­ki. aki becsületes munkával, vagy alkotással keresi a kenyerét, mert mint ilyen, részese a nagy munká­nak, amely a szocialista társada­lom felépítéséért folyik, Velünk van és úgy is kell vele együtt dolgoznunk, mint becsületes, tisz­tességes emberrel és segítőtár­sunkkal. Elvtársak! A kongresszusi anya- , gokban és a tanácskozásokon fon­tos kérdésként szerepelt a demok­ratizálás továbbfejlesztése. Ez kü­lönösen nagy erővel jelentkezik majd a gazdasági reform végre­hajtásakor, de jelentkezik más te­rületen, a kulturális életben is igyekeznek decentralizálni és de­mokratizálni a vezetést, s a párt­életben is erre törekszünk. Van ennek a demokratizá­lási törekvésnek osztály cél ja is és ha jól csináljuk, eredményes lesz. Arra törekszünk, hogy tanácskozás, konzultáció for­májában, vagy egyéb módon lehetőleg már a kérdések el­döntésébe minél nagyobb számban vonjuk be az érde­kelteket, a dolgozókat. Ismerve a nálunk ma meglévő osztályokat, azok öntudatát, ez bi­zonyosan azt fogja jelenteni, hogy a munkásosztály és annak fiai en­nek a folyamatnak eredményeként még jobban és még nagyobb számban kerülnek be a hatalom gyakorlásába. Egy másik nagyon fontos, a be­számolóban is érintett kérdés, hogy nagyobb hatásfokkal és job­ban érvényre kell juttatni a szocialista bérezés elvét. A jelszó köztudott: aki töb­bet ad a társadalomnak, na­gyobb mértékben részesüljön az anyagi javakból. Ennek az elvnek következetesebb érvényesítése azt is jelenti, hogy aki kevesebbet ad a társadalomnak, az kevesebbet is kapjon. Azért is mondom ezt, mert nálunk is vannak, akik ösz- szeköttetések révén, meg isten tudja milyen címen és módon, sokkal többet kapnak a társada­lomtól, mint amennyire becsületes munkával rászolgáltak. Harcol­junk az ilyen élősdiség ellen, hi­szen a szocialista társadalom a munka társadalma. Ugyanakkor biztosítsuk, hogy a nép javára végzett munkája révén mindenki boldogulhasson, még azt is merem mondani — idézőjelben és szocia­lista értelemben —, hogy karriert is csinálhasson. Ehhez még egy dolgot szeretnék megjegyezni: sokszor olyan nagy keresetű em­berek is kapnak nálunk ingyen ál­lami lakást, akiknek gépkocsijuk, házuk, nyaralójuk van. Hát ha igazság van, akkor legyen igaz­ság. Munkájával keresse meg, amit a mi viszonyaink közt lehet, de ha például lakásra van szüksé­ge, vegye meg magának, vagy építse meg saját erejéből, és ne az állam támogatásával. (Nagy taps.) Szeretnék szólni a munkaidőre vonatkozó előterjesztésünkről. A Központi Bizottság javaslata az, hogy az iparban 1970 végéig fo­kozatosan 48 óráról 44 órára szál­lítsuk le a heti átlagos munkaidőt. Méghozzá úgy akarjuk ■ ezt meg­valósítani, hogy ugyanazt a tel­jesítményt, amit eddig 48 óra alatt értek el, most 44 óra alatt elérjék, ugyanazt a bért is fizetve 44 órá­ért, amit az emberek eddig 48 óráért kaptak. Általános törekvésünk a napi munkaidő csökkentése. Ezen belül az iparágak speciális jellegétől függően egyes területeken lehető­vé válik, hogy kéthetenként ket­tős szünnap legyen, másutt más megoldást találnak. Ha majd egy kicsit előbbre leszünk, ha jobban mennek a dolgaink, majd többre is vállalkozhatunk. De ha többet ígérnénk, mint amit be tudunk váltani, akkor becsapnánk a né­pet, a munkásosztályt és erre nem vállalkozunk. A magam egyéni elképzelését arról, hogy mit kellene csinálni és hogyan kellene kihasználni a munkaidőt ahhoz, hogy még en­nél is rövidebb legyen, csak rit­kán merem emlegetni. (Derült­ség.) Azon törjék a fejüket a gyá­rak vezetői, hogy ne lézengjünk a munkahelyen naponta egy álló órát, hanem ha már betesszük a lábunkat, akkor dolgozzunk is igazában. Akkor majd kevesebb munkaidő kell. Négyen, öten is szóvá tették a bányászok jövőjét. Egyik elvtárs azt is mondta, hogy a bányá­szoknak történelmi érdemeik vannak a politikai harcokban, a népi rendszer kivívásában és hogy ezt majd bizonyára figye­lembe is veszik. Itt a következőkről van szó. Népgazdasági érdek, hogy az ala­csony kalóriájú vagy a nagy költ­séggel kitermelt fűtőanyagokról más fűtőanyagok használatára térjünk át. Ezzel nehéz fizikai munkától is mentesítjük az em­bereket. Épp ezért, az alacsony kalóriaértékű barnaszén terme­lését nem fejlesztjük, sőt bizo­nyos mértékig csökkentjük. Hogy milyen mértékben, ez a lehetősé­gektől függ. Minél inkább lehet elektromos árammal, gázzal, s olajjal fűteni, annál gyorsabb le­het ez a folyamat. A bányászság a munkásosztály egyik kiváló osztaga, amely a legutóbbi húsz évben is valóban hősiesen helytállt. Mi ezt nem felejtjük, és nem is felejthetjük el. A Központi Bizottság és a kor­mány figyelembe veszi a bányá­szok osztályharcos, forradalmi érdemeit. Dolgozzunk azon, hogy ezeknek az embereknek — job­bára idősebb bányászokról van szó — a problémáját tisztessé­gesen és becsületesen, az embe­riesség követelményeinek meg­felelően oldjuk meg. Kedves Elvtársak! Most, a IX. kongresszuson na­pirendre került a parasztsággal kapcsolatban is több kérdés. A szocialista társadalom teljes felépítése többek között megkí­vánja a tulajdonviszonyok olyan fejlesztését, hogy azok megfelel­jenek a szocialista társadalom­nak, amelyben a termelési esz­közök a köztulajdonban vannak. Mi úgy gondoljuk, hogy a földbirtokviszonyokat és tulajdonviszonyokat érintő törvényt körülbelül a jövő év folyamán ki kell dolgozni. Igaza van ugyanis Szabó elvtárs­nak, a nádudvari tsz elnökének — azt hiszem ő említette —, hogy a birtokviszonyoknak is szilárdaknak kell lenniük, mert különben nem lehet dolgozni a termelőiszövetkezetben. Orszá­gunk kicsiny, a föld kevés, min­den földet ki kell használni, akár város határában, akár a falu ha­tárában, akárhol van. Ez a nem­zet érdeke. És a földdel való gazdálkodást erőteljesen befolyá­solni kell. (Nagy taps.) Az elképzelés szerint az erről „szóló törvény végleges kidolgo­zását valószínűleg megelőzi a ter­melőszövetkezeti tanács létrejöt­te, amely egyebek mellett a ter­melőszövetkezeti parasztság pozi­tív értelemben vett érdekképvi­seleti szerve is lesz. Nehogy félreértés essék, nem a munkás-paraszt állammal szemben, hanem az egyes állami vállalatokkal szemben. A terme­lőszövetkezeti tanács nagyon fon­tos intézmény lesz, mert a ve­zető állami, kormányzati irányí­tó szerveknek rendszeresen1 meg kell beszélniük e testülettel azo­kat az intézkedéseket, amelyek a mezőgazdaságot érintik, hogy azok egyaránt megfeleljenek az országos és a termelőszövetkeze­tek érdekeinek. Visszatérek a földtulajdon kér­désére. Mint már mondottam, nyugodt gondolkodási időt kell hagyni a falutól távol élő föld- tulajdonosoknak — ehhez is kell egy-két esztendő — hadd gondol­kozzanak, mint szabad emberek, bemennek-e a tsz-be és akkor ugyanabban a helyzetben lesznek, mint a tsz-tagok, vagy méltányos térítésért felajánlják földjüket. Ami pedig a termelőszövetke­zeti parasztot illeti, ő határidő nélkül bármikor eldöntheti, meg­tartja-e tulajdonjogát és akkor föld járadékot kell kapnia azután is, vagy felajánlja és akkor pár év alatt megkapja a megváltási árat. A Központi Bizottságban -,enki sem képzelte el úgy, hogy a föld- tulajdon rendezése két-, négy-, vagy ötéves ügy. Nincs szükség semmiféle határidőre, semmiféle kampányra. A parasztemberek­nek megvan a magukhoz való eszük, tudnak mérlegelni, majd ők meghányják-vetik, tudják, mikor kell ezt elrendezni. A mi felada­tunk a rendezés törvényes és szo­ciális alapjait megteremteni. Megcsinálhattuk volna persze azt is, hogy még hallgatunk róla nyolc hónapig. De azt hiszem, pártunkban éppen azért bíz­nak a dolgozó tömegek — a parasztság is —, mert nem tartunk a hátsó zsebünkben „titkos dolgokat”, hanem egyenesen és felelősen meg­mondjuk a parasztságnak: ez az ország érdeke, ehhez fű­ződik az ő érdeke is, ez se­gíti egyéni boldogulását. Akkor is az összefüggéseket kell nézni, ha a szociális kérdé­sekről, a családi pótlékról, a gyógyszerellátásról és egyebekről van szó. Lássa az összefüggése­ket a Kispesti Traktorgyárban dolgozó munkás is, a parasztem­ber is, mert ha csak az egyik oldalát nézi, nem helyes követ­keztetésre jut. A múlt esztendőben Nógrád megyében voltam egy termelő­szövetkezetben, ahol régebbről, 1945—1946-ból személyesen is­mertem az emberek egy részét. Beszélgettünk a termelőszövetke­zetről. Jó termelőszövetkezet, jó eredményeik vannak. Nyíltan és őszintén beszélgettünk. Felállt az egyik brigád vezetője — egyéb­ként régen, valamikor a harmin­cas években 14 holdas közép­paraszt volt; országos díjakat nyert növénytermesztésben —, és azt kérdezte: mikor leszünk mi már egyenlő állampolgárok a biz­tosításban, a táppénzben, a nyug­díjban? Hirtelenében nem tudtam mit válaszoljak neki. Aztán azt mondtam: elvtársak, emlékezze­nek vissza mondjuk 1948—1949- re. Mennyit agitáltuk akkor ma­gukat, hogy csináljuk meg a ter­melőszövetkezetet, mert az jó do­log. Akkor maguk azt felelték: igen, mi nem vagyunk a szocia­lizmus ellen értjük is, és biztos, hogy jó is lesz, de ne siessünk annyira, várjunk még egy kicsit. Az a célunk, hogy végső fokon ne legyen különbség a város és a falu között és akár ipari üzem­ben dolgozik valaki, akár ter­melőszövetkezetben— azonos jog­gal rendelkezzék a táppénzben is, a nyugdíjban is, a családi pót­lékban is. Ennek most van aka­dálya: nincs rá anyagi fedezet. Előbb ezt meg kell teremteni. Most én mondom, hogy egyet­értek ugyan magával, mint an­nak idején maga velem, csak most én mnodiom azt, hogy ne siessünk annyira, várjunk egy ki­csit. (Nagy taps). Meg fogjuk, meg akarjuk csinálni. A munkás­embernek is meg kell értenie, hogy ez végső fokon társadalmi célunk, s a parasztembernek is tudnia kell. hogy ehhez bizonyos feltételek kellenek, amit most a Központi Bizottság javasol, az nagy lépés ebben az irányban. Végül a termelőszövetkezeti taí nácsokkal kapcsolatban meg­említek még egy kérdést. Nehogy azt higgyék, hogy én uszítani akarom a termelőszövetkezeteket, de jelenlegi gyakorlatunknak van egy nagy baja, amit mindnyájan ismerünk: az, hogy a mezőgazda­ságban a szó igazi értelmében nem tudjuk betartatni a szerző­déses kötelezettségeket. A követ­kező a baj: mezőgazdasági ter­melésünk még nagyon nagy mér­tékben függ az időjárási viszo­nyoktól, még nem elég magas fokú a gépesítés, a technika, stb. Ennélfogva az egyik évben rossz, a másikban meg jó a termés. Ha rossz a termés, az ár emelkedik és akkor a tsz kezdi el a csele­zést, a huzavonát, hogy ne a szerződéses áron adja át az árut, hanem drágábban. (Derültség). Ha viszont beüt egy jó termés, akkor a kereskedelem ránéz az első osztályú árura, s azt mond­ja: ez csak negyedosztályú. (De­rültség). Azt hiszem, hogy az országnak az lenne a legjobb, ha mindenki becsületesen betartaná a szerző­dést: a tsz-ek is, az állami vál­lalatok is. Ha jó a termés, ha rossz. Ebből mindig kevesebb kára van az államnak is, meg a termelőszövetkezetnek is. Hanem veszik át a bő termést, akkor jö­vőre nem vetnek. És megfordítva,' Ez hullámzást, aritmiát visz mezőgazdasági termelésünkbe. A tsz-tanácsokkal kicsit javítjuk ezt a mechanizmust. Ha majd ez működik, a mezőgazdaság sokkal több termést ad az országnak, ol­csóbban és jobb minőségben. Elvtársak! A harmadik ötéves tervet az országgyűlés jóvá­hagyta, s a terv — ahogyan Le­nin mondta —, tulajdonképpen a párt második programja. Meg­valósítása a párt elsőrendű poli­tikai feladata. E munka nagyon fontos része a gazdasági mecha­nizmus reformjának gondos elő­készítése és jó bevezetése. Mindnyájan végighallgattuk Szviridov el vtársnőnek, az ófehér­tói tsz elnökének beszédét. Nehéz beszéd volt, azt hiszem mindnyá­junk számára. Lehet azon nevet­ni is, de akár sírhattunk volna is. Nem kívánok itt most a gazda­sági reform részleteiről szólni, de ha csak valamennyire is jól csi­náljuk és rendezzük el a dolgo­kat, az elvtársnő által felrótt fo­nák jelenségek megszűnnek. Még egy érvet szeretnék felhoz­ni. A nyáron jártam egy mohácsi termelőszövetkezetben. Hasonlóan gyenge volt valaha az is, mint amilyenről itt a szabolcsi elvtárs­nő szólt. Azok is 12 forintos mun­kaegységgel indultak, aztán fel­mentek vagy 60 forintra. Értel­mes vezetés, dolgos tagok, nagyon sok nő, fiatal van ott és még az is sajátossága ennek a tsz-nek, hogy három olyan nemzetiség él és dolgozik benne együtt, amely évszázadokon át nem tudott kö­zös nevezőre jutni. Ma a magya­rok, délszlávok és németek szinte egy családba forrtak össze. Csak * egy megkülönböztetés van közöt­tük, ki dolgozik jól, becsületesen és ki nem. Eldicsekedtek országos rekordokat döngető termésered­ményeikkel, aztán a főagronómus hozzám fordult és közölte: mi is nagyon várjuk a gazdasági mecha­nizmus reformját, és azt is meg mondom, hogy miért. A reform nélkül megvagyunk, látja, milyen eredményeink vannak, az embe­rek meg vannak elégedve, ostro­molnak minket még a gyárakból is, hogy belépjenek. De van egy nagyon nyomós okunk: szeretnénk egyenes úton járni. Magyarázat­ként hozzátette: mindenki tudja, hogy ilyen búza-, kukoricaátlagot, ilyen hízlalási átlagot nem lehet elérni, ha mi csak a központi nor­ma szerinti műtx-ágyát tesszük a talajba, vagy a központi norma szerinti koncentrátumot adjuk. Ennél többet kell adni, és mi töb­bet is használunk fel. Hogyan? Ezt most nem részletezem — mondta — de a törvényesség ha­tárát súrolva. (Derültség). Nagyon jól tudjuk, hogy amennyivel több műtrágyát teszünk mi egy hold (Folytatás a 3. oldalon) \

Next

/
Oldalképek
Tartalom