Tolna Megyei Népújság, 1966. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-16 / 245. szám
1 férfi fiiix/örész írta : Sásdi Sándor Ha négyszemközt mondja, azt is nehéz lenyelni, kiváltképpen az olyan nyakas embernek, mint • Vince. Hogyne pirosítaná meg arcát a düh, amikor a népek előtt szégyenítette a tulajdon felesége: — Ha százszor, ha ezerszer brigádvezető vagy, akkor se parancsolsz nékem. De nem ám! S2ó szerint így; legalább három tucat asszony és ember előtt. A 'S harminckét holdas kukoricatáblán, amelynek sem elejét, sem a végét nem lehetett látni. És miért e szájalás? Nagyrészt a kapa miatt. Igaz, hosszú nyeld, parádés szerszám; aki kézbe veszi, annak a derekát annyira megkíméli, hogy hajnaltól csillagkölté- ig nótaszóval kapálhat vele. Vin- se sajátmaga faragta a nyelet és illesztette a kapájára. Könyvben olvasta, az is lehetséges, hogy a két év előtti jutalomutazáskor látta, a Szovjetunióban, de egy bizonyos: érdemes volt megcsinálni. A brigádbeliek, főként az öregebbre, irigykedve nézi a derekat megkímélő alkotmányt és némelyik fógadkozik: „Ha találok az Érczi-erdőn jókora hosszút és kevésbütykűt, levágom a cserfáról, le én!” Csakhát az a nyél olyan legyen, hogy belesimuljon a tenyérbe, a fája nem hirtelen száradó; szívós, merev legyen, mint a vas, amellett' könnyű. „Vincénk, hadd próbáljam meg” — kérleli valamelyik, de Vince, aki á brigádjabelieknek a lelkét kitenné, mérgesen dobja a szót: A * — Ha az ingemet kéri, Mátyás bátyám, ebben a percben levetem, de a kapát nem adom! Javában folyik a kukoricaegye- lés és, hogy másfelé irányítsa a figyelmét, i^íkczdi: — Rét éve láttam a Szovjetunióban olyan masinát, amelyik a kukoricaszárat leszecskázza, a fejeket nemcsak letöri, de fosztja Gadóék nagyobbik lánya, az, amelyik daueroltatja a haját és olyan rövid szoknyában jár, hogy a haj olásnál a combja java része látszik, hangosan nevet: — Vince bátyám, ide ne hozasson olyan masinát; a fosztást hagyja meg nekünk, mert nincs szebb, mint az őszi csillagok alatt nótaszóval kopozni a csöveket. „Szégyentelen r— gondolja Mari — törleszkedtél tavaly az uramhoz, kényeskedve sikongtad az őszi csillagok alatt: „Nyughasson, Vince bátyám, ez a brigádvezetőnek is tilos.” Süt a nap, verejték futja meg az arcokat, de milyen a fiatalja? Olyan, hogy harsogón dalol. Mari összecsukja a száját, valamiféle szitkot is mormog magában, amikor látja, hogy az ura tekintete megragad a dauerolthajún. Ad- dig-addig, amíg melléje sündörög, súgnak-búgnak, aminek a vége az, hogy a Vince a lány kezébe csúsztatja a féltett kapát. Mari fújtat, mint a gőzgép, elkapja az ura karját: — Nékem tilos kézbe fogni, más dolgozhat vele? — Tartsd a szádat — így vissza az ember és következne a többi, de motorbiciklijén a föld alól bukkan elő, Janár Jani, a tsz- elnök. Tárgyal a brigádvezetővel, aminek a vége az — akkor már a föld megint elnyelte a Csepelt, gazdástól együtt — hogy Vince parancsba adja: — Tizennégyen a konyhakertészetbe, paradicsomot kaccsolni! Sorolja a neveket, Mariét harmadiknak említvén és akkor buggyan ki az asszony száján az, hogy néki a brigádvezető nem parancsol. — Nem parancsolok? Éppen neked nem? Akkor ezt érdemied! A pofon csattant. Vince adta, Mari kapta. Az asszony ledobta a kapát, indult hazafelé. Vége a dalolásnak, nem hallatszik más, csak a kapák csattogása, néha egy-egy nyögés. Vincének hirtelenjében sürgős dolga akadt. A tanácsházán ajtót nyitogat, veri az asztalt bizonyos megígért, de meg nem kapott pétisó miatt, alkonyaikor tolvajként nyitja otthon a kaput, kémlel a ház felé. Az anyja csendesen megkérdezi: — Megütötted? — Szégyenített a népek előtt. — Kötötte a bugyrot, kézen- fogta a kisgyereket, ment, vissza se nézett. A vacsorát inkább túrják, mint eszik. Reggel pnondja az öregasszony: — Éccaka hallottam a sóhaj- tozásodat. — Csak azért, mert a kisgyereket is elvitte ... — Nem csak azért... Igaz-e, fiam? — Ne faggasson, eredjen a dolgára. Eteti a baromfit, ki-be jár, Vince ül a pitvarszélen, beletúr a hajába, rángatja a bajusza rövid szálait, egy-egy sóhajtás is megnyitja a száját. Hallja, hogy az - öregasszony szekrényt nyitogat, sublótfiókot huzigál, nagyünnepi, barna szövetruhában lép ki az ajtón, mintha misére készülne. — Elmegyek, Vincém. — Hová, édesanyám? — Ha sietek, elérem a hatórás Vonatot... Az állomásra menet veszek a közértben a kisunokám- nak csokoládét, a nászasszonyomnak sósborszeszes cukrot. .. Sietek, nem akarom az éccaka megint a sóhajtozásodat hallgatni. Ne félj, hazahozom őket. Inkább futott, mint sietett a gyalogúton, amelyre ráhajolt a harmatban ázott vadszegfű, mé- het rejtő szopóka és a fénylő levelű lósóska. Vince nézett utána. Először halkan, aztán egyre hangosabban fütyörészni kezdett. Ahogyan mondják, az a lényeg Többen kiállnak a kapukba leselkedni, összefut néhány szomszédasszony és úgy tárgyalják az eseményt. A kíváncsibbja egyenesen bekopogtat abba a házba, ahol a vendégek éppen tartózkodnak. A vendégek: a Szegedi József Attila Tudományegyetem hallgatói, Végih József tanársegéd vezetésével. A bukovinai székelyek nyelvét tanulmányozzák Báta széken. — És Vilmos bácsi, milyen volt a férfiak viseleté arra maguk felé? — Egészen szűk, fehér posztó nadrágot vettünk fel ünnepeken, fekete zsinór díszítés volt rajta, az oldalán meg végig futott egy csík, mint a tisztek egyenruháján. Hozzájött az ing, arra meg a szintén zsinóros lajbi. A csizma szára olyan kemény volt, hogy akár átmehetett azon a kocsi kereke, de semmi baj a sem lett annak. A kalap is kemény karimás volt. Télen meg a szép fehér kisbundát hordta mindenki. Azon is zsinór díszelgett. Esőcsepp nem eshetett-arra, mert az olyan már nem is volt bunda... Vilmos bácsi — azaz Péter Vilmos — szívesen beszél a mikrofonba. Mesél mindenféléről, közben pedig forog a magnetofon és rögzíti a vékony szalagra a hangokat. Mert most a hang, a kiejtés a fontos, nem is annyira a mondanivaló. Az a fontos, hogy mennyi „s” betűt ejtenek, meg milyen hangsúllyal mondják a szavakat, s hogy miféle szóösszetételeket használnak. Vilmos bácsi érdekes történeteket mesél Istensegítsről, Fogadj- istenről. Hadikfalváról, András- falváról meg az ő szülőifalujáról, József falváról. — Hű! Ezt lesz aztán nehéz leírni!' — Majd a könnyebbel kezdjük — javasolja egy másik hang. — Erő- és időpazarlás volna a kísérletezgetés elsőnek ezzel a hanganyaggal. Vilmos bácsi roppant gyorsan beszélt. Többször, rengetegszer kell majd leforgatni a magnószalagot, figyelmesen hallgatni, hogy érthető legyen a szöveg, s fonetikailag éppen úgy tudják leírni, ahogy Vilmos bácsi formálta hanggá a betűk sokaságát. A rögzítés a munka könnyebb része. Közben lehet kötni, érdeklődni mindenféléről, elfogadni a szőlőt, meg az újborból néhány kortyot, amivel a szives gazdák kínálják a vendégeket. Itt ilyesmire is telik idő, de azután otthon a kemény munka kezdődik. — Kik utaztak ide Szegedről, kik ennek- á kis nyelvészcsoportnak a tagjai? — Természetesen az egyetem hallgatói. Főként azok a diákok, akik dolgozatuk témájául a bukovinai székelyek nyelvét választották. S ezenkívül — mondja Végh József — a nyelvészetből a legjobb tanulmányi eredményt elért hallgatók. — Mennyi ideig tartózkodtak a megyében és merrefelé jártak? — Három napot töltöttünk Szefcszárdon, innen indultunk a gyűjtési területekre: Kakasára és Bátaszékre. — Milyen 'elgondolás alapján választották éppen a bukovinai székelyek nyelvének tanulmányozását? . — Az egyetemen elhatároztuk, hogy nyelvjárási szigetekre látogatunk el, s ezeknek a szigeteknek a nyelvét tanulmányozzuk. A bukovinai székelyek nyelvezete ilyen sziget Magyarország területén. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy ez a munka nem teljes, ehhez roppant kevés a három; nap, kevés az ismeretségünk..; Amit ennyi idő alatt el tudunk érni, az csak egy diákköri dolgozat. anyagához elegendő. Ezenkívül pedig ahhoz, hogy a pedagógus megmutassa a jövő pedagógusainak, miként kell ilyen munkához kezdeni, s az összegyűjtött anyagot hogyan kell feldolgozni. Alaposabb munkához hosszú-hosszú időre volna sízük- ség. Erre módjuk a falvakban tanító pedagógusoknak volna igazán. Kár, hogy nerp élnek lehetőségeikkel! Forog a magnószalag, s a készülék közben rögzíti a hangokat. Idős emberek beszélnek a mikrofonba — Mezei Anna néni, Fazekas néni, Péter bácsi, Jánosi Boldizsámé. Legtöbbjük betöltötte már a hatvanadik életévét is. Itt nem is az számít, hogy ki mit mond, hanem az, hogy miként mondja. A fiatalok már nem beszélik az igazi régi székely nyelvet. Ök már bátaszékiek lettek. Szép feladat volna — addig amíg az idősebbek el nem költöznek örökre *— alaposam és teljességében tanulmányozni, a lehetőségeket tudományosan felhasználva, nyelvük gazdagságát, jellegzetességét, így. a maga ősi szépségében. MÉRY ÉVA Szabó Dezső gyűjteményes kiállítása Szekszárdon Pásztor György INDIÄNFE.J Hatvan éve indult Szabó Dezső művészpályája, s az évforduló jó alkalom arra, hogy a múzeumi hónap keretében az idős mirvész bemutassa eddigi alkotásait, számot adjon egész életművéről. A teljesség igényét jelzi, hogy itt vannak első munkái is, a Képzőművészeti Főiskola felvételi vizsgájára készített rajzok, nagybányai, müncheni éveinek emlékei, s azután az állandó otthont jelentő szekszárdi évtizedek alkotásai. Hat évtized termésének kereszt- metszetét mutatja be a kiállítás, több, mint hatvan festmény kíséri végig ezt 0, termékeny hat évtizedet. Ami első pillanatban szemünkbe tűnik: egyenletes, biztos kezű művész Szabó Dezső, az első képektől a közelmúltban befejezett festményig, minden kép , félreérthetetlenül hord ja magán alkotójuk kézjegyét. Korán kialakult látásmódja, stílusa, melyet München és Nagybánya határozott meg, s az ifjúkori eszményekhez mindig hű maradt: Soha nem hódolt alkalmi irányzatoknak, futó divatoknak, művészetén nem hagyott nyomot a kubizmus, a szürrealizmus, s az absztrakt látásmód is idegen volt tőle. Biztos rajztudása Münchenben csiszolódott, ahol Stuck növendéke volt, színeit Fe- renczy Károly élénkítette, akinek egy évig volt tanítványa. Ez a két forrás táplálta Szabó Dezső művészetét hat évtizeden át, s most, amikor így egybegyűjtve látjuk alkotásait, elsősorban ez a következetesség ragad meg, ahogy kedves témái újra, meg újra visszatérnek, s évtizedek múltán sem csökken lelkesedem és ohkotó ereje. S ez biztosítja egyenletes színvonalát is: sehol törés, vagy megtorpanás, ecsetje mindig biztosan mozog. Csaknem kizárólag olajjal dolgozik, s minden finomságát ismeri, soha nem válik modorossá, nem a manirt érezzük, hanem a megújuló ihletet. Kofán megismerte a sikert, már a müncheni akadémián felfigyeltek rá, s ösztöndíjjal, külön műteremmel segítették. Már itt szerepelt kiállításokon, s díjakat is kapott. Hazatérve állandó kiállítója volt a jelentősebb tárlatoknak, s 11 művészeti díj jelzi sikereit. Szabó Dezső művészetének java termése Szek- szárdhoz kapcsolódik. A szekszárdi dombok, szőlőskertek, a táj szelíd, szinte költői hullámzása újul meg vásznain, s bár megihletik más tájak is. a Balaton, vagy az erdélyi hegyek, mindig ide tér vissza. Ahogy hű maradt ifjúkori eszményeihez, hűséges maradt a városhoz is, a tájhoz is, mely annyi szép képét ösztönözte, s amelynek annyi szép képpel hódolt. Szekszárd festője, de ez nem jelent provincializmust. Az európai festészet szép hagyományait hozta magával tanulmányútjairól, hogy annál teljesebben fejezhesse ki azt a földet, amely egyszerre latin Pannónia és magyar Dunántúl. Hatvanéves művészpályáját a szekszárdi múzeumban rendezett, szép kiállítás mutatja be. Nemcsak a múzeumi hónap eseményei gazdagodtak ezzel, egy értékes kiállítással, hanem a város is . leróhalja, elismerését az idős művész előtt. CSÁNYí bASZhÚ 1
