Tolna Megyei Népújság, 1966. augusztus (16. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-28 / 203. szám

6

Erskine Caldwell :

A

Napkeltekor egy néger, aki éppen a nagy istállóba tartott, hogy megetesse az öszvéreket, beszólt Henry Maxwell ezredesnek. Maxwell ezredes telefonált a seriffnek. A seriff bevitte Jimet a városba, bezárta a börtöncellába, azután hazatért, hogy megreggelizzen.

Jim körüljárta az üres helyiséget. Begombolta ingét, majd lekuporodott a priccsre és megkötötte cipőfűzőjét. Reggel minden olyan gyorsan történt, ahhoz sem volt ideje, hogy egy pohár vizet felhajtson.

Felkelt, odalépett a sarokban álló vödörhöz, de a seriff elfelejtett abba vizet tölteni.

Ekkorra már nagy embercsoport verődött össze a börtönnél. Jim az ablakhoz ment és kinézett, amikor meghallotta a zsi- valyt. Épp abban a pillanatban egy autó állt meg az épület előtt és hat, vagy hét férfi szállt ki belőle, özönlöttek az emberek a börtön felé mindenfelől.

— Mi történt nálatok ma reggel, Jim? — kérdezte valaki.

Jim a vasrácsok közé dugta az állát, s végigpillantott a tömegen. Minden arcot ismert. Mielőtt kitalálta volna, miként tudhatnak arról az emberek, hogy ő itt van valaki más is megszólította.

— Ugye, baleset volt, Jim?

— Nem tetszik nekem, hogy az államnak baja van veled, — mondta a másik.

A seriff bukkant elő, bádogcsajkát hozott. Utat tört a tömegen keresztül, kinyitotta az ajtót, és beadta a csajkát. Mögötte, a válla fölött többen bekukucskál- tak a cellába.

— Itt a reggelid, Jim, a fele ségem csinálta. Jól tennéd, ha ennél valamit, fiacskám.

Jim a csajkára nézett, majd a seriffre, s a nyitott börtönajtóra, és a fejét rázta.

— Nem vagyok éhes — mondta. — A kislány, az éhes volt, borzalmasan éhes.

A seriff kihátrált az ajtón, megragadva pisztolyát. Oly gyorsan hátrált, hogy a mögötte álló emberek lábára lépett.

— Csak ne légy elővigyázatlan, fiacskám — szólt. — Ülj le, es nyugodj meg szépen.

Becsukta az ajtót, rázárta a lakatot. Néhány lépést téve az utcán, elővette pisztolyát és megbizonyosodott róla, hogy hány töltény van a tárban. Közben a tömeg egyre közelebb nyomako- dott az ablakhoz. Valaki odament, s megkopogtatta a rácsot, mire Jim odalépett és kinézett.

— Hogyan történt a dolog, Jim? — kérdezték sürgetően. — Bizonyára baleset volt, ugye?

— Nem — felelte Jim, s ujjait a rácsra fonta. — Felkaptam a puskámat, és megtettem.

A seriff ismét megjelent, hogy lássa, minden rendben van-e.

Jim a vasrácsok közé fúrta a fejét, úgy tűnt, már csak a füle gátolja, hogy egészen kiférjen.

— A kislány azt mondta, hogy éhes, és én már egyszerűen nem állhattam tovább. Nem bírtam tovább, hogy folyton ezt mondja.

— No, nyugodj meg Jim, fiacskám — szólt a seriff, aki éppen odanyomakodott a cellához, de a következő pillanatban valaki a könyökével eltaszította.

— Újra meg újra felébredt az éjszaka kellős közepén, és hajtogatta, hogy éhes. Egyszerűen nem állhattam tovább.

Erskine Caldwell amerikai író, 1903-ban született. Alkalmi munkásként bejárta az egész országo:, és bőséges Ismeretet szerzett a hétköznapok életéröl. Fanyar humorral és olykor már naturalisztiku; eszközökkel ábrázolja az amerikai Dél púi ..szíjainak, mezőgazdasági proletárjainak sorsát, támadja a fanatikus vallásosságot, a fajgyűlöletet. Dohányföldek és Isten fől- decskéje című regényei nálunk is igen népszerűek.

— Ugyan, Jim, átjöhettél volna hozzám, hogy adjak neki valami ennivalót. Tudod jól, az utolsót is odaadtam volna.

A seriff ismét megpróbált a cellaablakhoz jutni.

— Ez nem lett volna helyes

— mondta Jim. — Egész évben keményen dolgoztam, s kerestem annyit, hogy eltartsam mindnyájunkat. — Megállt, végignézett a hullámzó tömegen. — Részeg- arató voltam, s kerestem éppen eleget, csak elvették tőlem. Nem mehetek koldulni azok után, hogy megkerestem a magunknak valót. Ök meg jöttek és elvették. A kislány meg felébred és mondja, hogy éhes, én meg nem állhattam tovább.

— Az azért mégsem megy, lelőni egy kislányt, csak úgy — vetette közbe valaki.

— A kislány azt mondta, hogy éhes. Mást se mondott az utóbbi hónapokban. Már nem bírtam tovább.

— Át kellett volna küldened

mihozzánk. A feleségem meg én, majd elláttuk volna valahogyan. Az mégsem helyes, megölni egy ilyen kicsi kislányt.

— Megkerestem a magunknak valót, s már nem bírtam tovább.

— Aztán egyszer csak felkaptad a puskádat, és lelőtted?

— Igen. Amikor ma reggel felébredt azzal, hogy éhes...

— Az államnak most meggyűlt veled a baja, Jim — mondta valaki —, de nincs igazuk.

— Nem tehetek róla — mondta Jim. — A kislány ma reggel már megint úgy ébredt.

A környék hemzsegett a férfiaktól, meg a fiatalabb fiúktól. Mindnyájan tolakodni próbáltak, hogy hallják Jim szavait. Elterjedt a híre az egész városban, hogy Jim Carlisle lelőtte nyolcéves kislányát, Clarát.

— Kinek a birtokán volt Jim részesarató?

— Henry Maxwell ezredesnél,

— válaszolt egy férfi a tömegből. — Maxwell ezredesnél dolgozott Jim már kilenc-tíz éve.

— Nem rendes dolog Henry Maxwell tői, hogy elveszi Jim részét. Van neki bőven magának is Nem tisztesség az!

A seriff megpróbált beavatkozni.

— Ülj le szépen a priccsre és pihenj egy kicsit, Jim, öreg fiú

— mondta. — Dobd le a cipődet és nyújtózz egyet, fiacskám.

Ám a tömeg újra csak eltolta az ablakból.

— Jim, miért vette el Maxwell ezredes a te részedet is?

— Azt mondta, jár neki, mert az egyik öszvére megdöglött, egy hónappal ezelőtt.

— De nem te ölted meg az öszvért, ugye?

— Nem. Összeesett az istállóban

— felelte Jim. — A tájékán se voltam az istállónak, mikor ez történt.

A tömeg egyre jobban tülekedett. Az elölállókat egészen odaszorították a rácshoz, mert a há- tulsók is megpróbáltak hallótá- volba kerülni. Azokat, akik középen voltak, annyira egymáshoz szorították, hogy lépni, fordu ni se tudtak. Jim a rácsok közé szorította arcát, ujjait oly szorosan kulcsolta a vasrudak köré, hogy a vér is kiszállt belőlük. A tömegben egyesek kiabálni kezdtek. Egy férfi utat tört magának kifelé, beült az autójába és elhajtott. A kiabálás erősödött. A szemközti üres telken egy férfi felállt az autója tetejére és torka- szakadtából üvöltött, hogy ráfigyeljenek,

— A kislány ma reggel megint azzal ébredt, hogy ehes — mondta Jim maga elé.

Gyapotszállító kocsik jöttek az úton. A tulajdonosok amint meglátták a csoportosulást, leszálltak a bakról, átadták a gyep'ól az ott őgyelgő négereknek és maguk is csatlakoztak a kiabáló, vi- sítozó, lüktetve hullámzó tömeghez.

Ebben a pillanatban visszaél- kezeit az a férfi, aki autójával oly gyorsan elhajtott. Kiszállt, felnyitotta a csomagtartót és kihúzott egy feszítővasat. amely olyan hosszú volt, mint ő maga.

— Feszítsük fel a cellát, és engedjük ki Jimet — kiáltotta el valaki.

Az üres telken álldogáló tömeg is megmozdult. A férfi, aki az autó tetejéről beszélt, leugrott a földre, s áz egész csoport csatlakozott a börtön előtt állókhoz. Valaki, aki éppen a legközelebb volt, felkapta a hat láb hosszú feszítővasat.

A seriff hátrálni kezdett.

— No, no, csak vigyázz, Jim. fiacskám — mondta. Aztán megfordult és sietősen elindult az úton a háza felé.

Fordította: ZILAHI JUDIT

Líránk a világ színe előtt- j költészet napjai Budapesten

Szép nyomtatványt kézbesített a posta. A címzettek a világ költői, s természetesen magyar kollégáik. Ök lesznek a házigazdák azon a találkozón, amelynek programját francia, orosz, angol és német nyelven közlik a rendezők. A találkozó hivatalos neve: A költészet napjai Budapesten. A patronáló testület elnöke Ilku Pál művelődésügyi miniszter, tagjai a magyar szellemi élet kiváló képviselői, akadémikusok, professzorok, Kossuth-dijas költők. A lebonyolítás gondját a Magyar írók Szövetsége és a Magyar Pen Klub vállalta. A világlíra és a magyar költészet időszerű kérdéseit megvitató októberi találkozó már most, a vendéglátók és a vendégek első baráti kézszorítása előtt jelentős állami üggyé vált.

író-diplomatáink nemcsak helyreállították, hanem meg is erősítették, ki is terjesztették a magyar irodalom nemzetközi kapcsolatait. Az újságok híradásaiból minden érdeklődő tudja, milyen konstruktív szerephez jutnak a magyar küldöttek a Pen, az Európai Iróközösség és más szervezetek tanácskozásain. Felszólalásaik, javaslataik gyorsítják a két világrendszer írástudóinak közeledésétsegítik a párbeszédes légkör javulását. Aktivitásuknak és a magyar Pen rangjának szép példája volt a nemzetközi Pen elnökségének tavalyi budapesti ülése. Sok neves író látogatott el hozzánk, barátkozott és ismerkedett. Reális képet kaPÁL JÖZSEF:

KÉK ABLAK MÖGÜL

Fűzlevél hegye hajbókol a vízbe, le, elé s már mászik fel a bogár.

Vissza se néz, hogy mitől szabadult meg. csápját dörzsöli. Óleld napsugár, melengesd meg fény, te meg csak szundíts, és menj, hamar megszáradsz, kis bolond. Délelőtt fél tizenegy. Kicsit jobbra, lúdtollúszóm mellett még ring a hold. és kék nemcsak az ég, a víz, de minden, mintha ott állnék kék ablak mögött, s onnan néznék ki és a víz, az ég csak emlék lenne. Az is, hogy Itt ülök.

Mintha csak mondanám otthon anyámnak: a nádasban úgy láttam meg magam egy árnyékos kis ablakból: ott ültem a napon s szél borzolta a hajam.

ALKOTÓMŰHELY

Bencurfalván él idős Szabó István Kossuth-dijas szobrászművész. A bányászat 200 éves története című hetven darabos sorozatát megvásárolta a megyei tanács és Salgótarjánban, az új művelődési házban kívánja elhelyezni. Az alkotó most Marx Károlyról készít szobrot fából. Képünkön: munka közben az udvaron

pott élő irodalmunkról, társadalmunkról és szellemi életéről. Ezt a képet teljesebbé teszi az 1966. októberi találkozó, amelyen még többen vesznek majd részt, a világ sok-sok országának képviseletében. A költészet napjai Budapesten nem csodálnivaló különlegesség, mégis, a kérkedés szándéka nélkül is jólesik elgondolkodni: a hajdani költő-nyomor országa, a nagy lírikusait el- veszejtő, kétségbeesésbe, önkéntes halálba űző múlt Magyarországa az idén világfórumot teremt művészeinek.

Nagyszerű alkalom lesz ez a találkozó a magyar költészet múltjának és jelenének bemutatására. Ami a múltat illeti, vita nélkül, közmegegyezéses alapon lehet sorolni líránk klasszikusait, a legnagyobbakat, akik művészetük erejével nemcsak önmagukat, hanem népük, nemzetük szellemét, érzésvilágát és gondolkodás- módját is kifejezik. A közelmúlt értékeinek válogatásában már több kérdés vitatott, az értékrend- sarkpontjai azonban közvéleményben és irodalomtörténeti rendszerezésben azonosak, csaknem egyformán szilárdak. Annál több az ellentmondás a felszabadulás után induló generációk legjobbjainak kiválasztásában. Közönség és kritilca ízlésének, szelekciós szempontjainak eltérése, sőt ütközése, persze, nem magyar sajátosság. A hozzánk látogató költők és esztéták jól ismerik ezt a problémát. Ami őket meglepheti, s ami bennünket, vendéglátókat megelégedéssel tölthet el: az a vártnál gyorsabban kibontakozó folyamat, amely élő költészetünk igaz és helyes értékrendjét mind szélesebb körben segít elfogadtatni. Szorosan ösz- szefügg ez az európai rangú ifjú magyar líra eszmeiségének, hangulatának megítélésével. Ebben az elmúlt évek nagyon kedvező fordulatot hoztak. Az ifjú magyar líra újszerűsége, ihlete és sugárzó jelentése összhangban áll a legjobb haladó törekvésekkel. Ez a felismerés azért nagyjelentőségű, mert irodalmunk története folyamán első ízben biztosíthatja a lírai forradalom legújabb hullámának egyidejű, kortársi elismerését. Petőfit, Adyt, és József Attilát inkább csak utókoruk övezte méltó elismeréssel. Bíztató jel az, hogy művük és ügyük folytatóit harmincegynéhány éves korukban kezdik érteni és becsülni. Ami nem azt jelenti, hogy nem ütközik művük még gyakran értetlenségbe, ellenállásba. Ennek főképpen ízlésbeli okai vannak. A költészet népszerűsítőinek tehát a költői önkifejezés és világértelmezés új eszközeit,1 formáit, módszereit keli ismertetni és elfogadtatni. Hasznos segítséget és jó érveket adhat ehhez a nemzetközi költő-találkozó.

A költészet napjainak központi kérdése a líra nemzetközisége lesz. Szóba kerülnek majd olyan részletek is, mint a versek és a közönség viszonya, indulat és értelem költői szerepe, a haladó eszmék ihletének jelentősége és — a mi számunkra legfontosabb kérdésként — a mai magyar líra helye Európa költészetében.

Költészetünk újabban nemcsak anyanyelvén hódít. Petőfit Éluard szavalta a rokonlelkű költő eí- ragadtatásával. Adyért Martinon lelkesedik, József Attila fordítására a legjobb francia költők fogtak össze, Olaszországban és több más országban is felfedezték, kora előtt járó művészként becsülik. Radnóti legendája is túljutott határainkon. A Kosztolányit kétségbeejtő és annyi társát rezignációba szorító társ- talanság, a miág és a lélek teljes színképét megragyogtató magyar líra bezártsága, visszhangtalansá- ga, a mi időnkben szűnik meg.

DERSl TA^IÁS