Tolna Megyei Népújság, 1966. augusztus (16. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-20 / 197. szám

\ 6 Az aszfalton remegett a nyár. A felszálló melegben ott vibrált egy kifli csipkézetten, hullámzó­an, mint a rossz tv-adásban. Em­berek jöttek, mentek, beszélget­tek, nézelődtek. Voltak, akik meglátták a kiflit, voltak akik nem. Egy ember majdnem rálé­pett, s amikor meglátta, vissza­hőkölt. Figyeltem az embereket. Érde­kelt a kifli sorsa. Az emberek hol csörgedeztek, hol pedig nekilódultak, mint a folyók, döntötték az egész utcát. Bakancsos, csizmás, szandálcs, körömcipős, félcipős lábak dob­bantak, csoszogtak, tipegtek, csusszantak az aszfalton. A kifli pedig ott lapult. Lábak és kifli, lábak és kifli... Ebben az egy­hangúságban egy kézre vártam. Egy kézre, amely lenyúl a kifli­ért. Lenyúl, vagy inkább lekap, megmarkolja, gyorsan a szájhoz viszi, a nyelőcső rágatlanul le­gyömöszöli a gyomorba... Két órán keresztül vártam erre a pillanatra. Helyette: meg­nézték, rácsodálkoztak: „Itt egy kifli”, továbbmentek, belerúgtak, átilépték, szemmel megsimogat­ták... és végül egy kutya im- mel-ámmal megette. Két éve már, hogy ez történt. És két év óta nem tudok szaba­dulni attól a gondolattól: a vilá­gon hány ezer, hány millió em­ber kapott volna utána, hány millió embernek jelentett volna ez az egy kifli egynapi létmini­mumot? Ettől a naptól kezdve elolvas­tam mindent, ami az éhezéssel foglalkozott. Nantas Salvalaggio, a milánói Giorna című lap riportere nem rég ott járt Indiában, az éhezők között. Riportsorozatban írta meg az itt szerzett borzalmas élmé­nyeit. Átadom neki a szót:-,-,Már jártányi ereje sem volt. Úgy támogatták minden lépésnél. suris- nak nagy fekete szeme volt, gyö­nyörű, szomorú szeme, a haja azon­ban száraz, olyan mint egy öreg emberé. Édesanyja nem panaszko­dott. nem sírt, csak az apja muta­tott rá a gyerekre: — Nézze... Nézze a fiamat,‘mi lett belőle, a sok éhezéstől! Suris apja — Ramah Guldb — ud­varias, illemtudó ember. Szomorú mosollyal tette hozzá, hogy minden­féle mesterséghez ért; de hetenként csak két napon dolgozik, és napi bére nem több három rúpiánál . . . Később aztán láttam, hogy gyilkol nz éhség. Ott feküdt előttem a föl­dön egy férfi. Aludt. Aludt? Nem. Egy varjú szállt a fejére és csőré­vel néhányszor megkoppintotta a koponyáját. A férfi nem moccant. Hanyatt feküdt a Worli negyed egyik utcájának a járdáján. Mögöt­te, a szürkéskék égen egy több száz éves minaret körvonalai rajzolódtak ki, mellette meg egy nagy sárga reklámtábla rikitott, Shallner gyárt­mányú piskótát kínálva... A var­jú ismét belecsíppentett a fejébe, de aztán károgva elrepült, mert egy szutykos kisgyerek feléje dobta a botját. A fiú fölvette a pálcát, egy- szer-kétszer megbökte vele a járdán fekvő embert, és amikor látta, hogy még ekkor sem mozdult, félig fe­lém fordult: — Ehenhalt! Sok halált láttam már, sokfélét. Láttam, hogyan halnak meg az em­berek a háborúban a bombáktól, láttam egy embert, akit Londonban a hóhér felakasztott, s egy másikat odaát, az Egyesült Államokban, amint a villamosszéken ült és el­szállt belőle az élet, de ... Elmentem telefonálni, értesítettem a rendőrséget, aztán visszatértem; hogy lássam, mi történik, ha egy indus éhenhal az utcán. Jó egy óra múlt el. mire megjött a mentő­autó. meg a rendőrség gépkocsija, aztán meg a halottszállító kocsi. Közben úgyszólván senki sem állt meg, senki sem vetett egy pillan­tást a földön fekvő emberre, akit már csak a pálcás gyerek oltalma­zott a fölötte keringő varjúsereg­től Lejjebb, a part közelében, egy szobrokkal ékes, pálmák árnyéká­ban álló előkelő villa alatt nyomo­rúságos viskók roskadoznak, előttük csonttá aszott emberek. A tenger is bűzlik ezen a tájon, ide ömlenek a város szennyvízlevezető csatornái. Az éhségtől szinte már eszüket vesztett, ösztövér emberek eltompult tekintettel néznek maguk elé és néha — ez a legszörnyübb — han­gosan felnevetnek ... Worli Makbara alig emlékeztet az európai temetőkre. Nem más, mint egy napszítta, hepehupás pusz­taság, amelynek repedezett, száraz talaján a kóbor kutyák, meg a var­jak marakodnak. A temető köze­pén álló kunyhó előtt egy szakállas férfi ül. A temetőőr. Körülötte, he­lyesebben a lábai előtt, koldusok, csavargók. bámulnak a semmibe. A csoport előtt zsákok fekszenek. — Mi dán benne? — Egy férfi meg egy gyerek — válaszol a temetőőr. A következő percben egy csikorgó nagy kerekű kocsi áll meg előttünk. A temetőőr fellebbenti a zsákpony- oáU egy férfi és egy kislány hever a kocsin. A lányka keze, dereka olyan vékony, olyan szánalmasan sovány, hogy csak nyelni tudok kí­nomban. Az egész gyerek csak egy rakás vékony csont, törékeny csont­jait az aszott bőr fogja össze ... A temetőőr először a férfit, aztán a kislányt fekteti rá a földön heve­rő oszlopokra, a két holttestet le­takarják és meggyújtják. Pokoli látvány. A tűzben megmozdul a férfi, meg a kislány keze, lába. A varjak egyre lejjebb ereszkednek, már a fejünk felett kárognak a fa és az égő emberi test szörnyű bű­zében. Amint kialszik a tűz, le­ereszkednek, s a hamu között kapa­rásznak, kutatnak . . . Közben újabb kocsik érkeznek . . . Két óra alatt tizennégy holttest érkezett a teme­tőbe, ahonnan szakadatlanul száll a magasba a füst, a hamu...” A kifli ott hevert az aszfalton. Egy ember egy nappal meghosz- szabbíthatta volna vele az éle­tét. De hány ember éhezik, hány embernek lenne szüksége naponta legalább egy kiflire? Indiában több millióra becsülik az éhezők számát. Pedig a termelés segítene az éhezőkön. Az U. S. News World Report 1966. február 7-i számában így ír erről a „Ha az Egyesült Álla­moknak kellene élelmeznie a vi­lágot” című cikkében: „Washingtonban most sokakat fog­lalkoztat a kérdés, hogy vajon az amerikai farmerek képesek lenné­nek-e kielégíteni a szűkölködő or­szágok élelmiszer szükségleteit. . . Az amerikai farmerek termelési kapacitása óriási. A jelenlegi prog­ramok értelmében több mint ötven millió acre (egy acre=*0,46 hektár) termőterületet nem müveinek - meg. A becslések szerint a búzatermés az 1965-ben learatott 1,3 milliárd vékáról (egy véka, Winchester- buschek 35,23 liter) 1970-ig 2,3 mil­liárd vékára növelhető. A gabona- termelés ugyanebben az időszak­ban 4,2 milliárd vékáról 5,4 milliárd vékára növelhető. A szójabab ter­melést az 1965-ös 844 millió vékáról 1970-ig egymilliárd vékára lehetne növelni.« Baade ismert közgazdász kiszá­mította, ha csak ezeket a lehető­ségeket kiaknáznák, mintegy 15 —19 milliárd tonna gabonaértéket lehetne termelni, ami 30, illetve 38 milliárd ember élelmezéséhez lenne elegendő. És a világ lakossága 2000-ben az előzetes becslések szerint mindössze 6,5 milliárd lesz. Persze e tervek megvalósításá­hoz pénz kell. Ahhoz, hogy az Egyesült Ál­lamokban 1970-ig 48,5 millió ton­nával növeljék a termelést, évi négymilliárd dollár szükséges Óriási összeg ez a mi szemünk­kel nézve, de... Egy újságkivágás fekszik előt­tem, az Amerikai Magyar1 Szó ez évi egyik számából: Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a világon minden második ember gyengén táplált, és körül­belül 400—500 millió az éhező. Nemrég kemény kenyér került a kezembe. Forgattam. Nem dob­tam a szemétbe. Ellenállhatatlan vágyat éreztem vizes kenyeret enni. Megvizeztem, megsóztam, megpaprikáztam, úgy, mint húsz egynéhány évvel ezelőtt. Akkor csemege volt. Most nem ízlett. Megintcsak belémnyilalt a kér­dés: „Hány embernek ízlene még most is a vizes kenyér, ha len­ne?” Fiatalokkal beszélgettem. Szó­ba került a jegyrendszer. Szbr- nyűlködtek: hogyan lehetett ki­bírni huszonöt deka kenyérrel egy napig? Friss, fehér kenyér­ből szeltek egy darabot, mérle­gelték tenyerükön. Körülbelül ek­kora lehetett az a huszonöt deka. Nem, az lehetetlen. Ennyivel nem lehet dolgozni! Lehetett. Muszáj volt. Aki nem éhezett, — nem tudja mi az éhség, mint ahogy az egészséges ember sem tudja meg­érteni a beteget. Kilencéves lehettem. Az anyám egy főjegyzőnél szolgált. Én is vele laktam a cselédszobában. Akkor ettem, amikor adtak. És ritkán adtak. Emlékszem egyszer nagyon éhes voltam. A gazda fia ott feküdt az udvaron. Hintáz- tatta magát a nyugágyban és kel­letlenül rágcsálta a vajas-mézes kenyeret. Én távolabb ültem tőle. Úgy néztem a kenyeret a kezében, mint a kutya. Minden harapást sajnáltam tőle. Valami csodára vártam. Azt vártam: szól majd, nesze, itt van, nekem nem ízlik, nekem nem kell. Nem szólt. Csak nyámmogott, forgatta a szájában a mézes-vajas kenyeret. Egyszer az­tán bekövetkezett a nagy fordu­lat. Elaludt. Kiesett a kezébe! a kenyér. Ekkor én felugrottam, két ugrással a nyugágynál termet­tem, felkaptam a kenyeret és még futás közben beleharaptam. Azóta sem ettem ilyen jó mé­zes-vajas kenyeret. Most jutott eszembe ez a tör­ténet is, most, amikor azt olvas­tam: „Egy Gardner nevű amerikai ősz- szeállította a kutyaeledelek szakács- könyvét, amely az első ilyen „mű” a világon. A könyv utolsó oldalán az alábbi bejelentés olvasható: „Ol­vasóinkat bizonyára érdekelni fog­ja, hogy hamarosan megjelenik a m.ü második kötete, amelyet külön a gyomorbajos kutyák számára ál­lítottunk össze.” És a világon négy szál rrnhió ember éhezik. És ezen felül még sok száz mil­lió embernek kevesebb táp-1 álék jut naponta, mint amennyit egy átlagos amerikai kutya eszik. És Amerikában fizetnek a far­mereknek, hogy ne termeljenek. A cikk óvatos becslésekre hi­vatkozik, majd felteszi a nagy kérdést: hogyan lehetne a meg­növekedett termeléssel kielégíteni a világ éhező népeinek szük­ségleteit? y,A világ búzahiánya összesen 14,5 millió tonna, és aZ amerikai farme­rek a búzaexportot 24,2 millió ton­nával növelhetnék, ami a hiány­nak majdnem kétszerese. A gabona és egyéb szemes termények export­ját, a rizs kivételével; 22,5 millió tonnával növelhetnék, míg a világ-* hiánya összesen 18,1 millió tonna... A világ élelmiszerhiánya 87,1 millió tonna, és az Egyesült Államok ősz- szesen 48,5 millió tonnával tudná növelni rizs és egyéb szemestermény- expo'rtját, tehát csak 55 százalék­ban tudná pótolni a hiányt Ebből az amerikai vezető kö­rök arra a megállapításra jut­nak: ha nem tudják az egész vi­lágot ellátni, akkor nem érdemes vesződni. A becsületes emberek viszont arra következtetésre jut­nak: ha csak egy országban eny- nyivel lehet növelni a termelést, akkor nincs igazuk a neomalthu- sistáknak, akik a probléma meg­oldását a születésszabályozásban, a tervszerű emberirtásban, a há­borúban látják. Mert nemcsak az Egyesült Ál­lamokban, de másutt is óriásiak a lehetőségek. Mindenki tudja, hogy ma még a világnépesség táplálásában a szárazföldi nö­vénytermesztés és állattenyész­tés játssza a döntő szerepet. Ki­sebb mértékben használják ki a halászati lehetőségeket és a ten­ger egyéb élelmiszerforrásai — a jövő leghatalmasabb tartalékai — még úgyszólván érintetlenek. Vizsgáljuk most csak a száraz­földi termelésnövelés lehetőségeit. Jelenleg mintegy 1,3 milliárd hektár területet művelnek a vi­lágon. Ez az egész szárazföldnek kevesebb, mint tizedrésze. Nö­velni lehetne ezt mindenekelőtt a legelők egy kis részének feltöré­sével, növelni lehetne azzal a 0,4 milliárd hektár területtel, ami az ENSZ Élelmezési és Mezőgazda- sági Szervezete (FAO) statisztiká­jában, mint kihasználatlan, de termelésre hasznosítható van nyilvántartva. Még hatalmasabb tartalékok vannak az őserdőkben, dzsungelekben. Ezek négymillió hektárt foglalnak el és mintegy ötven százalékukat szántóföldi művelésre alkalmassá lehetne tenni. Óriásiak a meglevő területek­ben is a tartalékok. Gondoljunk csak arra, hogy nálunk Magyar- országon a valamikor 8—9 má­zsa búzát adó földek ma már 14— 18, sőt 20 mázsás termést is ad­nak holdanként. Ugyanígy lehet­ne növelni a termést mindenütt a világon, ha lenne elég gép, ha lenne elég műtrágya, növényvédő szer, ha mindenütt nemesitett és válogatott magot vetnének ha kiterjesztenék az öntözést a lehe­tőségek határáig. ;-,Az újságok és a hírmagyarázók naponta számtalanszor emlegetik a milliárd dollárokat, amelyeket or­szágunk háztartása és a hadikiadá­sok megkívánnak. Mennyi hát egy­milliárd dollár? Az iskolás gyerekek is tudják,• hogy egymilliárd megfelel ezermilliónak, de hogy valóban mennyi az, nehéz elképzelni. A következő adatok ta­lán segítenek: Az amerikai kormánynak 1789 és 1849 között hatvanegy év kellett ahhoz, hogy elköltsön egymilliárd dollárt. öt háború; közte a polgárháború és 143 év kellett ahhoz, hogy 1789 és 1931 között az amerikai kormány­zat elköltsön százmilliárd dollárt. — És — figyelem: ez év július 1- től számítva egy év alatt 145 mil­liárd dollárt fog elkölteni. Még szereíicse, hogy vannak szá­mológépek. És tegyük hozzá, szerencsétlenség, a világ szerencsétlensége, hogy a dollámnilliárdok többsége gyilkolás­ra, fegyverkezésre megy el. A New York Times 1966. január É6-i szá­mában érdekes táblázat jelent meg. Szépen sorban kimutatta ez a táb­lázat, hogy az Egyesült Államok mennyit költött 1964—65-ben, meny­nyit költ az 1965—66-os pénzügyi év­ben és mennyit költ majd az 1966— 67-es pénzügyi évben fegyverekre és egyéb katonai célokra. Az 1964— 65-ös pénzügyi évben az ilyen irá­nyú kiadás 72,2 milliárd dollár volt, míg az 1966—67-es pénzügyi évben elérik a 84,4 milliárd dollárt. Ezzel szemben a mezőgazdaság számára mindössze 3,4 milliárd dollárt irá­nyoznak elő, 0,9 milliárd dollárral kevesebbet, mint az előző pénzügyi évben. És ez csak az Egyesült Államok, amely mit sem törődve a világ né­peinek akaratával, fegyverkezésre kényszeríti a világot. A világ ma nem kevesebb, mint 120 milliárd dollárt — ez csak a fegyverek költ­sége — fordít évente fegyverkezés­re, vagyis minden órában tizennégy- millió dollárt. Akkor teszi ezt, amikor a világ népeinek mindössze 28 százaléka él jól, fogyaszt elegendő táplálékot, 18 százalék közepes és a többi hat­van százalék koplal. Holott meg lehetne oldani a világ élelmiszer- ellátását. Ehhez kettő kellene. Az egyik: megszüntetni a fegy­verkezési hajszát, amely óriási, más célokra használható pénzösszegeket emészt fel nemcsak az Egyesült Ál­lamokban, de a Szovjetunióban és nálunk is. Csak azért, hogy fogalmat alkot­hasson mindenki mibe is kerül ma egy-egy repülő, repülőgép-anyahajó érdemes megjegyezni néhány szá­mot. Egy atomüzemű repülőgép- anyahajó hárommillió tonna búza, egy rakéta előállítása százezer ton­na cukor, egy tengeralattjáró elő­állítása pedig ötvenezer tonna hús árába kerül. Hogy mennyi ez? Csak egy szám: a hárommillió tonna bú­za három hónapig fedezné India búzaszükségletét. A fegyverkezés helyett az élel­miszer-termelést kellene növelni, De kinek az érdeke, hogy min­denkinek jusson betevő falat? A munkásoké, az egyszerű embe­reké. A világ javainak 85 szá­zaléka pedig még ma is a lakos­ság 15 százalékának a kezében van. És a többség ennek a 15 százalék érdekeinek van aláren­delve, akiknek csak a hatalom számít, akik még a kutyájukat is többre becsülik, mint az em­bert, akik a kutyájuknak emlék­művet állítanak, és akiket még az óhenhalt emberek égő húsá­nak bűze sem indít meg. És akiknek fáj, hogy a szocia­lizmus útjára lépett népek meg­oldják élelmiszer-problémájukat, akik a Vietnami Demokratikus Köztársaságra szórják bombái­kat, elpusztítják a gátrendszere­ket, mindent fel akarnak perzsel­ni, mert Vietnam nemcsak le­küzdötte az éhínséget, de a jó termésű években már exportálni is tudott. Az az ország, 'amely 1939-ben még csak 2 407 000 tonna rizst termelt, 1961-ben már 4 663 OOO tonna termést mondha­tott magáénak — világosan be­bizonyította: a felszabadult em­ber mindenre képes, az éhség leküzdésére is. De bebizonyítja ezt a tételt Kína, Mongólia, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság is. „Phenjanban TI évvel ezelőtt kő kövön nem maradt. Az or­szágra lakosonként több mint egy tonna bomba hullott. Ma egymillió lakosú modem város, szép folyója két partján — nyo­mornegyedek nélküli város’’ — így kezdi J. Robinson angol köz­gazdász , A koreai csoda’! című •tanulmányát, amelyben azt is megírja: A Koreai Demokrati­kus Köztársaságban ma már annyit termelnek, hogy nemcsak mindenkinek jut bőséges táplá­lék, de exportálni is tudnak. És ez a második, a végső útt: a szocializmus útja, amely fegy­ver helyett kenyeret ad az em­ber kezébe. Kenyeret és szabad­ságot. Hiszek a jövőben, hiszek annak a tervnek a megvalósulásában, amelyet a „Bőség, vagy ínség” című könyvben olvastam. Tudó­sok így képzelik el a XXI, szá­zad mezőgazdaságát. „A tervben kidolgozott gazdaság középpontjában torony áll, amely­ből elektronikus berendezésekkel irányítják az üzemben működő gé­peket, és televízióval ellenőrzik azok munkáját. A gépek hajtására a nap energiáját hasznosítják, míg rossz időben a föld alatti akkumulátorok­ban tartalékolt energiával dolgoz­nak. Az ilyen üzem a növények és állatok ápolási munkáját, a szántó­földi betakarítást percnyi pontos­sággal látja elé Az időjárás szisz- tematikus, tervszerű figyelésével, a kiimának megfelelően nemesített vetőmagvak előállításával a terme­lést óriási mértékben fejlesztik. Kü­lön területe lesz a termelésnek — természetesen különleges műszaki berendezésekkel — a sivatagoki €L sziklás területek • Hiszek ebben, mert a becsüle­tes emberek megálljt parancsol­nak a fegyverkezés őrültjeinek; akik — csak a NATO-országokat véve alapul, egy hónap alatt annyit költenek fegyverkezésre, amennyiből öntözni lehetne a Szaharát. Ilyen gondolatokat ébresztett bennem egy kifli, amely ott hevert az aszfalton. És megval­lom őszintén, az anyámra is gondoltam ekkor, aki * mielőtt megszegi a Kenyeret, megcsókolja azt, pedig nem is tudja, hogy hány millió ember éhezik a vilá­gon. A kenyér a nép nyelvén életet jelent és a világ népei nem fog­nak lemondani az életről. SZÁLAI JÁNOS »

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom