Tolna Megyei Népújság, 1966. augusztus (16. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-20 / 197. szám

Cseres Tibor :

NVÁRVÉCI EMLÉK

AZ OLVASÓ

A halhatatlanság ösvényei át- hatolhatatlanok. Itt van például Benőfy, pontosabban Benőig űrr, akihez a következő kérelem íratott 1844. október 27-én:

„Mintán némelyek a névhangzás hasonlatánál fogva azt gondoljak, hogy Benőfy én vagyok, a további zavar elkerüléséért, igen lekötelezne B. úr, ha e, különben is álnév helyett mást szíveskednék választani”.

A kérelmet, mely a Pesti Divatlapban jelent meg, Petőfi Sándor tette közzé, s a kései olvasó nem tud hova lenni a csodálkozástól: kik lehettek azok a „némelyek”, a botfülű kortársak, akiket kérni kellett, hogy ugyan már, ne tévesszék össze Benőfy urat Petőfivel?

1844-ben Petőfi mögött igazi remeklések álltak már, s jelentőségét azok is felismerték, akik nem tudtak szabadulni a romantikus szenvelgéstől, de legalább a Jámbor Hiadorra esküdtek. Persze más a tudatos szembenállás, s más a közöny és tudatlanság táplálta félrehállás, mély nem tud különbséget tenni Petőfi és Benőfy között.

Ki volt hát Benőfy úr? Bugyik Ferencnek hívták, s fővárosi lapokban szerepelt. S ezenkívül? Minden Petőfi-kötetben megtalálható a neve, s Petőfi mellett éli tovább lopott életét, tehát halhatatlan. Nem több, s nem is kevesebb.

De a halhatatlanságnak más formája is van, siessünk hozzátenni, a Benőfy-félénél tetszetősebb, rokonszenvesebb. Békés István kitűnő gyűjteménye a Magyar Ponyva Pitaval egy évszázad haramiáinak történetét foglalja kötetbe, s a ponyva-klapanciák, melyek igazi népi olvasmányok voltak valamikor, ma sem tévesztik el hatásukat. Pedig cudar versezetek ezek, amit csak súlyosbítanak a stereotip szabályok: a betyár, az akasztófa alól, köszönetét mond mindenkinek, aki részes romlásában, a császárnak, a perzekutoroknak, sőt a hóhérnak is, hogy annál biztonságosabban nézhessen felettébb kétes jövőjébe, „honnan nem tért meg utazó”.

Ne szépítsük a dolgot, végtére közönséges haramiákról van szó;

rablásból, útonállásból éltek, s vér tapadt kezükhöz. Mégis övék rokonszenvünk, s a perzekutorok helyett Angyal Bandi, Zöld Marci, Sobri Jóska áll közel szívünkhöz. S ki ne illetődnék meg, amikor azt olvassa, hogy Rózsa Sándort szabómesterségre fogták a szamosújvári tömlőében, s amikor a vén betyár nem bírt a tűvel, megtanították harisnyát kötni?

Persze a betyárromantika — mennyi buta félreértést köszönhetünk neki — ha áttételekkel is, Bécsen ütött, s egy-egy nemesúr kirablása, megleckéztetése valami sovány elégtételt adott a szegénynépnek. Ma is ez az elégtétel fonja be fénnyel a hajdanvolt haramiák életét, s emeli őket a Habsburg-elnyomás tragédiája fölé. Mert aki föl akarta adni a jobbágy-kilátástalanságot. nem. volt más útja, s tudván tudta azt is, hogy csak az elnyomottak oltalmára számíthat. De nemcsak erre, mert amint utólag kiderült, a halhatatlanságra is. Békés István könyvéből tudjuk meg, hogy a ponyvára került betyárhistóriák 40—50 000 példányban keltek el, gyakorlatilag tehát az egész ország ismerte őket. S a betyár igazán tartós élete ott kezdődött, amikor a pribék, nyakába vetette a hurkot, s életének eseményeihez hozzátapadt a képzelet, a legenda. A legtöbbről halálát sem hitték el, új meg új alakban jelent meg, szóbeszéd bizonygatta múlhatatlan életét. Sobri Jóskáról írja az egyik ponyva versezet: Született valahol s eltűnt valahová. A szél vetette föl s a szél elhordozá.

Valahogy így volt valamennyi betyárral. Az ismeretlenségből bukkantak elő, nevük egyszerre jelentett félelmet és vigasztalást, a gazdagok rettegték, a szegények bújtatták, segítették őket. A szegénység szeretete tartotta meg őket, aranyozta be emléküket, s mentette át a halhatatlanságba. S maradandóságuk arra figyelmeztet, hogy a halhatatlanság ösvényei kiismerhetetlenek. Igaz, Benőfy úr példája is ezt bizonyítja. Költők, jó lesz vigyázni...

CSÁNYI LÁSZLÓ

SÓLYMOS IDA:

ÍGÉRET

Aratás! Mikor ezt a szót hallom, nekem egy egész esztendő képzik meg, s benne Körözsi Ve- corika olajosbarna szeme. Pedig annyi földem sem volt, ahová' a könnyem lecseppenhetett volna. Egy szántó-vető, aggódó esztendőnek minden reménye és öröme, ahogy a szántó-vetőnek a gabona betakarítása jelentette mindig az év fordulóját. Nekem, mivel csupán egy évben arattam bérletben a magamén, sem azelőtt, sem azóta, bizony emlékezetemben maradt minden napja és hónapja, de különösen az aratásnak minden órája és perce is.

Először azért, mert húszéves voltam, s minden szomorú és vidám élményre fogékony, másodszor, mivel más szegény és sóvár emberek előtt jutottam ahhoz az öt hold bérlethez, melyért alku és egyezség szerint két és fél mázsa búzát kellett fizetnem holdanként éppúgy mint az elődömnek, aki szeptember elején húnyt el váratlanul, s még a tar- 1 óhántást sem végezte el, még azt is rám hagyta.

Tizenkét és fél mázsa búzát kellett fizetnem a bérletért, két hold őszi búzát vetettem hát, a termésből tartalékolnom kellett vetőmagra és táplálásomra, táplálásunkra is. Mert nősülést forgattam a fejemben. Huszadik évemet tapostam, s a házasodás illett is a jó gazdához. S alkalmat adott az ilyenféle gondolatokra Körözsi Veconka is, őszivel, hogy önkéntesen segített a tengericsutka betakarításában. Tavasszal pedig, amikor kijelentette, hogy ő a markot szedi utánam, ha én is úgy akarom.

De még ott nem tartottunk! A tarlóhántásra igát kellett fogadnom. És még akkor a magágy sehol, mert az elődöm tengerije talpon! Végre november elején nekieshettem lelkesen és soványan, hogy megtisztítsam a kukoricaföldet. Ebben segített Veconka. A vetőszántást és a vetést is hitelben végeztettem el. Jött a tél, és megállított igyekezetemben. De nem torpanhattam meg, nem ülhettem a kemence mellé, mint a többi földmívelő, választanom kellett: vagy béresnek állok, vagy a malomba munkásnak. Adósságomat készpénzben kellett megfizetnem. Én a malmot választottam. Zsákos lettem: cédulára mértem vissza a lisztet az őr- Ietőknek.

Heti tizenkét pengőt kaptam, s hogy jól meghúztam a nadrágszíjat, szépen törleszthettem.

Hétköznap hát a malom, s vasárnap Veconka. Ez a Veconka üzenhet esztendős volt, a válla- mig ért, és mostani értelmemnek úgy tetszik, amint megismerkedtünk, nyomban feleségül akart jönni hozzám. És ezt a szándékát azonnyomban közölte is velem, s rejtélyes módon abban semmi nevetséges és semmi megalázkodó nem volt. Elhitette velem, hogy pírba játszó barna arcára és tömör formás lábaira múlhatatlanul szükségem lesz felvirágzó gazdaságomban, sőt gazdaságom felvirágoztatásában. S én bele is egyeztem, vagy törődtem valahogy. Nem tiltakoztam, s jól is esett ez a bizonyosság. Veconka hajlamos volt hirtelen kacagásokra, sőt, mindenféle huncutkodásokra is. S amikor a nyarat emlegettük, amikor ő majd az én marokszedőm lesz, és a déli pihenőben együtt hűsölünk majd — minden szava megszár- nyasodott.

Az én későn vetett búzám még csak zsendült, amikor már másutt kaszára érett a kalász. Elszegődtem, s. Verconka járta ki nekem, hogy amelyik gazdánál az ő apja meg bátyja arat. ott jusson nekem is három hold búza. Azaz nekünk, mert Veconka lett persze a marokszedőm.

Nem emlékszem én arra, hogy milyen rendet vágtam, s arra sem, mennyi időbe tellett, míg a három holddal végeztem. Egy hétből kitelt aziért az ideje. De Veconka mindig a nyomomban járt, arra emlékszem, s az iszonyú fáradtságra, mert még soha nem arattam addig — s azóta sem.

Tizedéből arattunk, s én három mázsa búzához jutottam.

Veconka dúdolt eleinte, aztán nagyokat hallgatott, s nézte karóm lassuló lengését, s a kasza után elhanyatló rendet. Kettőből csinált Veconka egy kévét, s néha három rendből.

Jobban esett volna, ha beszél, még akkor is, ha korhol vagy siettet. Még inkább beszélnem, magyarázkodnom kellett volna nekem, hogy eltereljem figyelmét gondolatát. Én azonban csak azt éreztem, hogy csontom velejéig fáradt vagyok.

S még arra is emlékszem, láttam, ő pontosan tudja, mit érzek ón. És sajnált is egy kicsit, de nem tehetett semmit.

S ezért aztán hallgattunk másnap is, harmadnap is, és nem hancúroztunk ebéd végeztével sem, mint egész télen, tavaszon elterveztük.

A következő héten álltunk bele az én búzámba. Most már csak ketten, persze. S furcsa volt, hogy nem állapodtunk meg menynyi lesz az ő marokszedőrésze, mert hogy én már a sajátomban dolgoztam.

~Sok pipacs piroslott az én nyurga búzavetésemben és szarkaláb, meg búzavirág is kéklett benne elég. Hétfő reggel alkalom lehetett volna tréfálkozásra, kacagásra. Olaj barna szemét ezen a szép és haszontalan látványon feledve — csak ennyit mondott Veconka:

— Nem adja meg a hét mázsát se holdja!

S belefogtunk a munkába. Tenyerem sajgott, talán még jobban, mint a múlt héten, szívem vert a második félórában, s tüdőm kérte sóhajtva a levegőt.

— Három rendet kötök minden kévébe — szólt nagy sokára mögöttem a lány —, némelykor négyet is.

Nem volt semmi kegyetlen a hangjában. Amint megálltam, visszafordultam, akkor ötlött szemembe, nem köti be kendővel az anyát a bámulás ellen, mint némely kényeskedők. Nem fél a naptól! Milyen szép olajosbama! Gyönyörködtem benne. Bizony isten.

— A bérletbe meg vetőmagra talán elég lenne de hol van még a cséplőrész! S mit eszünk a télen! — szólt valamivel később Veconka.

S ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérjem a kezét, s őt magát testestül-lelkestül, s valami ígéretet is tegyek, hogy hosszú és boldog, nyugodt életünk lesz.

Ha csak egyről is bizonytalan voltam, hallgatnom kellett.

Bár Veconka dolgos kezében, életbíró izmos lábában bízatom kellett volna. És a szeme is úgy csillogott, amint a szalmakötelet sodorta, terítette, mintha valami huncutságon járna az esze, vagy el akarna cseppenni a könnye éppen.

De ő nem sírt és nem nevetett,, hanem komolyan hallgatott

Délben azt mondta, hazamegy, mivel nem hozott ételt. Én is megebédeltem árnyékba húzódva, szokás szerint köröm közül. Veconkát aztán hiába vártam. Nem jött vissza sem délután, sem másnap. Magam arattam le a búzát, magam nyűttem, magam sodortam a kötelet, magam kötöztem a kévét.

Talán jobb is így — gondoltam. — mint aki nem tehet egyebet. Mért csináljunk két szegényből hármat. Mert akkor én már tudtam, inkább a malomba megyek dolgozni esztendőszám, csak a bérletből szabadulhassak.

Minek nyakadról anapesztusz, szemed kútjáról pentameter, minek a harmadik augusztus? Elejthetnélek már egészen.

Egész világ nekem kínál különb-különb mézeket azonnyomban azzá válók amit magamba veszek.

Elejtenélek? — mintha ujjam csücskébe kapaszkodna váltig létezésed! — abból tanuljam, mire szántam magam halálig.

titkos szelek elsodornak vagyok szélben szalmaszál 1 porzanak a messzi rétek üveg-testem arra száll

GEORGIJ LEONIDZE:

SIÓ

A Balatonból egy kis patak ballag, i

Vén nádasok közt szinte nesztelen.

Adván vizet ajándékul a partnak,

Minden cseppjéből áldott lét terem.

Virágok, népek bolondulnak érte.

Sió — mondják ki gyengéden nevét.

Felhőtlen égszín-kék az öltözéke,

S róla dalol az ember és a rét.

Járkálok a partján s egyszeresak szívemben Emlékek éles rendje felfakad,

Egy társam volt: Sió — hűlelkű ember.

Oly kedves, tiszta, mint e kis patak.

Grúz volt és őt is Siónak nevezték,

Csöndes legény. Hej, párját hol leled?

A lelke izzó bátorság, nemesség,

Mely lánggal, forró lánggal égetett.

Szívéhez forrott valamennyi társa,

Gyermekhez úgy szólt; mint kedves barát.

Ismert minden növényt, s szélesre tárta Szobájának mindhárom ablakát.

De ő, kinek szívében ennyi jóság.

Az én szívemben vert nehéz sebet,

Csak voltál te: Sió, ez a valóság..,'

Szerettelek... S mi vagy? Emlékezet.

Mert lekaszált a fasiszták golyója,

S ott nyugszol most egy drága domb alatt.

Hány könnycsepp ült anyád szemén azóta.

És szívünkből hány sóhajtás fakadt.

S te kis folyó, te Balatonnak ága,

Most Sió lettél, Ö lettél nekem,

Beléd költözött halhatatlansága,

S az ő mosolya száll e völgyeken.

Volt életében boldogság és bánat.

Búzát nevelt, virágot ültetett,

Siónak hívták őt is és a számat Ö hányszor hagyta el kedves neved.

És ím Sió szíve, örökkén élve.

Elhagyta drága földjét, Grúziát,

Beköltözött e kis folyó vizébe,

S most annak tiszta tükrén csillog át.

Szülőhona mezsgyéjét átallépve Eljött ide baráti téreken Munkálkodik új akarattal égve,

S itt nincs határa, nincsen vége sem.

A Magyar—Szovjet Baráti Társaság augusztus IS—28-ig a Hazafias Népfronttal, más társadalmi és tömegszer- vezetekkel együtt országszerte megrendezi a Grúz Kul- lúra Napjait. Ez alkalommal Vámosi Pál fordításában közöljük Georgij teonidze grúz költő megyei vonat kozású versét.

én vagyok a rét felett a hajladozó hangaszál egyik lábam Bornemissza másik Salamon király.

Bizonyos, hogy nem látlak eztán, magamnak már meg nem ígérlek. Remélhetem, a masti lesz tán felőled az utolsó ének.

CSIGAGYŰJTŐ SÜMEGEN

Gyanútlan csigák vánszorognak fenyvesünkben — a gyűjtő meg ne lássa! Szekérre hordj^, mázsái hónaphosszat: testükből épül új családi háza.

HÍVATLAN VENDÉG

Házamba ■ gyakran hálni jár a kétség, arcomba tüsszent, ágyamból kinéz... Egyberagasztja szerterugdalt fészkét s nyújtja magasba felszabdalt szívét.

GERGELY AGNES:

A MÉH ROMÁNCA