Tolna Megyei Népújság, 1966. június (16. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-05 / 132. szám
7 PÁLOS ROZIT A: Éj télén varos Fénykvantumok alfa béta és gamma sugarak látható és láthatatlan fények reklámriadók rádióaktív óraszámlapok szem, száj és szívsugarak ekliptikáin kering az éj a reménytelenség ruhát cserél erő elveszti szépségét két ember megfogja egymás kezét világít a mozdulat a szépség ereje megárad eltűnik a hamubasült jövendő látomása világít a mosoly a hang a csend a boldogság tétova lánglibegése a könny a búcsúzás lila lendülete ó éjtelen város ELIOT MAGYARUL GALAMBOSI LÁSZLÓ: Megcsalt vőlegény Fekete harangok forognak, tündöklő sarkantyúk zokognak, levágott hajamon kakasok, mellemen vágtató ordasok, csizmámon vérszekfű-koszorú, fölöttem hóhérbárd, iszonyú vastuskó meginog, talpra áll, rozmaring hervasztó nászpohár villog a zöldselymű asztalon. Kikerics szájadat harapom. Hullámok Hullámok zöldarany levele kagylókat siklatott kezemre. Mennyei lombokra hajoltam, öledbe hold-ágat daloltam. Lángot lép Tűzország királya, zsebéből Nap hull a világra. Irodalmi érdeklődésünknek is megvan a földrajza, s bár mindig benne éltünk a világirodalom áramkörében, a hatások egyenlőtlenül oszlottak meg: a német szellem befolyása időnként a kelleténél erősebb volt, az orosz irodalom csak a múlt század derekától éreztette hatását (mérföldjelzője Bérczy klasszikus Anyegin- fordítása), olasz érdeklődésünk rendszerint külső tényezőktől függött, s ha a termékenyítő francia hatás arányos volt is, Anglia jószerivel kiesett érdeklődésünkből, Shakespeare-en kívül egy-kétnév, jobbára irodalomtörténeti adat jelentett mindent. Ennek kell betudnunk, hogy Eliot, a modern angol irodalom büszkesége is tulajdonképpen csak halála után jutott el hozzánk. Igaz, hogy a mindenre érzékeny Halász Gábor még a 40-es évek előtt nagy tanulmányt írt róla, s egy-két verse fordítóra is talált, de lemérhető hatása nem volt A magyar Eliot így határozottabban mutatja azt is, mit nem jártunk be, s ha nem is az adósságra figyelmeztet, azt jól példázza, hogy a líra előtt új és új lehetőségek nyíltak. A század- forduló nemzedéke azonos forrásvidékről indul: a francia szimbolizmus sok mindent rejtett magában. (Erről az Eliot-kötetben kitűnő tanulmányt írt Ungvári Tamás). Csak az eredmény lett más: amit Angliában Eliot, Francia- országban Apollinaire, Eluard, nálunk Babits neve jelenti. Babits és Eliot — mintha más bolygón éltek volna. Mert Babits, miután nem tudta folytatni azt, ami Adyval elkezdődött, egyre jobban magába zárkózott, s tudatos klasszicitása éppen ezért egyre kisebb körben hatott. Eliot pedig épp azt fedezte föl, ami új, ami szembe került a hagyornányos kultúrával, g ezt próbálta ' saját lírájára hangszerelni. >,A kultúra végül is nem elég, bár semmi sem elégséges küTtúra nélkül”'—'"'őlVásP suk egyik tanulmányában, s ez meg is határozza látásmódját, mert bár sajátja az egész európai múlt, de folyton szembe kerül vele. s bár verseit antik, középkori utalások szövik át, ugyanakkor Velencét azzal jellemzi, hogy „a Rialton rég Oszlop alatt patkány ás”. Ez a költészet egyszerre a teljesség, s a fonákja is, mintha torzító tükröt tartana a valóság elé, amelyben egyes vonások elmosódnak, mások határozottabb élt kapnak. Ars poeticája is ezt tükrözi: „A költészet nem az elengedett érzelem, hanem menekülés az érzelemtől, nem a személyiség kifejezése, hanem menekülés a személyiségtőr’. Mintha Apollinaire-t. hallanók: Katalógust, prospektust olvasol, s plakátokat mind hangosan dalolnak itt (Imé a költészet ma reggel és prózának vedd az árusok hírlapjait. ..). Ezt a költészetet a romantikával való végső leszámolás igénye fűti, mert azt vallja: „Ami lehetett volna, s ami volt Egy célba fut és az mindig jelen van”. Eliot költészetét ezért egy valósággal hősi erőfeszítés jellemzi, hisz állandóan az időnek és időtlennek metszőpontját keresi s ez az erőfeszítés már önmagában is értékjelző eredmény. Persze Eliot magában hordta a század ellentmondásait: filozófus volt és bankember, ifjúkorát Amerikában töltötte, de Európa kultúráját szívta magába s később Angliában is telepedett le. Mindez szinte sürgette, hogy a költészet határait kitágítva, korát szintézisbe fogja. Ez a szintézis természetesen önkényes, hiányzik belőle az a teljesség, ami Thomas Mann életművét egy korszak foglalatává teszi. Nem is ez volt Eliot szándéka. Amit műve példáz, mindössze ennyi: korunk ellentmondásait megpróbálta a kötött beszéd nyelvén elmondani, s bár választ hiába várunk tőle, a korkép teljes, olyan dokumentum, amit a költészet hitelesít. Magyarul megjelent gyűjteménye Vas István gazdag műfordítói pályájának igen jelentős állomása, hisz a vállalkozás, amit egyedül valósított meg, a Baudelaire- átültetést juttatja eszünkbe. „Sokáig tartott, amíg Eliot verseinek jelentését és jelentőségét felfogtam” — olvassuk előszavában, s hozzáteszi: „Fordítói pályámnak legnagyobb erőpróbája volt ez a vállalkozás”. Ne hallgassuk el: az olvasó számára is erőpróba, amíg megérti Eliot jelképrendszerének világát. A szép kötet sokoldalúan mutatja be Eliot költészetét, s legfeljebb azt hiányoljuk, hogy a Becket-dráma mellől kimaradt Eliot másik drámája, a Családi összejövetel. Ez is, Eliot tanulmányainak kiadása is, reméljük most már nem várat sokáig magára. CSÁNYI LÁSZLÓ — Hát ez... hát ez több a soknál. Ez sok... Látszott rajta, hogy őszintén dühöng, s fékezi indulatait. El kellett mennie. A málnával jött vissza később. — Látod, ilyen anyád van. Nem csodálhatod most már, hogy nem bírtam ki mellette. Most már te is láthatod. Most már te is érett fejjel tudsz gondolkodni és ítélni. Tulajdonképpen majdnem felnőtt ember vagy. Tizenhat éves. Második gimnazista. — Harmadikos, apa. — Ja persze, persze... Tulajdonképpen kissé kényes helyzetbe hoztál. Persze, nem tehetsz róla. Nézd: tudod, hogy én nem vihet- lek haza magammal. A feleségem ezt... illetve ebben állapodtunk meg a feleségemmel. — Igen, apa. — Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem engedne be a lakásba. És nem is ez a fő ok. De, tudod, beteg is a feleségem. Egy kissé gyengélkedik. És nagyon szűk a lakás... A régi lakás persze más volt, de azt anyádnak ítélte akkor a bíróság. — Tudom, apa. Miattam. Most már sokan szedelőzködtek, záróra felé járt, apának el kellett mennie, sokáig vissza se jöhetett, ide is, oda is. türelmetlenül hívták. A zenekar egy utolsó frissel abbahagyta a munkát, aztán csak a hegedűk kopogtak, ahogy tokba tették őket, a cimbalomra védőburkot húztak. A bársonyfüggönynél egy öreg, kicsi pincér álldogált,’ a köszönőember, félrehúzta a szárnyát, s mélyen meghajolt minden kilépő vendég, vagy társaság után. Egy vidám kompánia hangoskodott már állva, egy idősebb, kopasz férfi disznó vicceket mesélt, de nem lehetett hallani a poént, a társaság hölgytagjai egymásba kapaszkodva visongtak. Aztán azok is elmentek. Apa néha azt mondta: „Záróra, kérem, záróra, kedves vendégeink!’-’ — nem türelmetlenül, de elég hangosan, az ő udvarias, szép búgó hangján, és mosolygott és fejet hajtott a távozók után. Egy magános, kissé lompos, középkorú férfi útközben meggondolta magát, s a fal mellett ücsörgő lány felé indult, kissé bizonytalanul, de apa tüstént ott termett. A részeg vigyorgott, s az mondta, hogy ő csak be akart mutatkozni a „kicsikének”. Apa kifelé tuszkolta, a vendég most már háborgott: akkor a kicsikét is dobják ki! A kicsikének nincs záróra? A kicsikének mért van protekciója?!... De aztán kívül volt az ajtón. — Fal fogom jelenteni az anyádat — mondta apa később, kissé még felindultan a részeggel történt incidenstől. — Föl fogom jelenteni a gyámügyi hatóságoknál. Mit gondolnak! Velem csak fizettetik a... Az anyád meg... Föl fogom jelenteni. A lány legyintett: — Ugyan, apa, dehogy jelented. A férfi dühösködött: — De följelentem. Mit gondolnak?! Föl én, majd meglátod, hogy följelentem — Mit nyersz vele? Elvesznek tőle. s odaítélnek neked. A férfi érezte, hogy egész arca lángba borul, mintha pofon ütötték volna. Csak állt másodpercekig dermedtem s pislogott a lányára. Az, szerencsére, nem nézett föl, fejét félkönyékre hajtotta. másik kezével az asztalon dobolt, s arra bámult, közben egy kicsit mosolygott. „Tulajdonképpen szemtelen ez a lány — gondolta. — Szemtelen és cinikus, mint az anyja. Semmi sem szent neki. Az orra is ugyanolyan szemtelenséggel mered előre, mint az anyjáé.” Ezeket gondolta, de aztán mégis uralkodott magán. — Tudod, hogy egész csinos nagylány lettél — mondta kisvártatva, A lány mosolvgott, » a startéval játszott. — Ä, dehogy apa. Nyúzott és fáradt. Csúnya. — Nem, határozottan csinos vagy... Még várnod kell egy kicsit. Tudod: míg elszámolok, zárás után. Már csak a zenészek vacsoráztak asztaluknál. Leoltották a nagycsillárt, csak a falikarok égtek. Valahol kinyitottak egy ablakot, leszedték az abroszokat, egy takarítónő elkezdte felrakni a székeket az asztalok tetejére. Apa csak sokára jött vissza. — Na, készen vagyok — mondta. — És... elrendeztem a dolgodat. Itt alszol a szállodában. Egy idősebb hölgy lesz a szobatársad, már fenn van, alszik, majd légy tapintatos. Voltál már szállodában? — Még nem, apa. — Na nem baj... Aztán majd hétfőn meglátjuk. Felkísérlek a szobádig, na gyerünk... Megfogta a bőröndöt: »— A kabátodat nem kell felvenni. Fogd. — Apa kérlek. — Parancsolsz? — Kérnék valamit. Ha lehetne. — Kérlek. — Éhes vagyok. Még nem ebé- deztem. — Mi?... Na látod, micsoda állat vagyok, hogy nem gondoltam rá! Hogy nem kérdeztem meg! Pedig mondtad is, hogy délelőtt... Én állat! Na várj, mindjárt hozok valamit... Én, állat! Nevetett, hangoskodott, valami fölengedett benne. — Harminc éve vagyok pincér, de te vagy az első vendégem, akitől elfelejtettem megkérdezni! Hahaha!... — Rohant, törtetett pocakjával a konyha felé, most nem elegánsan és nem „feltűnés nélkül”, azzal sem törődött, hogy meg-meglökdösi az asztalokat, mentéből vissza-visszaintegetett, s kiabált és nevetgélt egyre: — Ér- állat! Én marha! Illetlenül visszhangzott hangja a kihalt, magas boltozaté teremben. Zárára után uoito. Mesterművek árverésen l v ■ á:: ■ ' ; • ; .... ^ tó m . äi’SiiMSi; Slllll Május 24-én kezdődött Budapesten a Bizományi Áruház 14: művészeti képaukciója, melyen ezúttal is több jelentős -műalkotás szerepelt, Az aukció gazdag anyagából két képet mutatunk be. Molnár József: Táj tehenekkel című olajfestményének 1200, Egry Józsefi Aranykor című festményének 2500 forint volt a kikiáltási ára.
