Tolna Megyei Népújság, 1966. június (16. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-05 / 132. szám

ti

TOLVA MEGYEI NÉPÚJSÁG

1966. június 5.

Gyakran otthon érzem magam, pedig külföldön vagyok. Párizsban is otthon éreztem magam a napokban, amikor találkoztam Fernandellel, az ismert, lófogú francia komikussal. Fernandel dicsekedett: új lakásba költözött.

— És milyen az új otthona?

— Abszolút modern: fele annyi hely, dupla lakbér.

Mintha csak a mi lakásainkról szólt volna.

Londonban is otthon éreztem magam. Bent jártam a

BBC rádiónál, volt egy kis elszámolni valóm. Az igazgatóság vezetője panaszkodott: tízmillió font a veszteségük. És ezt a veszteséget szigorú takarékossággal be is hozzák. Az igazgatóság erélyességét bizonyítja, hogy az eddigi negyven ingyen teáért ezentúl négy pennyt kell fizetnie a személyzetnek.

Ebből összejön hetente harmincöt shilling.

Viszont vgn, amikor nem érzem otthon magam.

Newtown angol városban végignéztem egy rémfilmet. Mondhatom, nagyon rémes volt. Az első vetítés alkalmával 23 ember elájult, köztük a mozi két pénztárosnője is.

Nálunk mi lett volna?

Kijöttek volna a mentők.

Newtownban viszont az előcsarnokban berendeztek egy elsősegélyhelyet. Felélesztették az ájultat és miután magához tért, bemehetett ismét a nézőtérre.

New Yorkban, bizonyisten, majdnem megettem egy képet. Ha a teremőr el nem kapja a lajbimat, meg is eszem. 'Kegy gusztusom támadt rá. A kép kiváló minőségű mézből, vajból és kenyérszeletekből volt.

Az otthoni mézes-vajas kenyér jutott eszembe. Egy ugyancsak itt látott felirat is az otthont juttatta eszembe. Nálunk több helyen ilyen feliratok olvashatók: „Az áruhoz nyúlni tilos!’’. Az amerikaiak ezt egy kicsit átformálták- ^gy- ,.A műsort piszkálni Klos!”.

Az egészben csak az a különös, hogy ezt a feliratot a sztriptizbárban helyezték el.

Persze, az amerikaiak sem adnak sokat az ilyen feliratokra. Detroitban, pontosabban az ottani egyik lőszerraktárban jártam néhány hónappal ezelőtt. Akkor még ez volt kiírva: Tilos a dohányzás! A munkások szivaroztak, pipáztak, cigarettáztak.

Most megint elmentem a lőszerraktárba. Most egy másik tábla fogadott. Az igazgató rendeletére tették ki a következő szöveggel: „Ha mindenáron itt akar dohányozni, csak rajta, de gondoljon arra, hogy a legközelebbi kijárat esetleg a mennyezeten át vezet majd”.

És most senki sem dohányzott. Mindenki gondolkodott. Lehet, hogy azon: miként lehetne kiküszöbölni a lőpor tűzveszélyességét?

Viszont nem éreztem magam otthon Milánóban, amikor részt vettem egy kiállítás megnyitásán. A kiállításon megjelent maga a „maestro” is, aki a közönségnek bemutatta, hogy ecsettel legalább olyan jól tud festeni, mint a farkával.

A festő egy cerkófmajom volt.

A kiállításon kaptam egy táviratot: „Kedves Hári! Azonnal jöjjön Amerikába. Nagy jelentőségű dolgot mutatunk!”.

Amerikába repültem. És mit láttam?

Egy gumibabát.

Amerikában is szidják a főnököt, ha levon valakinek a keresetéből, megbünteti megszidja. Ezt tudják az ottani főnökök. És mit eszelt ki az egyikük? Gumiból elkészíttette saját magát. Ezt a gumimást felállították egy teremben. Namármost, aki megharagszik valamiért a főnökére, csak bemegy a szobába és addig püfölheti ezt a gumibábut, amíg bele nem fárad, vagy amíg el nem megy a kedve.

Persze püfölni csak munkaidő után lehet.

Mint ahogy csókolózni is. Nem úgy, mint nálunk. Hallottam egy történetet. Az igazgató benyitott az egyik irodába és mit látott? Az osztályvezető csókolózik a gépíró- nővel.

— Hát ezért fizeti magát az állam? — formed rá az igazgató.

— Nem, igazgató elvtársi Én ezt társadalmi munkában csinálomA kapitalizmusban az idő pénz. Ezt mutatja a következő történet is. A franciaországi Vichy város pályázatot írt ki a legszebb szerelmes levél megírására. Végignéztem a leveleket. Feltűnt, hogy mindegyik nagyon rövid. Ilyen szövegeket olvastam: „Szeretlek, kedvesem”. Aláírás. Egy másik: „Ha visszautasítasz, megölöm magam”. Aláírás. Egy harmadik: „Élek-halok érted”.. Aláírás.

Tömör vallomások.

Egy ilyen tömör fogalmazása levél nyerte a legszebb szerelmes levélnek kijáró ötvenezer frank jutalmat is.

Először csak forgattam a levelet. Nem értettem: púért kaphatta ez a levél az első dijat, hiszen egy szó sincs benne a szerelemről. Mindössze ennyit írt le egy férfi: „Engedélyezem kifizetését”.

Forgattam, forgattam és ekkor derült ki: ez a két szó egy számlán szerepel. Méghozz á egy másfél millió frank értékű bunda számláján.

íme a nők akkor is kitalálják az emberről, hogy szereti őket ha a férfi említést sem tesz a szerelemről.

Legközelebb én is ilyen szerelmes levelet írok. Persze, ha nyerek a lottón. Különben a régi módszerrel kísérletezem. Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel:

Eberhard Heinrich:

A megbízások

Egyáltalán nem megy ritkaság- számba, hogy külföldön, vagy az NDK-bá látogató külföldiek megkérdezik: „Mi van állandóan a fi határaitokon? Különösen Berlinben. Feltétlenül így kell ennek lennie?”

Jól megértjük, hogy igazi aggodalom szól a kérdéseikből, és azt is, hogy államunk barátai elgon- dol'koztatónak, sőt gyakran megdöbbentőnek tartják ezt a helyzetet. És természetesen csöppet sem kellemes számunkra, ha elég, sőt nagyon gyakran, szinte rendszeres időközökben találkoznak olyan hírekkel, amelyek „az NDK nyugat-berlini államhatáránál történt incidensekről” tudósítanák, g ezeknél néha még lövések is dördülnek, amelyek emberáldozatot követelnek. Sokkal inkább azt szeretnék, ha ezen a határon nyugalom uralkodnék. Egyébként mi is ezt szeretnénk.

De már a híres Sehiller-drámá- ban is azt mondja Teli a mezőőrnek: „A legjámborabb sem élhet békében, ha az a gonosz szomszédnak nem tetszik.” Senki sem vitathatja komolyan, aki csak kicsit is tisztában van a jelenlegi német viszonyokkal, hogy a Szövetségi Köztársaság uralkodó körei gonosz szomszédai az NDK- nalc. Sajnos mifcsem javít a helyzeten, hogy mindkét államban ugyanazt a német nyelvet beszélik.Ismeretes, hogy a Szövetségi Köztársaság kormánya vonakodik bármiféle megegyezésbe belemenni az NDK-yal. sőt nyilvánosan még azt is tagadja — amit a gyakorlatban kénytelen megtenni —, hogy bizonyos ügyekről az NDK- val tárgyal. Ez a kormány az NDK-t, a német munkás-paraszt államot törvénytelennek bélyegzi. Igényt tart a dicstelenül ismeretessé vált kizárólagos képviseleti jogra, mely szerint egyedül ők lennének jogosultak arra, hogy minden német nevében szóljanak és cselekedjenek.

,A bonni kormánynak az NDK befeketítésére és el nem ismerésére történő politikájához szüksége van „szovjet övezetbeli menekültekre”, akikkel megmutathatja a világnak — amit annyira szeretne bizonyítani —. hogy az NDK-ban rosszak a viszonyok /és törvénytelen a „rendszer". Ennek érdekében megszervezi, hogy legyenek „menekültek”, A bonni kormánynak fegyverkezési politikájához, a feszültség fokozásához nyugtalan, vérző határra van szüksége. Gondoskodik tehát arról, hogy nyugtalanság uralkodjék: incidenseket produkál és provokál.

Ez talán úgy hangzik, mint valami iszonyatos rágalom. De amit mondtunk, azt bizonyítani is tud. juk.

1966. február elején két férfi állt egy nyugat-berlini bíróság előtt. Az egyik Karl-Heinz Bley, a másik Albert Schütz. Amerikai gépkocsi rendszámokat loptak, azonkívül valamilyen visszaéléssel USA-egyenruhákat szereztek. Ezért három-, illetve öthónapi börtönre ítélték őket.

A tárgyaláson szóba került, hogy 1965. diacember 19-én a lopott holmikkal amerikai katonai személyeknek álcázva Nyugat- Bér linből átjöttek az NDK fővárosába. Kihasználva azt a tényt, hogy a Nyugat-Berlinben állomásozó nyugati megszálló hatalmak gépkocsijait és tagjait az NDK fővárosába, Berlinbe való ki- és belépésük alkalmával a határőrség nem ellenőrzi, Nyugat-Berlin. be hurcoltak három NDK-polgárt.

Bley és Schütz — mint kiderült _ úgynevezett menekülést előkészítő szervező munkát folytattak, amilyent Nyugat-Berlinben nagy számban találhatunk. A „menekülést elősegítő munka” megszépítő körülírása annak a sötét tevékenységnek, amelynek az a cél. ja, hogy NDK-polgárokat az NDK törvényeinek kijátszásával és megsértésével országuk elhagyására bírjanak, amelyhez az eszközöket és módokat Nyugát-BerJin- ből — ott is a fennálló törvények megsértésével — puhatolják ki és alkalmazzák. Az egyiket a határ- berendezések erőszakos áttörésére szervezik be, a másikat hamisított útlevelekkel, bélyegzőkkel, rendszámokkal stb. átcsempészik a határellenőrzésen.

Mindez már előzőleg ismeretes volt. De ami új, bebizonyosodott Bley és Schütz vallomásából, az az, hogy mindezek a sötét ügyletek a Szövetségi Köztársaság, a nyugat-berlini szenátus hivatalos köreinek, nyugatnémet politikai pártok és titkosszolgálatok megbízásából történnek és azok fizetnek érte.

Hogy elkerüljünk minden olyasfajta gyanúsítást, mintha a vallomásokat tendenciózusan értékelnénk, az alábbiakban idézzük az UPI amerikai hírügynökség és a nyugatnémet Frankfurter Rundschau című napilap tudósításait. A Bley—Schütz ügyről a következőket tudósították:

„Mindketten példákat mondtak el, melyek szerint a hatóságok (Nyugat-Berlinben) tudták, hogy hamisított útlevelekkel, hamis bélyegzőkkel, CC gépkocsirendszámokkal dolgoztak, s veszély esetére pisztolyokkal is rendelkeztek. Egy napon a (nyugat) berlini rendőrfőnökség A 1. osztályának átadtak egy egész bőrönd használhatatlanná vált útlevélért, pecsétet, gépkocsirendszámokat és biankó útlevelet. „Az átvételt kiló szerint igazolták.” Schütz izgatottan mondta el, hogy a szökések segítése törvényes kereten belül nem lehetséges, „ök, sokkal nagyobb dolgokat loptak”, mint az amerikai autórendszámok, amelyeket most a bíróság lopásként ír a rovásukra.” (Frankfurter Rundschau 1966. február 5.)

Bley és Schütz leleplezései bebizonyították. és ezt az egyik nyugat-berlini bíróság hitelesítette, hogy mindazok a menekültek, akik állítólag annyira keresték a szabadságod, olyan emberek, akiket a propagandát harsogó bonni kormány, nyugatnémet és nyugatérkeznek

berlini {lártok vagy titkosszolgálatok neveztek meg, mint olyanokat, akiket „visszarendeltek az övezetből” és most át kell őket csempészni, vagy erőszakos határ- sértésekre felkészíteni. És ezek a szervek nem sajnálnak erre áldozni —- személyenként 3—10 000 márkát.

E tisztázás után érthetővé válik, hogy a „fal melletti incidensek” miért mindig altkor törtérmek, amikor ez a megegyezésen«!es erőknek hajszálnyira beleillik a tervébe, amikor valamilyen tárgyalás, vagy netán a feszültség enyhülése „fenyeget”, amikor a bonni kormányzó párt be akarja bizonyítani, hogy a „kommunistákká] lehetetlen a békés egymás mellett élés”, vagy „a Passier- schein-tárgyalásokat meg kell akadályozni". Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy Bley és Schiitz csak az egyik sötét szervezetnek voltak a vezetői. De ilyenek százszámra működnek Nyugat-Berlinben és részvevőik többnyire bűnözőkből rekrutálód- nak. Ugyancsak nem szabad megfeledkezni a Nyugat-Berlinben székelő több mint 80 kémszervezetről és titkosszolgálati fiókról, amelyeknek aktivitása elsősorban az NDJC ellen irányuL

A Bild Zeitung, ez a nyugatnémet, illetve nyugat-berlini lap, ameiy évek óta a megegyezésellenes irányzat bajvívója, 1965. december 25-én írta le ezt a borzalmas mondatot: „A berlini fal a mi Vietnamunk!” Ezzel pontosan kimondta az NDK államhatárai mentén megszervezett provokációk értelmét és célját. Vagy talán nem kellene az ilyen jelszavait legrosszabb értelmezését számításba vennünk? De találhatunk-e más magyarázatot, mint azt: ha rajtuk múlna, ha agresszív szándékaikkal szemben nem állna a szocialista országok katonai ereje, akkor nem tették volna már ugyanazt, mint az amerikai agressziónak Vietnamban? Akkor nem árasztották volna már ei a német városokat és falvakat bombákkal, egész Európát háborúval?

r-.sV&Mss./Jj.JL.. J«-V- ák&fr í . '• ■yju:.* ZZ. /mjí.

A fénykép vallomása: Kari-Heinz Bley amerikai egyenruhában sétál bűntársával, Albert Schütz-cel a nyugat-berlini Kurtfürstendammon