Tolna Megyei Népújság, 1966. június (16. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-26 / 150. szám
Konca István s IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: KÉNYSZER Papp úr, a sofőr, tulajdonképpen mélységesen utálja Lajhár- nét. Lajhámé tulajdonképpen nem is Lajhámé, csak Papp úr nevezi így magában, méla undorral. Az igazi nevét nem ismeri, nem is érdekli; Papp úr nem töri agyát fölöslegesen, hiábavaló dolgokon. Lehet, hogy Kovácsné, vagy Kissné, vagy Nagyné; lehet, ' hogy semmilyen-né, hanem többszörös leányanya (egy ilyentől minden kitelik!); — de mondom, mindez közömbös, Papp úr érdeklődési köréhez közelebb áll az omitomuzikológia, mint Lajhárné családi állapota. Bár az igazat megvallva, azért néha, akarata ellenére elmorfondírozgat azon, hogy kicsoda-micsoda lehet ez a Lajhámé; de ilyenkor, ha rajtakapja magát, még jobban dühbegurul és még őszintébben utálja Lajhámét. Tulajdonképpen Papp úr sem egészen Papp úr; igy csak a postás szólítja, meg a borbély, aki harminc év óta minden hónapban megnyírja a tarkóját, Üjabban mások, mint ezek az incifinci kalauzlányok, Pista bácsinak, vagy Papp bácsinak. A szerelőfiúk szintúgy. Holmi fontoskodó emberek a telephelyen kartársnak. Az igazgató viszont Papp elvtársnak, — de ez más. (A régi igazgató az ántivilágban csak „nézze, Papp”-nak nevezte). Papp úr még innen van a nyugdíjkorhatáron, de már túl azon a korhatáron, hogy efféle hiú dolgokból ügyet csinálna, hanem azért egy kicsit mindig kihúzza magát a borbélyszékben, valahányszor nyakába teszik a fehér kendőt. A szakállát mindig maga borotválja, zsilettel; azt nem adja hóhérkézre; megvágnák, eltévednének a sok ránc, mély barázdák között. Csontos, szigorú, örökké harapni-kész arca van, mint egy inkvizitomak. Ellenben Lajhárné túlnyílt bazsarózsa, azaz pontosabban kövér dög, bőréből kidagadó hájtömeg, aki, ha fut a busz után a sleppjével, úgy liheg, mint egy tömött kacsa Papp úrék falujában, búcsú előtt. Papp úrnak már unokái vannak; Lajhámé a lánya lehetne, — ha ugyan már maga ez az összehasonlítás, kettőjük bármiféle gondolatbéli ösz- szekapcsolása is nem volna sértő Papp úrra nézve. Mindezt csak azért szükséges tudni, nehogy valaki holmi szerelmi históriára gondoljon, ami Papp úr és egy rendetlen utas között eleve kizárt. Papp úr komolyabb ember annál; Papp úr akkor nősült, akkor nemzett gyermekeket, akkor Papp úr, bár néha jó lenne tudni: melyikre nézzen gyűlölettel és megvetéssel. Onnan, abból a lépcsőházból bukkan elő, minden reggel a héttizenötös körnél, késve, bénító igyekezettel, a sleppjével együtt az a nőszemély. A rendes utasok már rendben felszálltak; a kalauzlány csenget; a harmonika-ajtó szusszanva becsukódik; Papp úr ráteszi lábát a_ kuplungra... — és akkor feltűnik száz méterre, ott, a harmadik lépcsőház ajtajában Lajhámé a sleppjével. fis fut, fut, nagy igyekezettel, kétségbeesve és esetlenül, mint egy kacsa. Egy gyerek a hóna alatt; a másikat — az utánfutót — kézenfogva ráncigálja; a harmadik még ott van a pocakjában. Papp úr nekiereszti a kocsit a lejtőnek, persze egész lassan, csak épp, hogy mozogjon. Hadd essen még jobban kétségbe Lajhámé; nehogy lankadni. kényelmeskedni merjen egy pillanatra is! Közben az utánfutó leszakad, amíg az anyja elkapja a kezét, újabb időkiesés. Mire odaérnek, Papp úr is gurúlt a kocsival vagy húsz métert. Nem nyitja ki nekik mindjárt az ajtót; hagyja, hadd toporogjon mellette, mint egy kotlós a patakparton, hadd dörömböljön, integessen, ugráljon és ágaskodjék, könyörögjön a sírás nézésével is; ez a pár másodperc most már, ha ennyi veszett, nem számít. Aztán haragosan kivágódik az ajtó. Az asszony, mint valami békát, fél karjánál fogva fölemeli, s belódítja az utánfutót, majd — ölében a kisebbik, imbolygó fejű csemetével —, fölkapaszkodik maga is. Valaki megfogja a karját, behúzzák, Papp úr pedig dühösen rácsapatja az ajtót Az ajtó fúj és szuszog, mint Pesten a Vidámparkban, az elvarázsolt kastély tornácán az a masina, de Lajhámé már megszokta, oda se neki, nem haj, ha egy picit odacsípi a szoknyáját. Az ócska, kikopott szívű busz, mely eddig reggeli-álmosán, zöty- kölődve szunyókált, egyszerre tele lesz élettel és Lajháméval. Szólni ugyan nem tud a nő, csak kapkod a levegő után, de a kölyök (nyilván meghúzódott a karja a tódítástól), torkaszakadtából bömböl. Az alkalmi utasok kissé riadtan, s megilletődve méregetik Lajhámé domborodó alakját, de a törzsvendégek nem hatódnak meg, ők már ismerik. — Igyekezzünk, kérem, igyekezzünk — mondja hivatalosan a kalauzlány—, a helyi járat nem kirándulókocsi..: fellebbezhetetlenül odahuppan az ülésre: megérkezett. Papp úr kissé srégen hátrapillant: inkvizitor-tekintete találkozik Lajhámé fölháborítóan hálás és bűnbánó mosolyával, fis ez az, amitől meg lehet örülni. Hát mit gondol ez a nőszemély?! Hogy merészel így mosolyogni?! Hogy merészel hálás lenni?! Vegye tudomásul... Igen, meg kellene neki mondani: „Vegye tudomásul, holnaptól kezdve nincs irgalom. Hát kicsoda maga nekem?! Ezt volt az utolsó alkalom, érti?! Ha holnap sem csipkedi magát idejében, irgalmatlanul ott hagyom az anyja keser- viben!..De nem szól semmit Papp úr, csak tapossa a gázt. Holnap, igen holnap, minden hadüzenet, minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszerűen csak ott hagyja. fis ez már így megy hetek, sőt hónapok óta, Papp úr homályosan sejti, hogy ha egyszer tényleg kitolna vele, tényleg ott hagyná: akkor már nem utálhatná ilyen szívből és nem gyűlölhetné ilyen őszinte dühvei Lajhámét... A napokban aztán egyik reggel egyszerűen csak nem jött Lajhárné. Egyáltalán nem jött Papp úr a csöngetés után talán egy pillanattal tovább figyelte a visz- szapillan tó-tükröt, mint kellett volna. Akkor aztán észbekapott: Ohó! Hiszen még ki sem jött a lépcsőházból! Hát akkor maradjon, akkor rohadjon itt, az anyja keserves mindenségiben!... Másnap ismét nem jött És Papp úr megértett mindent A kalauzlány is megértett mindent. Azt mondta a végállomáson: <— Na, Papp bácsi, végre lebetegedett a liblingje. Papp úr számolt: húsz hét a szülési szabadság Addigra ő már nyugdíjba megy. Azt mondta: -k- Engem már nem fog boldogítani, hálaisten. — Hálaisten? — ingerkedett a kalauzlány, de Papp úr elfordította ink vizi tor-ábrázatát OTTHON Csillag sem volt odafenn; csak a sárga hold-amulett sziluettje virágzott; mezítlábas bánataim továbbgyalogoltak a véghetetlen, kék sivatagban, ahová arcod ívét tetováltam. — Emlékszem — lassan szakadt le az éj. ezüstszikrás mécseinél tündöklőbben sütött a vágyam, s az árva utcák szívverésén túl a bot-kopogású homályban szíved küszöbéig hazataláltam. PÁKOLITZ ISTVÁN: ANYÁM KÉPÉRE Gálicos szőlőtőkék közt matatsz s kékfestő kötényed örök üzenetként libeg mint a béke A szüntelen tevés-vevés ereje-hite rajtad a bélyeg úgy szolgáltad, hogy nem is tudtad: szolgálod az emberiséget A mozdulat a mozdulat őriz: lényed titoktaian titkaiból a lényeg NYITÁNY Nem koncertterem hangulatát idézik a megviselt falak A tyúkketrecnyi színpadon nem is művészek játszanak A proszcéniumpáholyból nyakamba lógnak a sálak Ázott nagykabátok gőzében Sebastian Bach zenéje árad Hazulrólhozott szék nyikorog staccato-t erőltetve az ütembe Fokhagymaszag hullámain evickélünk muzsikás mennybe Vivace A volt-kocsma beázott plafonja belereszket S valószínűtlen kupolává tágítja a győzelmes kezdet •MIT TEHETETT A tizenkettő közül az egyik, a hülye-naivak prototípusa (ki még árulónak is tehetségtelen) nem ott vétette el a dolgot, hogy koszos pénzéért az egyletből gyorsan kereket oldott: ott tolta el, hogy biztosra vette, számításába nem csúszhat hiba: valahogy majdcsak kivágja magát az Isten Fia. Mikor rölbújtói is kirúgták. mit tehetett, látva a teljes csődöt? Fogott egy kötelet és mindent megelőzött szökött meg a frontról és általában véve mindent akkor csinált, amikor itt volt az ideje; Papp úr pontosan hatvan éves korában — még ebben az esztendőben —, nyugalomba vonul; addig azonban minden reggel pontosan öt óra ötven perckor ébred és huszonkét óra negyvenöt perckor fekszik; Papp úr minden délben összehasonlítja Anker-ját a pontos időjelzéssel; Papp úrnak szíve, agya, minden porcikája menetrendre jár, azaz maga a megtestesült fegyelem & pontosság, azért is utálja oly engesztelhetetlenül Lajhámét. Vagy ahogy reggelente, friss haragjában magában emlegeti: „azt a dögöt'’. Lajhámé ugyanis minden reggel óramű pontossággal késik. Ott laknak az újtelepen, a Fű utca és a Fa utca sarkán, nem messze .attól a ponttól, ahol a 14-es busz megáll. Papp úr a visszapillantó- tükörből épp odalát a második épület harmadik lépcsőház-ajtajá- ra. Hogy melyik emeleten melyik erkély az övék, azt nem tudja — Igenis — rebegi Lajhámé szája hangtalanul, s míg táskájából ki horgássza a bérletet, közben fia bömbölő száját is igyekszik be tapasztani. Paprikás a levegő. Egy éles, bosszús hang, hátulról: — Másnak is drága az ideje!.;: Egy főkönyvelő-forma: — Járjon taxin, aki nem* tudja a rendet. — Hogy egyeseknek sosem elég az éjszaka!... — sipítja egy lóarcú matróna. A dühös morgást végre túlharsogja a motor: Papp úr repeszt. Lajhámé pedig a csípős és egyértelmű megjegyzések közepette előrekormányozza köly- két, s utánatolat maga is, oda, ahol ki van írva: „Kisgyermekkel utazóknak”. Ott lehorgonyoz, megkapaszkodik, majd zavartalanul udvarias köszönő mosollyal nyugtázza azt a sértődött fintort, amellyel egy negyvenes hölgy átadja néki a helyet. Közben Papp úr bosszúból kissé élesen veszi a kanyart, amit# is Lajhámé megGALAMBOK Foto: Bakó Jenői
