Tolna Megyei Népújság, 1966. június (16. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-26 / 150. szám

Konca István s IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: KÉNYSZER Papp úr, a sofőr, tulajdonkép­pen mélységesen utálja Lajhár- nét. Lajhámé tulajdonképpen nem is Lajhámé, csak Papp úr nevezi így magában, méla undorral. Az igazi nevét nem ismeri, nem is érdekli; Papp úr nem töri agyát fölöslegesen, hiábavaló dolgo­kon. Lehet, hogy Kovácsné, vagy Kissné, vagy Nagyné; lehet, ' hogy semmilyen-né, hanem több­szörös leányanya (egy ilyentől minden kitelik!); — de mondom, mindez közömbös, Papp úr ér­deklődési köréhez közelebb áll az omitomuzikológia, mint Lajhárné családi állapota. Bár az igazat megvallva, azért néha, akarata ellenére elmorfondírozgat azon, hogy kicsoda-micsoda lehet ez a Lajhámé; de ilyenkor, ha rajta­kapja magát, még jobban dühbe­gurul és még őszintébben utálja Lajhámét. Tulajdonképpen Papp úr sem egészen Papp úr; igy csak a pos­tás szólítja, meg a borbély, aki harminc év óta minden hónapban megnyírja a tarkóját, Üjabban mások, mint ezek az incifinci kalauzlányok, Pista bácsinak, vagy Papp bácsinak. A szerelőfiúk szintúgy. Holmi fontoskodó em­berek a telephelyen kartársnak. Az igazgató viszont Papp elvtárs­nak, — de ez más. (A régi igaz­gató az ántivilágban csak „nézze, Papp”-nak nevezte). Papp úr még innen van a nyugdíjkorhatá­ron, de már túl azon a korhatá­ron, hogy efféle hiú dolgokból ügyet csinálna, hanem azért egy kicsit mindig kihúzza magát a borbélyszékben, valahányszor nyakába teszik a fehér kendőt. A szakállát mindig maga bo­rotválja, zsilettel; azt nem adja hóhérkézre; megvágnák, eltéved­nének a sok ránc, mély barázdák között. Csontos, szigorú, örökké harapni-kész arca van, mint egy inkvizitomak. Ellenben Lajhárné túlnyílt bazsarózsa, azaz ponto­sabban kövér dög, bőréből ki­dagadó hájtömeg, aki, ha fut a busz után a sleppjével, úgy liheg, mint egy tömött kacsa Papp úrék fa­lujában, búcsú előtt. Papp úrnak már unokái vannak; Lajhámé a lánya lehetne, — ha ugyan már maga ez az összehasonlítás, ket­tőjük bármiféle gondolatbéli ösz- szekapcsolása is nem volna sértő Papp úrra nézve. Mindezt csak azért szükséges tudni, nehogy valaki holmi szerelmi históriára gondoljon, ami Papp úr és egy rendetlen utas között eleve ki­zárt. Papp úr komolyabb ember annál; Papp úr akkor nősült, ak­kor nemzett gyermekeket, akkor Papp úr, bár néha jó lenne tudni: melyikre nézzen gyűlölettel és megvetéssel. Onnan, abból a lépcsőházból bukkan elő, minden reggel a héttizenötös körnél, késve, bénító igyekezettel, a sleppjével együtt az a nőszemély. A rendes utasok már rendben felszálltak; a kalauzlány csenget; a harmonika-ajtó szusszanva be­csukódik; Papp úr ráteszi lábát a_ kuplungra... — és akkor fel­tűnik száz méterre, ott, a har­madik lépcsőház ajtajában Laj­hámé a sleppjével. fis fut, fut, nagy igyekezettel, kétségbeesve és esetlenül, mint egy kacsa. Egy gyerek a hóna alatt; a másikat — az utánfutót — kézenfogva ráncigálja; a harmadik még ott van a pocakjában. Papp úr neki­ereszti a kocsit a lejtőnek, persze egész lassan, csak épp, hogy mo­zogjon. Hadd essen még jobban kétségbe Lajhámé; nehogy lan­kadni. kényelmeskedni merjen egy pillanatra is! Közben az utánfutó leszakad, amíg az any­ja elkapja a kezét, újabb idő­kiesés. Mire odaérnek, Papp úr is gurúlt a kocsival vagy húsz mé­tert. Nem nyitja ki nekik mind­járt az ajtót; hagyja, hadd topo­rogjon mellette, mint egy kotlós a patakparton, hadd dörömböljön, integessen, ugráljon és ágaskod­jék, könyörögjön a sírás nézésé­vel is; ez a pár másodperc most már, ha ennyi veszett, nem szá­mít. Aztán haragosan kivágódik az ajtó. Az asszony, mint va­lami békát, fél karjánál fogva fölemeli, s belódítja az utánfutót, majd — ölében a kisebbik, im­bolygó fejű csemetével —, föl­kapaszkodik maga is. Valaki megfogja a karját, behúzzák, Papp úr pedig dühösen rá­csapatja az ajtót Az ajtó fúj és szuszog, mint Pesten a Vidám­parkban, az elvarázsolt kastély tornácán az a masina, de Laj­hámé már megszokta, oda se neki, nem haj, ha egy picit oda­csípi a szoknyáját. Az ócska, kikopott szívű busz, mely eddig reggeli-álmosán, zöty- kölődve szunyókált, egyszerre tele lesz élettel és Lajháméval. Szólni ugyan nem tud a nő, csak kap­kod a levegő után, de a kölyök (nyilván meghúzódott a karja a tódítástól), torkaszakadtából böm­böl. Az alkalmi utasok kissé riadtan, s megilletődve mérege­tik Lajhámé domborodó alakját, de a törzsvendégek nem hatód­nak meg, ők már ismerik. — Igyekezzünk, kérem, igye­kezzünk — mondja hivatalosan a kalauzlány—, a helyi járat nem kirándulókocsi..: fellebbezhetetlenül odahuppan az ülésre: megérkezett. Papp úr kissé srégen hátra­pillant: inkvizitor-tekintete talál­kozik Lajhámé fölháborítóan há­lás és bűnbánó mosolyával, fis ez az, amitől meg lehet örülni. Hát mit gondol ez a nőszemély?! Hogy merészel így mosolyogni?! Hogy merészel hálás lenni?! Ve­gye tudomásul... Igen, meg kel­lene neki mondani: „Vegye tu­domásul, holnaptól kezdve nincs irgalom. Hát kicsoda maga ne­kem?! Ezt volt az utolsó alka­lom, érti?! Ha holnap sem csip­kedi magát idejében, irgalmatla­nul ott hagyom az anyja keser- viben!..De nem szól semmit Papp úr, csak tapossa a gázt. Holnap, igen holnap, minden had­üzenet, minden előzetes figyel­meztetés nélkül egyszerűen csak ott hagyja. fis ez már így megy hetek, sőt hónapok óta, Papp úr homályosan sejti, hogy ha egyszer tényleg kitolna vele, tényleg ott hagyná: akkor már nem utálhatná ilyen szívből és nem gyűlölhetné ilyen őszinte dühvei Lajhámét... A napokban aztán egyik reggel egyszerűen csak nem jött Laj­hárné. Egyáltalán nem jött Papp úr a csöngetés után talán egy pillanattal tovább figyelte a visz- szapillan tó-tükröt, mint kellett volna. Akkor aztán észbekapott: Ohó! Hiszen még ki sem jött a lépcsőházból! Hát akkor marad­jon, akkor rohadjon itt, az anyja keserves mindenségiben!... Más­nap ismét nem jött És Papp úr megértett mindent A kalauzlány is megértett mindent. Azt mondta a végállomáson: <— Na, Papp bácsi, végre le­betegedett a liblingje. Papp úr számolt: húsz hét a szülési szabadság Addigra ő már nyugdíjba megy. Azt mondta: -k- Engem már nem fog boldogítani, hálaisten. — Hálaisten? — ingerkedett a kalauzlány, de Papp úr elfordí­totta ink vizi tor-ábrázatát OTTHON Csillag sem volt odafenn; csak a sárga hold-amulett sziluettje virágzott; mezítlábas bánataim továbbgyalogoltak a véghetetlen, kék sivatagban, ahová arcod ívét tetováltam. — Emlékszem — lassan szakadt le az éj. ezüstszikrás mécseinél tündöklőbben sütött a vágyam, s az árva utcák szívverésén túl a bot-kopogású homályban szíved küszöbéig hazataláltam. PÁKOLITZ ISTVÁN: ANYÁM KÉPÉRE Gálicos szőlőtőkék közt matatsz s kékfestő kötényed örök üzenetként libeg mint a béke A szüntelen tevés-vevés ereje-hite rajtad a bélyeg úgy szolgáltad, hogy nem is tudtad: szolgálod az emberiséget A mozdulat a mozdulat őriz: lényed titoktaian titkaiból a lényeg NYITÁNY Nem koncertterem hangulatát idézik a megviselt falak A tyúkketrecnyi színpadon nem is művészek játszanak A proszcéniumpáholyból nyakamba lógnak a sálak Ázott nagykabátok gőzében Sebastian Bach zenéje árad Hazulrólhozott szék nyikorog staccato-t erőltetve az ütembe Fokhagymaszag hullámain evickélünk muzsikás mennybe Vivace A volt-kocsma beázott plafonja belereszket S valószínűtlen kupolává tágítja a győzelmes kezdet •MIT TEHETETT A tizenkettő közül az egyik, a hülye-naivak prototípusa (ki még árulónak is tehetségtelen) nem ott vétette el a dolgot, hogy koszos pénzéért az egyletből gyorsan kereket oldott: ott tolta el, hogy biztosra vette, számításába nem csúszhat hiba: valahogy majdcsak kivágja magát az Isten Fia. Mikor rölbújtói is kirúgták. mit tehetett, látva a teljes csődöt? Fogott egy kötelet és mindent megelőzött szökött meg a frontról és általá­ban véve mindent akkor csinált, amikor itt volt az ideje; Papp úr pontosan hatvan éves korában — még ebben az esztendőben —, nyugalomba vonul; addig azon­ban minden reggel pontosan öt óra ötven perckor ébred és hu­szonkét óra negyvenöt perckor fekszik; Papp úr minden délben összehasonlítja Anker-ját a pon­tos időjelzéssel; Papp úrnak szí­ve, agya, minden porcikája me­netrendre jár, azaz maga a meg­testesült fegyelem & pontosság, azért is utálja oly engesztelhetet­lenül Lajhámét. Vagy ahogy reg­gelente, friss haragjában magá­ban emlegeti: „azt a dögöt'’. Lajhámé ugyanis minden reg­gel óramű pontossággal késik. Ott laknak az újtelepen, a Fű utca és a Fa utca sarkán, nem messze .attól a ponttól, ahol a 14-es busz megáll. Papp úr a visszapillantó- tükörből épp odalát a második épület harmadik lépcsőház-ajtajá- ra. Hogy melyik emeleten melyik erkély az övék, azt nem tudja — Igenis — rebegi Lajhámé szája hangtalanul, s míg táská­jából ki horgássza a bérletet, köz­ben fia bömbölő száját is igyek­szik be tapasztani. Paprikás a levegő. Egy éles, bosszús hang, hátulról: — Más­nak is drága az ideje!.;: Egy főkönyvelő-forma: — Jár­jon taxin, aki nem* tudja a ren­det. — Hogy egyeseknek sosem elég az éjszaka!... — sipítja egy ló­arcú matróna. A dühös morgást végre túlharsogja a motor: Papp úr repeszt. Lajhámé pedig a csí­pős és egyértelmű megjegyzések közepette előrekormányozza köly- két, s utánatolat maga is, oda, ahol ki van írva: „Kisgyermekkel utazóknak”. Ott lehorgonyoz, megkapaszkodik, majd zavartala­nul udvarias köszönő mosollyal nyugtázza azt a sértődött fintort, amellyel egy negyvenes hölgy át­adja néki a helyet. Közben Papp úr bosszúból kissé élesen veszi a kanyart, amit# is Lajhámé meg­GALAMBOK Foto: Bakó Jenői

Next

/
Oldalképek
Tartalom