Tolna Megyei Népújság, 1966. június (16. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-21 / 145. szám
I TOI VA MEGYEI NfiPGJSÄG 1966. június 21 Szakmaváltozás, mint időmérő Dékány Tibor bognárral, ácscsal és parkettázóval valamikor egy iskolába jártam. Aztán szétrebbentett bennünket a sot’s, amely különös szeszélye folytán nemrég ismét összehozott. Jótállási időn belül jött a parkettánkat javítani. Bemutatkoztam neki. így válaszolt: — Mi ismerjük egymást! — Honnan? — Gondolkodj csak! Hiába törtem a fejem, nem jöttem rá semmire. Amikor megmondta a nevét és azt is hozzátette: együtt jártunk iskolába, mind világosabban kezdtem látni. Az emlékezet tárából még az is előkerült: mindig barna kabátban járt, az apja Sári pusztán bognár volt, ahonnan a felszabadulás után Ujpet- rére mentek telepesnek. — Te is bognárnak tanultál, nem? — De igen. — És hogy lettél parkettás? — Annak története van. Egy biztos, nem a magam szándéké, ból. Tudod egyszerűen úgy lettem ács, hogy nem volt szükség már a bognárra. — Ács? — Az hát. Mert mielőtt parkettás lettem volna, azt megelőzően ács voltam. Az építőknél ugyanis nem kellett bognár és én kitanultam az ácsmesterséget. Rokonszakma. Nem volt nehéz. Egy ideig ácsként jártam az építkezésekre Ujpetréről, ahoi a családom éL Aztán egvszer- csak kezdtek kimenni a divatból a sátrvr+ötko házak. Érthetői hogy Kevesebb ácsra volt szükség. És kit képezzenek át parkettásnak, az öregeket? Nem! A fiatalokat! Hát így lettem parkettás. Zúgott, sikoltott, porfelhőt fújt a parketta gyalu. Nem bírtam elviselni a hangját. Kimentem. Hamarosan ő is utánamjött. Kifújni magát. Nagyot sóhajtott és azt mondta: — A parkettázásnak is hamarosan befellegzik. — Hogy érted ezt? — Ahogy mondom. Láttad már az új épületeket, a panelokat? Érdemes megnézni őket. Itt már nincs parketta. Műanyagpadló van. Öregem, a műanyagé a jövő. — És veled mi lesz? — Semmi. Ami eddig volt. Át. képzem magam. Már egészen belejöttem. Ismét felzúgott, sikoltott a gép, fapor szállt ki a szobából. Hallgattam a gépet és folyton arra gondoltam: milyen nagy lépésekkel haladunk. Dékány Tibor apja is ács volt élete végéig. A fia meg alig múlt harmincéves és már a harmadik mesterségnél tart. Lépést tart a követelményekkel. SZALAIJÁNOS Megkezdődtek a beiratások Az általános és a középiskolák- nak száma az 1966—67-es oktatában hétfőn országszerte megkez- si évben — előzetes becslések sze- dődtek a bedratások. Az előző rint — 136 000 lesz, 25 000-rel ke- évekhez hasonlóan az idén is csak vesebb, mint az elmúlt tanévben, az új elsősöket, valamint az isko- A középfokú oktatási intézmé- lát változtató tanulókat kell be- nyékben pedig várhatóan ,65 000— íratni. Illetékes helyen kapott tá- 66 000 fiatal kezdi meg ősszel tájékoztatás szerint az általános is- nulmányadt. A beiratásokat ked- köiák új elsőosztályos kisdiákjai- den folytatják. (MTI) iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiimimiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiii. Levél Lengyelországból A szomorú fiú arcképe filmkockák egy leányjav ító intézet életéből 'S«-. Titokban készítették a portrét az auschwitzi koncentrációs táborban. Ponosabban a auschwitzi tábor melléktáborában, Jawi- schowitzban. Akiről készült, nem ismeretes. Az arckép nem mondja el. hogy a 15 év körüli fiú magyar. s igen nehéz munkát végzett a szénbányában. A szénosztályozón 150 fiú dolgozott. Kegyetlen körülmények között éltek — különösen, amikor az időjárás hidegre fordult és ha esett az eső. Sokszor egyéb munkára vezényelték őket. Ennek' rendszerint örültek. A szénválogatásnál nem találtak ennivalót, egy darabka papirost sem, amit az ing alá tehettek volna pullover pótlására. A fiúk egy időbért olyan épület mellett dolgoztak, amelyiknek a pincéjében a bányászok közös étkezőhelyisége volt. A konyháról a bányászok, vagy az ott dolgozó asszonyok feljöttek és némelyikük titokban egy-egy darabka kenyeret, vagy néhány há- mozatlan krumplit adott az ott dolgozó gyermek foglyoknak. Néha sikerült egy kis meleg levest is juttatniuk a fiúknak. Ha ezt az ;SS őrök tudták volna!...- Ez 1944-ben volt, amikor min- ;denütt kevés volt az ennivaló, Smég ennél is kevesebbet kaptak Ea lengyel munkások élelmiszer- ijegyeikre. Nem volt könnyű szű- Ekös adagjukat még másokkal Emegosztaniok. E A bányászok már hazulról is Shoztak magukkal némi pótreg- Egelit azzal a szándékkal, hogy ;odaadják a fiúknak. Persze: ez Ea segítség nem volt kielégítő. Néhány jótét lélek nem élelmezne- tett 150 fiatalembert. Kiválasztottak hát egyeseket és őket segítették folyamatosan.. K. asszonynak is lehetősége nyílt néhányszor kenyeret adni a fiúknak. Az egyiket bevitte a közös konyhára, ahol nyugodtan megehette a levest. Egy másik asszony ezalatt az ajtóban állt és vigyázott, nehogy egy SS, vagy német civil munkás meglepje őket. K. asszony élénkebb, jobb kedvű lett. Sokszor adott enni a fiúknak. Különösen egy szomorú szeműre ügyelt. Öt igyekezett mindenekelőtt segíteni. Cukrot hozott neki hazulról, vagy más édességet, örült és büszke volt a fiúra, amikor azt látta, hogy az édességet megosztja bajtársaival A szomorú szemű fiú arca mindig felderült, amikor megpillan- lantotta K. asszonyt, de utána ismét elkomorodott. Minden alkalommal megköszönte az ennivalót és néhány szót mondott magyarul. Ezt az asszony persze nem értette. Pedig szeretett volna többet tudni róla. Sajnos hiába. így az asszony számára megmaradt a szomorú szemű fiúnak. Az 1944-es esztendő a végéhez közeledett, amikor egy napon váratlanul belépett a fiú a konyhába. Ahogy meglátta K. asszonyt, gyorsan odament hozzá, megcsókolta és tört lengyelséggel a következő szavakat mondta: ,,Ma- mo — kocham ciet — Mama, szeretlek!” Kezébe nyomott egy papírt és már el is tűnt. A meglepődött asszony köny- nyes szemmel nézett a papírra, amelyen a fiú élethűen rajzolt arcképe látszott. Az asszony azóta valahányszor ránéz a rajzra, mintha mindig hallaná a szavakat: „Mama! szeretlek...” A háború után átadta az arcképet az Auschwitzi Állami Múzeumnak. Az eredetiért fotorepro- dukciót kapott cserébe. Akkor mondani akart valamit. Bizonyára azt akarta kérdezni, lehetséges lenne-e Magyarországon megtalálni a fiút? Nem mondta ki a kívánságát. mert félve gondolt rá, vajon életben maradt-e? Hiszen annyi embert öltek meg Auschwitzban. Fiú, a portrén, ha elolvastad ezt a történetet, ha magadra ismersz a képről — kérünk, adj hírt magadról. Biztosan te is szeretnéd viszontlátni még egyszer azit az asszonyt, aki akkor, azokban a nehéz időkben, segített rajtad Tálán — amiként akkor 1944-ben az auschwitzi koncentr rációs tábor jawischowitzi mel- léktáborában — megismételhetnéd neki azt a pár kedves szót. Boldog lennék, ha a portré „életre kelne”, ha a képen lévő fiúi megtalálnánk és elmondaná további élettörténetét. Remélem, hogy a baráti Magyarországon sikerül őt megtalálnunk. TADEUSZ SZYMANSZKY e «KÜNKRE VÁLASZOLNAK: Egyetértünk a cikk szerzőjének azon megállapításaival, hogy a kereskedelem nem tudja mindenben kielégíteni a vásárlók igényéit. és áruellátási problémák a cipőszakmában is vannak. Sajnos áruellátási panaszokkal a jövőben is számolnunk kell, annak ellenére, hogy mind az ipar, mind a kereskedelem komoly erőfeszítéseket tesz e panaszok csökkentésére. Ezt a törekvést igazolja az a tény is, hogy a szekszárdi cipőboltok az utóbbi három hónap alatt 5770 párral több cipőt — a 17 700 párral szemben 23 470 párat — adtak el, mint a múlt év hasonló időszakában. Ebben nyilván az egyre javuló áruellátásnak is szerepe van. A cikknek azon megállapítása, hogy 40-es számban egyáltalán nincs cipő. annyiban tér el a valóságtól, hogy jelenleg is a 32. sz. cipőboltban 20 féle modellből, 7 féle színben választhatnak maguknak 39—40-es számú nyári cipőt a kedves. vásárlók. Ennek ellenére felmerülnek jogos panaszok, ezért sem az ipar, sem a kis- és nagykereskedelem illetékesei nincsenek megelégedve a jelenlegi helyzettel és további erőfeszítéseket tesznek a konkrét panaszok csökkentésére. Tolna megyei Népbolt, Szekszárd Greif Antal * A Népbolt Központ válasza után újra megnéztük a 32-es számú cipőboltot. A helyzet továbbra is változatlan, 40-es számban a Népbolt Központ állítása ellenére nyári cipőből, szandálból sem modellben, sem színben választék nincs. Miért kell félrevezetni a vásárlót? (A szerk. megjegyzése.) = 11111111111 .......IIIIlllllllIMII 111 IIII Ilii 11111111111111II III 111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111 — 19 — — Tudós, talán a hőmérővel kapcsolatban már hallotta a nevét. A méhek életével is sokat foglalkozott. Egy helyütt a méhekről ezt írja: „Megesik velük néha, hogy tévednek, s ez a körülmény is arra látszik utalni, hogy gondolkoznak”. Aztán Vecserkával is sokat beszélgettem Bevallom, beszélgetés előtt kikerestem a kartotékját. A trafikügy után kutattam, de nem találtam róla semmit. A jellemzésben ez állt: „Jó szívű, a kollekívában közkedvelt. Érzelmileg eltompult. Hazudik. Mindkét szülője árvagyerekként nőtt fel, s mindent elkövettek, hogy a házasságukból származó két gyereknek boldog gyerekkort biztosítsanak. Katóval egyelőre semmi baj nem volt. Jól tanult. A hatodik osztályban egyszerre nagy változás történt. Kihasználva a szülők gyengeségét, akik jobb gyerekkort szántak neki a magukénál, keresni kezdte nálánál idősebb fiatalok társaságát, hazulról és az iskolából elcsavargott. A második félévben több mint 200 igazolatlan órája volt. Év végén három tantárgyból megbukott. Az órák közti szünetben idősebb diákokkal klikkerezett, akikkel megosztotta korai szexuális benyomásait és tapasztalatait. Ugyanis a nyári szünetben megszökött, állítólag miután anyjával összeveszett, aki nem volt hajlandó vele bárba és más nyilvános mulatóhelyekre járni. Egyik este egy R. J. nevezetű, állásnélküli férfi a Duna-parton megerőszakolta. A szülők rendezett életet élnek, munkahelyükön nagy «- 20 — tiszteletnek örvendnek. Az anya a szakszervezeti tanács tagja, az apja szívesen túlóráz'k”, stb, stb... Vártam, hogy majd Vecserka tegezni fog, de ez elől rögtön kitért. — Csak ott tegeztem a többiek előtt, föl akartam vágni. — Olvastam a kartotékját... A trafikügyről nincs szó benne. — Na látja. Kissé szégyelltem magam a kartotékért, azért említettem. — Pedig az a trafikügy tényleg igaz, csak a rendőrségen nem tudták kiverni belőlem... Egy bandával csavarogtam akkor, s egyik éjjel kiraboltunk egy trafikot... — És maga mit kapott a zsákmányból? — Két doboz nagyon finom cigarettát. — Csak azért? — Nem, nem azért... A kalandért... Tudja, milyen klassz verekedések voltak néha? Két férfinek a karját és a lábát is összetörtük. — Maga? — Nem. A srácok. Én néztem. Volt egy fiú, csuda erős, olyan mint az Old Shatterhand. Az, ha valakinek behúzott, annak rögtön dőlt az orrából a vér. — Maga szeret ilyet nézni? — A Winnetouban is ilyenek vannak, ott i9 az erősebbek megverik a gyengébbeket. — De ott a végén mégiscsak a jók győznek. — És maga szerint kik a jók? <— 21 — Azonnal válaszolni akartam, de ő a szám elé tette a kezét. Ezt a mozdulatát azóta sem tudom elfelejteni. Néha, esténkét, elalvás előtt; ha lehunyom a szemem, látom Vecserkát, ahogy óvatosan lopózik a házak mellett. A trafik-wigwam felé, mint « Winnetou húga és Old Shatterhand szerelmese. A fején gyöngy- diadém és kolibritollak, az ajka dióbarna fényei ég. Az ellenfél katonái, a rendőrök gyanútlanul más utcákban őrködnek. — Nem lehet kaland nélkül élni — magyarázza Vecserka. — Pistának is azért adtam oda magam. — Pistának? — Ja persze, ez sincs a kartotékban..: ott csak az az R. J. van. — Igen. — Na látja..:: és R. J. nincs. — Nincs? — Nincs, én találtam ki. Nem akartam Pistát bajba hozni. — Szóval önként, szerelemből? — Nem, nem szerelemből, nem tudom, mi a szerelem^ kalandból... — És milyen volt? — Semmilyen, utálatos. — Pedig szeretni nagyon szép dolog. — A, semmi se szép... Meghalni talán szép... Egyszer majd megszököm innen. — Egyszer már megszökött. — De most messzebbre megyek. — Hová?