Tolna Megyei Népújság, 1966. április (16. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-10 / 85. szám
/ Költészet napja 1966 , Harmadízben rendezzük meg az idén a költé- i szét napját, m elynek időpontja — április 11-e — i József Attila születésnapja is egyben. Az egyezés ! nem véletlen: fölfoghatjuk jelképes értelemben | is, hiszen hatvanegy esztendővel ezelőtt nemcsak i a világirodalom majdani kimagasló lírikusa látta ! meg a napvilágot, hanem nagyszerű életműve a magyar szocialista költészet első s mindmáig legnagyobb teljesítménye is. A halála óta eltelt több i mint negyedszázad alatt nemzedékek nevelkedtek | versein s költészete lenyűgöző hatásának igen ! nagy része volt abban, hogy széles olvasórétegek ! fordultak az elmúlt években az élő magyar líra j felé. Alig van az élő világirodalomban példa, mely* ! hasonló lehetne a miénkhez. Nagy nemzeti irodal- ; inakon belül a líra — a kiadások példányszámát í tekintve — messze mögötte marad a regénynek ! például s élő lírikusok művei hazánkénál több- i szőrös lélekszámú országokban alig fogynak ezer- j ezerötszáz példányban. Igaz, hétévszázados nagy ! költészetünk történelmi és társadalmi funkciót i töltött be s nemcsak kísérője, hanem jelentős- té- ! nyezője volt a nemzeti haladásnak. Balassi, Zrí- ! nyi. Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila (s ; mily bőséges li stát sorolhatnánk még nagy nevek- | bői) a politikai történelemnek is kimagasló alakja. | Hatásuk a nemzeti tudat formálásában, a minden, i kori leghaladóbb világnézet népbeplántálásában j szinte fölmérhetetlen. Ezzel is magyarázhatjuk a ; költészet megkülönböztetett helyzetét hazánkban, mégha az iskolán kívüli, tehát az általános olvasói népszerűségnek ideje lassan is jött el. De eljött! Épp az utóbbi néhány évben lehetünk tanúi az örvendetes fejlődésnek, a hirtelen népszerűségnek, mely elsősorban is a verseskötetek ; példányszámának megtízszereződésében mutatko- i zott meg. Külön öröm, hogy az érdeklődés, a megkülönböztetett figyelem épp a most alakuló,- vajúdó, új szocialista lírát, s vele élő költőinket tisztelte meg. Talán ez se véletlen, hiszen a leg- ! intimebb irodalmi műfajt, mint amilyen a vers, | általában az értők, az érdeklődők szűkebb rétegén ! kívül nagyobb olvasótömegek csak a legjobb érte. ; lemben közérdekű, társadalmi indíttatású és prob- | tematikájú tartalmáért keresik és olvassák. Az | élet, a társadat ont, a mindennapok kérdéseire vár- i nak választ, küzdelmekhez keresnek társat. Líránkban — úgy érzik — ezt találják meg egyre | jobban, és a mai magyar verset ez az olvasói bi- : zalom már önmagában is szépen rangsorolja, ; vagyis ez már magában is valami szépnek, igaz- ; nak az elismerése és pártfogölása egyben. A múltban — a két háború között például — i jelentős, sőt nagy költői életművek maradtak épp | azért hatástalanok, mert nem juthattak el az ol- ! vasókhoz. Hogy mennyire nem a közönségben, I hanem az ország akkori társadalmi helyzetében | volt a hiba, mutatja az is, hogy napjainkban ezek az életművek ugyancsak a széles olvasói érdeklődés középpontjába kerültek. Mondhatnánk, velük' indult el a fölvirágzás. Tóth Árpád, Juhász Gyula összegyűjtött költeményeit négy-öt évvel ezelőtt egyszerre harminc-negyvenezer példányban kapkodták el. Aztán Szabó Lőrinc két kiadása fogyott el nagy példányszámban hetek alatt. Nem is szólva József Attila úgyszólván csak csillagászati számokkal kifejezhető egyre újabb kiadásairól. Napjainkban eljutottunk odáig, hogy viszonylag még fiatal alkotók kötetei is tíz-tizenkétezer példányban elfogynak és újabb kiadásukat sürgeti az érdeklődés. Ezért öröm a költészet napja mindazoknak, akik hazánk szellemi életének emelkedését figyelhetik közelebbről is, elsősorban új szocialista irodalmunk fejlődését. Nagy irodalom csak nagy olvasóközönséggel nevelkedhet. Örök igazság ez s bízvást mondhatjuk, ami a magyar líra jövőjét illeti, nem kell félnünk — értő, szerető, széles olvasótábor bábáskodik máris mellette. Az a sok tíz- és tízezer versolvasó, ! aki nemcsak azzal fejezi ki szimpátiáját a líra i iránt, hogy asztalára teszi a verseskönyveket, ha- ! nem azzal is, hogy országos ünnepséggel hívja ! föl rá azok figyelmét is, akik még elkerülték ed- j dig a magyar líra kincsesházát. SIMON ISTVÁN Kossuth-díjas költő NAGY LÁSZLÓ: DÉL Rámjöttek virágaid sebnek, égek szerelmem, millió fölösleg fogaddal utamat beültetted, csontig leeszed cipőmet, hiába kérlek. kínommal a delet felhúroztad s pengeted akár a végzet, de én elérlek, erőm az el nem ért szerelem, füstölhet a teljes világ velem, válhatnak talppá a térdek, de én elérlek, de hajad sebemre leszáll, bekötsz vele, fekszem selyemben s félve áldoz el a halál szerelmem, jaj szerelmem! REICH KÁROLY PLAKÁTJA! Tóth Árpád emléke i Halála után alig néhány évvel Szabó Lőrinc a legtökéletesebb modem magyar lírikusnak nevezte, s most, midőn korai halálától már csaknem négy évtized választ el, úgy érezzük, valóban az a tiszta és gáncstalan művész- volt, akit méltán illet a legtökéletesebb jelző. Oly korban élt, mikor „ez világnak dolga — változók latorra”, s gyenge testét kikezdte a halálos kór. Ebben a 'kettős szorításban, amikor szinte tárgyilagosan írta le, hogy „az An- tikrisztus napjai ezek” csak a vers végső tökélye maradt számára, a pontosan kimunkált sorok, mint aki tudja, hogy „dússá érik az élet szenvedése”. Irodalmunkban alig akad életmű, am^y összességében ilyen hibátlan lenné: minden sora, minden jelzője megtalálta végleges helyét. De ez a tökéletesség nem öncélú, mi sem áll tőle távolabb, mint a parnasszisták hideg kimértsége. A fiatal Tóth Árpádot elragadja a szavak bűvölete, a vem tiszta zenéje, de ezek a formai bravúrok, melyek a magyar rímtörténetben is új fejezetet nyitnak, átvezetnek egy mind mélyebb, mind átszel lemültebb költői világba, melynek végén olyan költemények állnak, amelyek már nemcsak a magyar, hanem a világirodalom legmagasabb csúcsait jelentik. Egyetemes költészet ez, teljes világ, amelyben ember és természet, az élet boldogsága és a halál tragikuma szólal freg, s bár tudja, hogy az öröm illan, azt is tudja, hogy az Anti- krisztus napjain túl van egy jobb világ is, egy új isten, s eljöveteléért szólítja a szent nyomorékot. Adytól indult el, akit több versben is ünnepel, s József Attilát készítette elő — nem Babits, hanem Tóth Árpád jelenti az átmenetét kettőjük között. Szinte azt mondhatnánk, Ady eruptív gazdagsága után kellett ez a tiszta, céltudatos fegyelem, mely soha nem gátat, akadályt jelentett számára, hanem a szabadság egy magasabb fokát. S ezért nem érezzük versein soha a forma ólomnehezékét, minden szó, még a legmerészebb rím is természetesen zeng, s bárhol nyissuk is ki könyvét, emberi hangot hallunk, mely végül már csak abban tud bízni, hogy „majd jő a kor. amelynek visszadöbben Felénk szíve...” Tóth Árpád életművének szerves részét jelentik műfordításai. A fordítás nála soha nem melléktermék volt, alkalmi, pénzkereső munka, a szívéhez közel álló idegen versekkel éppoly türelemmel, szeretettel foglalkozott, mint sajátjaival. S a fordítás, ami kikerült kezéből, éppannyira jellemző őrá is. mint az eredetire, hisz Shelley, Keats, Baudelaire úgy szólal meg Tóth Árpád átültetésében magyarul, hogy nem érezzük a sorok mögött a fordítót, csak a vers szól hozzánk, mintha eredetileg is magyar sorokba öntötték volna. Viszonylag sokat fordított, ófrancia versek, köztük Villon, angolok, Milton, Byron, Shelley és a vele oly rokon Keats, németek, franciák, közülük elsősorban Baudelaire jelzi gazdag műfordítói pályáját. Kosztolányi három tökéletes magyar fordítást említ, Arany Hamletjét, Bérezi Anyeginjét és Vikar Béla Kalevaláját. De bízvást oda tehetjük melléje Tóth Ár- . pád fordításait is, Shelley nagy versét a nyugati szélhez, s Keats csodálatos ódáit. De fordításaihoz egy prózai remeklése is csatlakozik, mellyel az egyik legnehezebb fordítói feladatra vállalkozott: Flaubert különös regénye, a Bouvard és Pecuchet átültetése maradandóan bizonyítja nyelvi leleményét, fordítói erényeit. Amikor 1928. november 7-én meghalt, négy verseskötet maradt utána. De midőn Szabó Lőrinc megkezdte összes versének sajtó alá rendezését, meglepetéssel és örömmel tapasztalta, hogy a kiadatlan hagyaték majdnem annyit tesz ki, mint amennyi életében megjelent. Versek, töredékek, variánsok tömege került elő, egyre gazdagítva Tóth Árpád költői életművét. Egy végső, igaz szót keresek. De jaj, a szók mind üresek — olvassuk égjük töredékében. Ö, aki mindent el tudott mondani, mindenhez megtalálta a végső kifejezést, a tökéletes formát, halálos ágyán is a művész örök elégedetlenségével kereste a szó, a megfogalmazás maradandóságát és örömét. Tudjuk, hogy megtalálta. Ezen az évfordulón mégis arra gondolunk, most lenne nyolcvan éves, melynek csaknem fele már a halhatatlanságé. Elképzelni sem tudjuk, mit vitt magával. BALATONI SÁNDOR KÁLDI JÁNOS: VIRÁGOK, VIRÁGOK Ismét csak az ottani rét, az csapkod itt az ablakom alatt, az jött el, idáig áradt, sodorva zöld habjain a sárga gólyahír-fejeket, a halvány-sütésű nefelejcseket, s itt-ott egy letépett ágat. Az otthoni rét a régi tájbólj ime, az jött el ide. Az akar elmondani valamit. Azért hozta el e nyár alkony atban, lassan égve, elfáradt, szomorú kis virágait. A császárszdkáll, a kakukkfű s a többiek is mind, mind itt tolongnak. Elöntik már a városi házakat. Micsoda zápora ez sziromnak-lombnak! S nő, nő az áradat, Ö, régi rét, virágok, virágok, tudom, hogy miért jöttetek. Beszélni akartok velem! Gólyahír, pitypang, kék katáng, virágaim, higgyétek el nem lettem hűtelen. Virágaim, virágaim, ingó-rezgő lángnyelvvel, égszín üzenetek, csöpp tűnődések a rét mélyeiben, a szülőföld elolthatatlan szavai, higgyétek el: tiétek a szívem. Nézzétek arcomat: a ti rezgésetek fáj azon. Nézzétek két szememet: a, ti tűzetek süt ki a mélységükből. Nézzétek homlokomat: otthoni mező az. Virágaim, virágaim, édesek, nézzétek: a szívem csupa seb, — csókoljátok meg élénk tüzeit, duzzadt, piros virág-testvéreiteket. GALAMBOSI LÁSZLÓ: Leomlanak a hó börtönei Kerekes K. Ferencnek Leomlanak a hó börtönei, hiába épít rekedten a Tél jégből várat, felhőkből falakat, a hajnal kertjében könnyű szél munkálkodik, látni a nyomokat, miket szögtelen csizmája hagyott. Fölragyog kristálybojtos ablakot, a hegyre-néző, házak, barna fák vonulnak rajt, a fények sátorát feszítik már, a kék lobogva vált, könyörtelen tűz öli a Halált, csontja kattog, lépte bizonytalan, zöld szakadékok mélyére zuhan. A pávák páracsipkés tollain babrál a Nap, lángot cserél a szín, a szárnyakon, a puha has alatt élénkebb fénye sűrűbb, hamvasabb. A farktövön a pihetoll-mező hullámot vet, növése lebegő. Űj éneket próbál Madárkirály, kattog a csont, halálán a Halál. Mint égi fa, kihajt a szerelem, szirma villog homlokon, szemeken, az ember megkettőzi útjait, dolgok kéményén kalapál, javít. Arannyá érik a gyönge sár, kattog a csont, haldoklik a Halál. Csöpp húr pendül, a virág meghajol, kibújt a Nap zöld szárnyai alól, emelkedik, nézik a madarak, száz síp lapul új mellényük alatt. A hóbörtifnből egy-két folt maradt, piszkos-fehéren málló vakolat. Fordul az ég sötétkék szekere báránycsíkos, a nyirkos berekbe csobbanva nyíl a béka-alagút. porolja tollát, ünnepel a lúd. Isten nehéz szakálla földre ér, kúszik rajt pók, lót-fut borzas egér. Az emberarc, mint márványfalakon, árnyát veszti a vízüveg-napon. Hol láthatatlan szerszám kalapál, kinyúlva fekszik, halott a Halál.
