Tolna Megyei Népújság, 1966. április (16. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-10 / 85. szám
Fekete Gyula: Egy emlék ébresztése Az 1945-ös előjegyzési naptáramban, március közepén találtam egy kusza bejegyzést: Sz. főparancsnokság! Nyilván: Szovjet főparancsnokság. De mi dolgom volt nekem a szovjet főparancsnokságon? Eltöprengek ezen. Csak egy villanás: hát persze, az volt az! — s tisztulni kezd a kép: megyünk — nyolcán-tizen — valamelyik debreceni utcán, s balra egy kapunál szovjet őrség áll, dzsippek sorakoznak az épületek előtt. A főparancsnokság. Oldalamon az ócskapiacon vásárolt új vászontarisznya billeg, zsebemben friss-pecsétes írás arról, hogy mint hivatalosan kiküldött miniszteri biztos „Borsod vármegyében a földreform végrehajtásával kapcsolatos minden intézkedést” tegyek meg. Azonfelül a zsebemben van még valamennyi — ha jól emlékszem: százötven — nyomdafesték szagú, ropogós hadipengő is;' első fizetési előlegem az életben. Némi szorongással gondolok a pénzre: mit kapok én ezért a kiéhezett Miskolcon? (Nem sok jóval bíztatott a származása annak a háromszáz pengőnek, melyet — jó két hónappal azelőtt! — otthonról hoztam magammal. Már készülődtem a debreceni útra, amikor egy magyarbajuszos, idősebb szovjet katona zörgetett be a kapun, s mutatta az udvart: „Kurica, ku- rica!..Megfogtam neki egy tyúkot. Hóna alá szorította, s körülményesen előhalászott a pufajka belső zsebéből három darab százast. Szabadkoztam, amennyire kétes szótári nyelvtudásomból tellett „Vójna, vójna... nyenáda, tavaris..—, de azután csak megmozdult bennem a kívánság. „Mnóga, mnóga!” — s elvettem az egyiket Az öreg a markomba „A Szovjet Baltikum művészetében van egy bizonyos derülátó világérzéklet, amely a belső feszültség és a külső tartalom megfelelő fokával megnyilvánul a különböző zsánereken és válfajokban. Ez; a művészet az emberről és a művészet az ember számára”. A képen; Boszorkányok tánca, fafaragás, Sz. _ Rjaub litván népi művész munkája nyomta a másik kettőt is, valamit magyarázott, de látván, hogy nem értem, egy kézlegyintéssel befejezte: „Nyicsivo!” — s elballagott a tyúkkal. Ezt a háromszáz pengőt hoztam magammal az útra, s a debreceni Zsibogón még egy pár jóravaló utászcsizmát kaptam érte — igaz, négy-öt számmal nagyobbat a szükségesnél, de legalább sok kapca fért bele —, s futotta még egy vászontarisznyára is. De kapok-e vajon ■— Miskolcon, és majd három hónappal később! — százötven pengőért csak egy napi kosztot is?...). Tiszta már a háttere a képnek: miért mentünk a szovjet főparancsnokságra. A kormány részéről kérték meg a főparancsnokságot, hogy a megyeközpontok parancsnokai — éppen értekezletet tartottak —, állomáshelyükre visszamenet vigyenek el néhányunkat az autójukon. Megtakaríthatunk ezzel két-három nap viszontagságos utazást. Nagy előcsarnokra emlékszem, vörös transzparensekre, vörös drapériákra, vörös futószőnyegekre. S egy jelenet ugrik elő a semmiből. Fokról fokra olyan élesen kirajzolódik minden részlete, „mintha csak tegnap történt volna”. Valószínű, hogy soha az életben eszembe sem jut, ha most ném erőltetem úgy az emlékezést. Gyámoltalanul ácsorgunk a futószőnyegekkel fölszabdalt előcsarnokban, félrehúzódva a jövőmenő tisztek útjából. Böngészgetek egy cirillbetűs transzparenst, s — mint vizsga előtt a diák —, hiányos nyelvtudásomat próbálgatom. „Da zdrasztvujit.. Jól van, külön-külön már érteném, de így együtt mi köze ennek a két szónak egymáshoz? Mert ha „zdrasztvujit”, minek ott a „da”? Oldalt, a szőnyeggel takart, széles lépcsőn egy katonanő fut lefelé — mintha a lépcsőt nem is érintené a lába —, egyenesen felénk tart. Magyarul kérdez — köréje torlódunk egy pillanat alatt. Fölírja a nevünket, s azt is, ki hová „ohájt” menni. Főhadnagyi rangja volt — legalábbis úgy tetszik most, ha visszagondolok, „sztársi-lejtynant” —, bár az igazat megvallva, nem a rangjelzést néztem én. Búzaszőke, finom arcú lányka (valamiből rögtön megéreztem, hogy a lány, nem asszony még), húsz év táján, komoly — nem hivatalból, inkább tűnődőn-álmodozóan komoly — és ártatlanul őszinte szemekkel. Karcsú és könnyed, jól áll neki a katonaruha, de csak úgy, mint színésznőnek a szobalány bóbitája — nem a lényéhez illő. Fölírja, amit föl kell írnia, és máris otthagy bennünket Szemmel kísérem a lépcső fordulójáig, aztán nyomott hangulatban, gondolatok nélkül tovább bámulom a hosszú transzparenst. öt perc múlva — rögtön észrevettem a lépcsőn — megint közénk röppen a kis szőke sztársi- lejtynant Legyünk türelemmel — mondja —, fél órán belül indulás. Most, hogy összefüggően beszél, idegen kiejtése jobban kitűnik. Szívesen válaszol a kérdezőskö- dőknek, nem siet vissza, sőt mintha ő is éppen azt akarná, amit mi, hogy erre a fél órára velünk maradhasson. Azzal a szívmelegítő bájjal cseveg, ahogyan csak idegen anyanyelvű, szép nők tudják törni a magyart. — Feldrefarmat csinálni lesz az nagyon szejp munka maguktól... — megrázza a fejét —, .. .maguk rejszere... jól mondom? — De mielőtt helyreigazítanánk, kijavítja, most már a biztonság örömével: — Maguknak!... — Kellemes szoprán hangon csilingel a nevetése. Megmoccan bennem az izgága kamasz, szeretném a figyelmét magamra vonni, — s az utolsó pillanatban ráérezve ormótlan csizmámra, vászontarisznyámra, s arra is, milyen átlátszó és sület- len próbálkozás ez — fülig vörösen megkérdem: hogyan kerül egymás mellé a „da” és a • „zdrasztvujit”. — Éljen, azt jelenti. Felszólítás — feleli komolyan, s előzékenyen, mintha észre sem venné zavaromat. Pedig egy futó pillantás, le egészen negyvenhatos csizmámig, elárulja, hogy észrevette: talán az okát is érti. Én is megnéztem a csizmámat. Hiszen nem volna ez utolsó csizma; mégiscsak jobb, mint a tarisznyába szorult, tátogó orrú bakancs. Kár, hogy nem a lábamra szabták, csak kuburcol benne az ember. Az biztos, hogy az övé mellett — mert ugyanazzal a pillantással látom az ő csinos, harmonikaszárú csizmács- káit is —, merő nevetség. — Maga magyar? — kérdezem később, alkalmas pillanatban. Szemlátomást jólesik neki, hogy ilyen nagyra tartom a nyelvtudását Kedvesen rám mosolyog. — Nem, nem. Orosz vagyok. — És hol tanult meg ilyen jól magyarul? — Jól, jól, egejszen nem jól — ingatja a fejét önkritikusan, de a szeme, mint a napsütés: leplezetlenül örül az elismerésnek. —• Egyetemen. Maszkvaban. Elakadok egy pillanatra, noha egyetlen akarat vagyok, hogy folytassam. A budapesti egyetemeken — tudtommal — nem tanítottak orosz nyelvet. Jó két esztendeig éltem egyetemisták közt, sohasem hallottam róla. Moszkvában tanítanak magyarul? Míg tétovázom, egyszerre hárman is kérdezik. Féltékenyen topogok az érdektelenségben. Ha csak tábornok volna ez a kis szöszke főhadnagy.' vagy miniszter, vagy félelmes hírű politikus, akkor természetesen nem volna okom lámpalázra, sőt arra kellene vigyáznom inkább, nehogy zsebre dugott kézzel szóljak vele. De ő ezeknél mérhetetlenül nagyobb hatalom, mert a lány, fiatal és szép — s ezzel vége is az én nagy önbizalmamnak. Valamennyi erőgyűjtés után azért visszacsikarom a társalgás jogát. — És mondja, elvtársnő... nehéz volt? Nem érti, másfelé szövődött közben a beszéd. — Micsoda nehejz volt?... — Megtanulni magyarul. Nehéz volt? — Da, da, igen — bólint és mosolyog. — Nagyon nehejz. Szívesen beszél erről a témáról. Érteni már elég jól ért mindent, legjobban az írott, szöveget. Sok baja van viszont a szórenddel, a ragozásokkal, a magánhangzóilleszkedéssel, mert az „nagyon nehejz”, — De nagyon szeretem. Maguknak van nagyon szejp nyelv... — megakad egy pillanatra — .. .nyelvük. Szeretem Petőfit. Ejs legjobban szeretem Arany verseket Leg... leg... legjobban szejp nekem, mindent olvasom. Nem fér a fejembe, hogy egy fiatal moszkvai lány magyarul tanul, és Arany Jánost — éppen Arany Jánost! — olvas, eredetiben. Motoszkál bennem a gyanú: hátha apja, vagy anyja magyar volt? Vagy kárpátaljai származék esetleg, s ki tudja, milyen rokon- szenv — egy fiú, egy emlék — fölkeltette az érdeklődését? — Hová valósi? Ráncolja a homlokát, nem érti. — Falosi? .. .falusi?... — Moszkvai?... Moszkvában lakott? — Á..: ejrtem, igen, igen. Egyetemen Maszkvaban. — Fölkacag megint. Nagyon kedvesen tud kacagni. — Maszkva... nem falusi. Makacsul tovább nyomozok. — £>tt is született?... Ügy értem. .. a szülei is moszkvaiak? — Nem, nem. — Hirtelen komolyodik el, s azt a napsütést a tekintetében valami nehéz tűnődés felhőzi be. — Nem tudok..., nem tudom, rejgen... Két év óta nem tud a családról. Édesapja eltűnt a fronton, édesanyjának, testvérének, (vagy: testvéreinek — nem emlékszem már), nyoma veszett, szülőfaluja elpusztult a voronyezsi területen.., A Baltikum népművészete A moszkvai Központi Kiállítási Teremben megnyílt a Szovjet Baltikum képzőművészeinek kiállítása. 778 művész mintegy 3000 festményét, szobrát, rajzát és más alkotását mutatták be. Az érdekes kiállítás nagyon jól szemléltette Litvánia, Lettország és Észtország dekoráló képzőművészetét, amely a baltikumi népművészet legnépszerűbb válfaja. Csupán Lettországban több mint 80 képzőművész tagja a köztársasági művészszövetségnek. A köztársaság 800 népművészeti mesterén kívül mintegy 10 000-en foglalkoznak képzőművészettel, különböző öntevékeny művészkörökben. A kiállításon bemutatták a szőnyegszövés, a kisplasztika, a kerámia, a fafaragás, az üveg- és borostyáncsiszolás legszebb példányait. Valamennyi népművészeti alkotást nemzeti sajátosság és magas művészi kivitelezés jellemez A szovjet lapok sok cikket, riportot és más anyagot közöltek a kiállítás kapcsán a Szovjet Baltikum 25 éves művészeti fejlődéséről. Borisz Joganszon a Szovjetunió népi művésze a következőket írta a Pravdában: i A képen: Felolvasás, fafaragás, J. Lukauszkasz .. népi művész munkája ______; L SOMLYÓ GYÖRGY; RÓZSA Az izzó magma és a hideg űr sugárzása között szökken virágba-, bújik a porzó és borul a párta, aztán lehull s az időbe körül. Ártatlan így él puszta gyönyörül. Méh, légy porozza, csimasz, tetű rágja, de őrzi fátyolka s katibogárka, öntudatlan és rendületlenül. A lét törvénye és szeszélye szülte. De mégis, ő is nem emberi mű-e? Hány gyöngéd-késű kertész-nemzedék szemzette és ojtotta, óvta, nyeste, hogy belé is, mint a szoborba, versbe, belémentse menthetetlen szívét! CSANYI LÁSZLÓ: CARMEN LUGUBRE Annak a sovány, púpos lánynak a sorsa! Pedig mennyi év állt közénk, de a konok bánat hozza szívemhez közelebb. letört virág volt, fáradt arca s görbedt teste az eleven kín, melyen félénken suhant a szegényes mosoly. Jeltelen évek közt élt, az ártatlanság rút testével szövetkezett. Ki érti meg? Úgy hordta sorsát, mint égő szégyen-bélyeget. A halált hordta kínzott teste, mely vasszögekkel veretett, s hazug hóhér mondott felette immár örök ítéletet. Aki elment, nem várja senki, s a hívó szóra nem felelt a föld, a fű, a fa felejti és a semmivel vegyül él, s ha most belépne a szobámba, nem is ismernék rá talány mert a halál burkába zárva már valaki más nézne ránt, mert eggyévált ö és a sorsa a gyilkos nászban. Ó, szegény, jeltelen emlékedre hullva kinek bocsáthatnám meg énS
