Tolna Megyei Népújság, 1966. április (16. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-04 / 80. szám

8

TOLVA MEGYEI NÉPÚJSÁG

I960, április 4.

Rájöttem valamire. Nem magyar sajátosság a fúrás. Texasban is fúrnak. Nem igazgatót, osztályvezetőt, hanem olajkutat. Méghozzá félrefúrnak. Srégen. A saját területről a más területére.

A fúrás itt is kifizetődő, csakúgy mini nálunk. Csakhogy itt a félrefúrás. Ennyi a különbség.

De rájöttem én másra is. Tíz év alatt hatmillióval szaporodott Franciaország lakossága. Hogy lehet ez? Egyszerűen. A francia rádióban például minden szombaton két gyermeket váró fiatal pár beszélgetését közvetítik. Bármilyen kérdést fel lehet tenni nekik és bármit válaszolhatnak.

Hát szóval így könnyű. Mindenre kitanítják már a gyerekeket is. A mieink bezzeg azt sem tudják. Mit nem tudnak? Hát azt....

Szó, ami szó — nehéz így szaporodni.

£s rájöttem arra is, hogy mekkora a különbség a kapitalista és a szocialista kereskedelem között. Egy londoni mérlegüzlet kirakatában láttam a következő felírást: „Ha a vásárolt mérleg nem működik rendesen, rúgjon bele néhányszor jó erősen. A mérleg ettől ugyan nem javul meg, de az ön lelke megkönnyebbül”.

Hát hol bíztat minket valaki arra, hogy rúgjunk bele ebbe, vagy abba? Igaz nem is lenne jó, ha még bíztatnának is bennünket, mert az ipar és a kereskedelem akkor még- úgyse győzne bennünket cipővel, amivel ugyan nem lehet valamibe belerúgni, de amibe néha bele lehetne rúgni. No, persze ettől nem javulna meg, csak az ember lelkiismerete lenne nyugodtabb. \

Rájöttem arra is, hogy ki miért nősül. Az angolok például azért nősülnek, mert Anglia mindenkitől elvárja, hogy teljesítse kötelességét. A francia azért házasodik, mert azt akarja, hogy francia szakácsnője legyen. Hollywoodban azért lcötnek házasságot az emberek, hogy legyen kitől elválniok. A magyarok pedig azért, hogy ketten vehessenek egy autót, amivel a férj kiruccanhat.

Rájöttem arra is, hogy miért tiltakozik Johnson az ellen, hogy mindenféle reklámra felhasználják L. B. J. monogramját. Legutóbb például egy patkányirtó szert reklámoztak ezzel a három betűvel. Ez ellen Johnson tiltakozott.

Megértem. Sajnálja a patkányokat.

Az 6 nevével ne védjegyezzék a patkányirtó szert, ö már eladta a nevét. Ezzel a névvel védjegyezik Vietnamra zúduló mérgesgáz-, napalm- és baktériumbombákai.

Rájöttem arra is, hogy miért nem továbbították az én levelem otthon. Pedig ugyanazt a címet írtam rá, amit az angliai Beeston város egyik polgára. A cím ez volt: ,.A világos nappal nyilvánosam, fosztogató hivatalnak”.

Ott kézbesítették. Az adóhivatalnak.

Az én levelem visszajött. „Címzett ismeretlen" — jelzéssel.

Ebből az esetből világosan kiderül, hogy nálunk ilyen

hwatal nincs.

Rájöttem arra is, hogy mi férfiak sokkal érzékenyebbek vagyunk, mint a nők. Erre Frnncoise Sagan, a világszerte ismert francia írónő vezetett rá. A múltkor beszélgettem

vele. Akkor mondta a kővetkezőket:

— Több, mint érzékenyek! Elég, hogy a feleségük megcsalja őket, márii sértve érzik magukat!

Valóban!

Kefves férfitársaim, mikor szokunk már le erről a sértődékenységről ?

Akkor, amikor a nők a babonáról?

Rájöttem, hogy nem érdemes babonásnak lenni. Hollandiában jártam. Gyönyörködtem a tájban, a szép zöld rétekben. Greta van Nagen asszony is ezt tette. Egyszeresük látott egy négy levelű lóherét.

— Végre! Szerencsém vanJ — kiáltott ujjongva. Lehajolt, de a következő pillanatban, már a levegőben volt.

A kórházban tért magához. Akkor tudta meg, hogy egy bika öklelte fel, amikor piros szoknyájában lehajolt a szerencsét hozó négylevelű lóheréért.

Szerencséje volt.

Nem taposta agyon a bika!

Végül még egy doing, amire Milánóban jöttem rá. Otthon sokat panaszkodnak a labdarúgók fegyelmezetlenségére. És nem találják meg u fegyelmezetlenség ellenszerét.

Milánóban is így volt ez sokáig. Baldano — egy másod- osztályú csapat edzője — a játékosok fegyelmezetlensége miatt lemondott állásáról. A csapat most új edzőt kapott

Barholomeo Bini személyében. Az új edző korábban oroszlánszelíd ítő volt.

Hát ezt hellene csinálni nálunk is!

De most már abbahagyom, mert rájöttem orra, amire sokan már rájöttek korábban, de többen meg mindig nem: sok besz/édnek sok az alja és a beszéd nem olyan mint a tej, hogy néha fSle is van.

Ez/iel zárom soraimat. Tisztelettel:

SZEKSZÁRORÓL

a hatvanas években

1/.' _ ___»I___ha valaki arra lesz

t

tusz av múlva majd kíváncsi, hogy —------------------------------------mi foglalkoztatta legi

nkább Szekszárd város lakóit a hatvanas években, akkor az a valaki bizonyára meglepődve fogja megállapítani, hogy a közvélemény rengeteg jelentéktelen eseményt túlértékelt, túlhajtott, ám azt már szinte figyelemre sem méltatta, hogy éppen a hatvanas években volt születőben Szekszárd, a szocialista város. Nyugodtan megvall- hatjuk, napjainkban az idegenek ezt sokkal jobban észreveszik, mint mi. Miért? Azért, mert belül, a város mikro-társadalmában élve, szinte illetlenség ebben az ügyben az elfogulatlan és tárgyilagos véleménynyilvánítás, sőt naiv, lel- kendezőnek számít az, aki ki meri mondani, hogy éppen ezekben az években húzták fel a városra a hétméríöldes csizmát.

Sokszor vagyok kénytelen erre gondolni, mert nagyon gyakran kell észrevenni, hogy elsikkad a lényeg, hiszen amikor a hatvanas évek Szek- szárdja kerül szóba, akkor a fontos és mellékes kérdések összeolvadnak, nem ritkán felcserélődnek. 1962 óta például egyre több ember számára a garázshiány a legnagyobb gond. Mások számára a vizes lakás a legnagyobb probléma. E két véglet között minden rendű, rangú esemény jelentőséget kap, túlértékelődik, s az is hozzátartozik a mai város légköréhez, hogy ennek nem mindig a közvélemény az oka, hanem részben a divat, részben pedig az a körülmény, hogy ma még rengeteg a teljesíthetetlen, de jogos kérés, és elég gyakori a minden jogosságot megelőző „terülj asztalkám, de nyomban” kívánság beteljesülése.

Sokkal többet vennének észre a polgárok e valóban történelmi városfejlődésből, ha a mellékes dolgok helyett a lényeges, nem periférikus dolgokkal is többet törődnének, ha mondjuk a városfejlesztési program nagyobb nyilvánosságot kapna. Ha bátrabban tudatnánk az emberekkel, hogy esetenként a sorrendet is megelőzve ki, miért kaphatott, vagy ki miért nem kaphatott állami lakást. Ebben az esetben talán a garázs- gondok sem lennének napjainkban olyannyira „kiélezve”. Ezerszer igaz persze, hogy addig igazságot nem lehet tenni, amíg egy lakásra nem tíz, de ötven, vagy száz jogos igénylő jut De ha azt akarjuk, hogy az emberek még jobban sajátjuknak tekintsék és magukénak tartsák Szekszár- dot, akkor néhány dolgon lehet is, kell is elgondolkodni. Elsősorban azért, mert sok a pletyka, a „csemege”, s ezek szinte teljesen eltakarják a szivet dobogtató, értelmet felcsigázó élményt, azt hogy ime, itt a szemünk előtt születik a régi helyén egy teljesen új város.

A szocialista urbanizálódásnak együtt láthatjuk mind a negatív, mind a pozitív megnyilvánulásait. A kasztszerű elkülönülés teljesen ismeretlen. Bárhol, bármelyik állami bérház lépcsőházában elárulja ezt a lakók névsora. Nincs olyan, hogy ez, vagy az az épület kizárólag szellemi, vagy kizárólag fizikai dolgozók részére épüt Az üzemi munkásnak szomszédja a mérnök, az orvosnak a kazánfűtő, vagy a gépkocsi- vezető, a tanárnak a hivatalsegéd és így tovább. A lépcsőházban hancurozó gyerekek, már a legteljesebb demokráciában nőnek fel, semmit nem jelent a szemükben, hogy kinek, hol dolgozik az apja, vagy az anyja. Viszont az életforma-változás nehézségeire a szépérzék fejletlenségére is gondol az ember, amikor az új és összkomfortos bérházak tövében ott vannak az ölfarakások, vagy amikor a bérházak környékét nem a lakók csinosítják, hanem társadalmi munkában az iskolások.

I Beni a lakásokban ^j/éiet

'

_________________________________ mód domin

ál, de az ajtón kívül még nem mindig. Különös csendélet, amikor például a bérházlakó a ház előtt ágas fán bográcsban halászlét főz, vagy nyárson süti a szalonnát. Ilyesmi előfordul. A tagoltság, az átmenetiség és a kettősség különösen szembetűnő, ha összehasonlítjuk a csatári városrészt az autóbusz-állomás előtti, vagy a laktanya mögötti bérháznegyeddel. Egy város, két világ, amely főleg lucullusi örömökben mégis a lehető legszorosabban kapcsolódik egymáshoz. A csatári, az újvárosi, vagy a bartinai parasztházak teszik lehetővé, hogy a bérházak lakóinak többsége Szekszárdon egyszerre, együtt élvezheti a városi lakáskultúra minden kényelmét, a zsíros és bőséges falusi, vagy még inkább házi koszttal. Nyilván ez az őstermelői ellátottság a kereskedelem dolgát eléggé megnehezíti, mert élelmiszerből az igények nem mérhetők sem a falusi, sem pedig a városi mércével.

A szellemi megélénkülés, a pezsdülés sem maradhat ki a városiasodásnak ebből a nagy folyamatából. Az igény és az igénytelenség még keveredik ugyan, de azon — merjük remélni — mégiscsak túl vagyunk már, hogy egyesek számára — akiknek ha belső kényszerből nem, hát legalább hivatalból kellett volna istápolni a város szellemi életét —, az ultiverseny nagyobb jelentőségű esemény, mint a könyvnapok megnyitó ünnepsége. Az igénytelenség másik változata tulajdonképpen kényszerűségnek is nevezhető, annak a kettősségnek a kényszerűsége ez, amely ott kezdődik, ahol a hivatalnok, a tisztviselő, öt óra után fut haza a ház körüli munkát elvégezni, a jószágállományt megetetni, megitatni. Szóval, amikor a hatvanas években kibontakozóban az új városkép, akkor ennek nemcsak abban van jelentősége, hogy új, több emeletes házak, házsorok, lakótelepek épülnek, hanem abban is, hogy szükségszerűen korszerűsödnek és új tartalommal telítődnek meg az igények. Másként alakul az életrend, az életritmus, s ezen a talajon most már lehet bátrabban kezdeményezni, hogy a Várköz-presszó például libresszó legyen, előadói esteket tartsanak ott, vagy, hogy az ifjúsági klub valóban ifjúsági klub legyen, a Déryné Színház pedig jobb és korszerűbb szervezéssel, tényleg a városé lenne.

Bizonyára még hosszú-hosszú ideig divat marad egy-egy családi, vagy munkahelyi eseményt és évfordulót a Budai-, vagy a Három- házi-pincében bor és halászlé mellett ünnepelni. De az is bizonyos, hogy ma, a hatvanas években már Szekszárdon sem ez a minden. Az ellenkező híreszteléseket bátrabban, s következetesebben kellene visszautasítanunk. Aki az új családi villalakásba, vagy a kiutalt bérházba beköltözik, az már azt is méricskéli, hogy hová kerüljön a könyvszekrény. Az már nem küldi el a Képcsarnok Vállalat embereit, és ha részletre is, de rendszerint vásárol. Lemérni ugyan aligha lehet, de tagadni sem szabad, hogy ami Szekszárdon új, az mindenképpen hatást gyakorol arra is, ami még régi. Rengeteg olyan történetet tudok, hogy az új házban, vagy bérházban lakó fiatalok vásároltak először tévét, és tőlük kaptak kedvet a tv-vásárláshoz a csatári, vagy a bartinai szülők. Másutt először a fiataloknál fürödtek fürdőkádban az öregek és így jutott eszükbe, hogy otthon a kamrát, vagy az egyik konyhát fürdőszobának alakítsák át.

1 Szekszárdi éleiének, jlínak"^I-----------------------------------------------------hát a város

iasodás, az építés, a tenniakarás az uralkodó vonása, még akkor is, ha a részletek időnként lemondó legyintésre, vagy éppen dühös kifaka- dásra ingerük az embert. De nem a kisstílűség; a kicsinyeskedés, pletykálkodás a jellemző, még csak a boszorkányper sem jellemző. A részletek természetesen figyelmet érdemelnek, hiszen könnyelműség lenne azzal inteni le a méltatlankodó banktisztviselőt, hogy ne a vízvezeték fogyatékosságával törődjön, hanem örüljön az új lakásnak. Szóval, ez a fajta leintés helytelen lenne, de bűnös elfogultság csak a részletekbe beleveszni, az egyedi határeseteken lovagolni, s nem venni észré, hogy emberöltő alatt nem fejlődött annyit ez a város, mint a hatvanas években. Láttam egy, a kilencszázas években készült fényképet. Az akkor még új gimnázium volt a város vége, mögötte szélfútta kietlenség és kopárság. Ma nehéz lenne eldönteni, hol is van Szekszárd város vége, vagy közepe. Nyugodtan le merjük írni: sok szekszárdi jóformán nem is ismeri a mai Szekszárdot, mondjuk a derűt, jómódot, egészséget és gazdagságot árasztó Kertvárost. Egészen bizonyos, hogy a nagyablakos, tágas, sátortetős épületeket sokan megkoplalták, vagy még mindig koplalják. De tíz év alatt ilyen családi házakból három falunyira való épült feL déli, északi és előhegyi részén. A laktanya mögötti lakótelepnek még neve sincs, önkényesen a Tarcsay Vilmos utca folytatódásának tekintik. B/I, B/II, B/III és igy tovább — így jelölik a bérházakat Ha majd az Ady Endre utca és a laktanya között megnyitják az odavezető utcát, a város nyomban ki fog tágulni, meg fog nagyobbodni. Ahol némrég a Szekszárd nevű cukrászda, a női és a férfifodrászat állt, ott jelenleg a régi Házak sokaságát bontották le és az ember, amint megáll a Wosinszky Mór utca sarkán, már kezdi érzékelni, hogy miként nyomul előre lépésről lépésre a város közepe felé a bérházak gyűrűje, hogy találkozzon az új ipariskola modem, csupa üveg és beton épületével. A régi Kispipa is lebontásra ítéltetett, a nyomda épületével szemben más irányból megintcsak megkezdődött az új város befelé terjeszkedő honfoglalása. Talán nem is lenne ostoba ötlet vasárnaponként, nyáron várost néző, várost felfedező sétákat szervezni. összefüggéseiben, arányaiban és közelről lehetne megmutatni az érdeklődő szekszárdiaknak azt, ami már van, és ami lesz, szóval ami valóban téma.

Egyik kollégám egy városépítő kőműves- mestertől megkérdezte: Mit kíván a bérház új lakóinak? „Egy szép levegős, kertes családi házat” — mondta a mester. Hát, ránk, várost építő szekszárdiakra ez is jellemző a hatvanas években. Fölfelé nehezen megyünk, de azért megyünk.

SZEKULITY PÉTER