Tolna Megyei Népújság, 1966. április (16. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-04 / 80. szám

b

/

Zengő verseik mutattak be őket

— Szovjet íróvendégeink között —

Magas termet, rövid kefefrizura, meleg hang: Robert Rozsgye sztvenszkij az Egyetemi Színpadon szaval. A magyar fülnek talán szokatlan a ritmus, a dallam olyan erős hangsúlyozása, ahogyan ezt Rozsgyesztvenszkij teszi, ám az orosz költészet, az orosz verstnondás népszerű stílusa ez. A hallgatóság mintegy felül a versek ritmusának hullámvasútjára, s engedi sodortatni magát az érzelmek magassága és mélységei felé. Személyesen is részt véve, érthetőbb hallatlan népszerűségük. Közismert, hogy legutóbb, a költészet, napján, tizennégyezer hallgatójuk volt.

A Rekviem című verséhez néhány szót mond bevezetőül. Odahaza van egy fénykép, amelyen édesanyja, hat fiútestvére látható. A képen még kicsik, a legidősebb sem több tizennégy esztendősnél. Nem ismerte őket, hiszen a második világháború idején ő még nagyon pici volt, ezek a fiúk viszont már mind a frontra mentek. Csak egy tért vissza közülük. Hozzájuk, a halott nagybácsikhoz írta ezt a sodró erejű, nemesen patetikus Rekviemet. Kötelességének érezte emléküknek áldozni, s ahogy fogalmazta: „az anyák emlékének, mert nincs mérleg, amelyen az anyák bánatát meg lehetne mérni”.

Kérdésünkre válaszolva • önmagáról beszél.

— Szüleim is, mind a ketten, a fronton voltak. Engem egy gyermekotthonba vittek. Írtam egy verset, amelyet a tanárom beküldött az Omszkaja Pravda című helyi lapnak. A verset közzétették és én tizenhárom régi rubel honoráriumot kaptam... Azonnal odaadtam a fasizmus .elleni, Védelmi Alap számára, s így azzal büszkélkedhettem társaim, s önmagam előtt, fiógy'”hoz- zájárulhattam a fasizmus felett aratott győzelemhez. A versírást azóta sem tudtam abbahagyni, jóllehet szüleim még néhány évvel ezelőtt is sürgettek: „mikor kezdek már végre valami társadalmilag hasznos munkát végezni”.

Ahmadulina is, a szovjet íródelegáció költőnő tagja arról beszél mosolyogva, hogy szülei meglehetősen sokáig ellenezték a kissé megfoghatatlan költői pályát. Versében azonban — amelyből most itt, az Egyetemi Színpadon előbb Jancsó Adrienn magyarul, majd Bella Ahmadulina oroszul mondott el részleteket —, meghatott emléket állít őseinek, Családfám címmel. A versből kitűnik, hogy olasz, orosz és tatár ősök ivadékaként látta meg a napvilágot, s csinos arcán a keskeny vágású szemek máig is emlékeztetnek az Ahmadullahok tatár eredetére.

Az egyik hozzá intézett kérdés, amelyet cédulán küldtek a színpadra, így hangzott: „a költőnők egyenrangú társai-e a férfiköltőknek?”.

— Azt hiszem, az orosz irodalom múltja ékes bizonyság arra, hogy a költőnők teljesen egyenrangúak lehetnek, hiszen Cveta- jeva és Ahmatova példája is ezt igazolja. Magam is költőnek és nem költőnőnek vallom magamat.

Egy másik kérdés a szovjet irodalom úgynevezett új hullámáról érdeklődik. Szergej Antonov, a kitűnő prózaíró — Üresjárat című elbeszélésének már filmváltozatát is láthattuk —, válaszol először:

— Kissé divatosnak tartom ezt a meghatározást, amelyben bizonyos politikái és esztétikai mellékízt érzek. Kétségtelen, hogy jelentkezett az orosz költészetben egy új generáció és ennek olyan kiváló képviselői vannak, mint Voznyeszenszkij, Vinokurov, Jevtusenko, vagy az it, ülő Rozsgyesztvenszkij és Ahmadulina. Sokan azonban új hullám alatt azokat a szerzőket értik, akik bíráló jellegű írásokat tettek közzé. Egyesek ilyen alapon még engem, az ötvenéves írót is az újhullámosok közé soroltak. Ezért, ez az elnevezés nem megfelelő.

Rozsgyesztvenszkij jel és Ahma- dulinával erről az új generációról beszélgetünk. Gondolatmenetük lényege a következő: A Szovjetunióban a költészetnek mindig is óriási társadalmi szerepe volt; a személyi kultusz időszakában nem volt módja 'ezt az oly hasznos társadalmi hatását kellőképpen érvényesítenie. A XX. kongresz- szus olyan lehetőségeket nyitott

mm

meg, amelyekkel nekjk, azt akkor induló fiataloknak csak élniök kellett, s a társadalom érdeklődése ismét magasra szökkent. Nemcsak a fiatalok, hanem általában a költészet iránt. Pausz- tovszkijt, Jeszenyint és még jó- néhány klasszikust például, bármilyen példányszámban adják is ki a Szovjetunióban, egyszerűen nem lehet megkapni. Ha egy könyvesboltban valaki érdeklődik ezek iránt a könyvek iránt, azt feltétlenül „naiv külföldi”-nek tartják.

BERNÁTH LÁSZLÓ

Rozsgyesztvenszkij és Ahmadulina a pesti utcán.

(Regős István felvétele.)

IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA:

Úgy...

Ügy mondom ki a hűséget, olyan áhítattal, mint ahogyan a tél mormolja fehér imáit

a barna-bozótú gyülekezetben, ahogyan a decemberi föld óvja és félti magzatait; a rügyeket és a magokat.

— öntudatlanul — magától-értetődő anyasággal.

Ügy rajzoltalak belső egem kéktitkú

látóterére,

ahogyan a vak mondja

önmagának a fényt.

BERTÖK LASZLÖ:

Mi marad

megi

Ruhaszárító kötelek, zsíros edények mértanában mi marad meg a szerelemből?

Ha majd foltozott álmainkat, lelkünk minden fehérnenlűjét idegeinkre teregetjük, mi marad meg a szerelemből? Ha majd külön kis lábasunkban sütjük-főzzük ehetetlenre régi vágyaink maradékát, mi marad meg a szerelemből? Ha majd a megszokott ruhákat vesszük magunkra reggelente, s meztelenséget látunk mégis, hogyha egymás szemébe nézünk, mi marad meg a szerelemből? Ha majd ízetlen lesz az étel. mert láthatatlan nyílvesszőkkel átlózzuk be az asztal lapját, mi marad meg a szerelemből? Ha majd a mosogatóvízzel nem lódítjuk ki önzésünket, ha a mosott fehér ruhákkal nem lobogunk a tiszta égre, mi marad meg a szerelemből? Mi marad meg a szerelemből?

Borisz Nedjalkov:

Az SS-őrnagy

Nemrég Borisz Georgiev Nedjalkov bolgár lakosnak és fivérének, Dojcsinnak, a szovjet kormány magas kitüntetést adományozott „azért az értékes közreműködésért, amelyet a szovjet felderítő szerveknek nyújtottak a hitlerista felderítő szervek ellen viselt harcban, a Nagy Honvédő Háború idején, német és bolgár területen, aminek eredményeképpen az ellenség sok titkára napfény derült, s Németországban katonai érdekű objektumok semmisültek meg**. E tevékenységre vonatkozó emlékeit Borisz Nedjalkov „Az SS-őrnagy” című könyvében írta meg. Az alábbiakban részletet közlünk Borisz Nedjalkov „Az SS-őrnagy című könyvéből.

.. .Az ajtók nyitva voltak, felhasználtam hát az alkalmat a belépésre, anélkül, hogy kérnem kelljen, nyissák ki.

— Halló, halló! — kiáltott fel a meglepett őrszem. — Sturmbannführer úr, álljon meg, kérem álljon meg!

Meghallván az őrszem hangját és a motor zúgását, az épületből néhány SS szaladt ki, köztük egy tiszt is.

Megálltam, de nem fordultam meg, csak csodálkozva hátrafordítottam a fejemet.

— Kérem, mit akar? — kérdeztem olyan hangon, amelyből kiolvasható volt az elégedetlenség, amiért megállítottak.

— Kérem az okmányait, Sturmbannführer úr! — kiáltotta pi- hegve az odaszaladó főhadnagy.

— Ön először tisztelegjen, főhadnagy úr, csak azután kérje az okmányaimat! — szakítottam félbe ingerülten.

— Heil Hitler! — üvöltött fel, s hitlerista módra< felemelt kézzel vigyázzba merevedett előttem.

A szigorú megjegyzés után eszembe jutott a generálisunk' „Légy szigorú, tégy észrevételt, még ha nincs is szükség rá, mert az ilyen látszatra apró dolgok zavarba hozzák az ellenséget, s próbára teszik éberségét ’.

Bűnbánóan rendbeszedte magát, s talán már sajnálta is, nogy megállított. Sokféle feljebbvaló van. Bosszúsan végigmértem és megkérdeztem:

— Milyen okmányokat kíván tőlem?

— A személyazonossági igazolványát, ha úgy tetszik.

Kigomboltam a köpenyemet, s belső zsebéből előhúztam az igazolványomat.

Attól, hogy vannak titkos jelek, amelyek megkülönböztetik a valódit a hamisítottól, nem féltem, mert az enyém valódi volt,

Mintegy öt perc múlva a főhadnagy futólépésben visszahozta, s vigyázzállásban azt mondta, hogy beléphetek az épületbe.

Motorkocsim lassan elindult a fasor hótól megtisztított aszfaltján'.

Kirajzolódott előttem a második kapubejárat, az, amely a föld alá vezet. Tőle balra alacsony őrszoba állt.

Mihelyt az őr meglátott, már messziről rendbehozta a köpenyét.

Egyenesen feléje irányítottam lépteimet és megálltam. Meg sem

várva, hogy kérje okmányaimat, magam adtam oda neki igazolványomat. S mint az első, ő is bevitte az őrszobába.

Amikor visszatért, így szólt:

— A kapitány úr arra kéri, mondja meg, milyen okból keresi fel az épületet?

— Hadd jöjjön hát ki ez a „kapitány úr”! — parancsoltam meg szigorúan, s megigazítottam a köpenyemen függő lovagkeresztes érdemrendet.

A kapitány, úgy látszik, meghallotta kihívó hangomat, mert amíg az őrszem zavartan sürgött- forgott, a helyiségből kilépett egy idős, szikár, csontos, hosszúkás arcú SS-kapitány.

— Heil Hitler! — kiáltotta rekedtes hangon.

Hitlerista módra felemeltem a karomat, s anélkül, hogy válaszolnék köszönésére, szárazon megkérdeztem:

— Mit óhajt?

— Látogatása okait akarom tudni. Sturmbannführer úr!

— Keresek egy személyt, akire szükségem van.

— Tudhatom-e, ki ez a személy, és hol dolgozik? — kérdezte a kapitány, de hangja tónusából már kicsendült a habozás és a meghőkölés, amelyet magatartásom idézett fel.

— Pontos tájékoztatásra van szüksége?

— Igen! — felelte zavartan.

— Nem olvasta igazolványomban, hogy milyen osztályhoz tartozom? Vajon kell-e mindenről infomálnom?

S itt megint segítségeidre siettek a tábornokunk szavai: „Kritikus pillanatokban legyen az ember fennhéj ázásig merész. Ez megszeppenti a másikat és megkurtítja a procedúrát”.

A girhes lóhoz hasonló kapitány még egyszer kinyitotta az

igazolványomat, s csak most vette tudomásul, hogy a Wehrmacht második délkeleti frontjának főparancsnoksága mellé rendelt felderítő osztály tagja vagyok. Zajosan összecsapta a bokáját, visz- szaadta igazolványomat és megparancsolta az őrszemnek, hogy bocsásson be.

Néhány kanyar után eltűntem pillantásuk elől.

Egy keresztúttól balra, mint két gomba, két magas fémedény me- redezett, a sürített oxigénnel tele ciszternák felső része látszott ki, de ezt festés álcázta.

Cselekednem kellett. A szívem hevesen dobogott, a kezem kissé remegett. Minthogy a motor mozgásban volt, megfordítottam a karburátor fogantyúját, s leállítottam a benzin motorhoz való áramlását. Leszálltam a motor- kerékpárról, szemügyre vettem, mintha keresném, hol hibásodott meg. Kinyitottam a jobboldali szerszámládikót. Felül szépen elrendezett franciakulcsok hevertek, s alattuk puha törlőrongy. Félrehúztam, alatta megcsillant az óraszerkezet. Figyelmesen körülnéztem. Gyorsan kiszedtem a szerszámokat, s anélkül, hogy felemeltem volna az óraszerkezetet, mutatóit reszkető ujjakkal az ismeretlen által kijelölt időpontra állítottam. Felhúztam a rúgót, s az óra ketyegni kezdett. Ez a ketyegés olyan erősen visszhangzott a fülemben, mintha valaki vasdoronggal csapkodott volna magas kapukat. Ismét mindent visszahelyeztem a ládikába, Becsuktam és körülnéztem... sehol sénki. A motorkerékpárt gyorsan a két ciszterna közé, a cserjésbe taszítottam, s köröskörül havat szórtam el, hogy eltüntessem nyomaimat.

Kimentem a szemközti fasorba. Gyalog folytattam utamat, s magam mögött hallottam az óra ketyegését. Elmentem a motor- kerékpárok és biciklik parkírozóhelyére, s ott volt egy szakasztott olyan motorkerékpár, mint az enyém. Megnéztem, s olyan mozdulatot tettem, mintha most parkíroznám. Beleillesztettem a