Tolna Megyei Népújság, 1966. március (16. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-06 / 55. szám

Az ajtóban ácsorgott, ravaszul, mintha várt volna valakit, közben látszólag ügyet se vetett az adóhivatali tisztviselőre, aki kissé zavartan ült bent az üzlet mélyében, az öreg rézórák, kockás zakók, Kalor-kályhák, rádiók, vízimértékek és más lomok között, gondosan összehajtott télikabátját az ölében tartotta: „Legalább hatszázat kell kérnem, hogy négyet adjon érte, legalább hat- százat” — ismételgette magában. Max ujjai között egy olcsó szivar füstölgött. Jó helyen van ez az üzlet, csak egy kis konjunktúra kellene hozzá, gondolta, azután visszalépett az üzletbe, amely szűk volt, mint egy kamra, alig lehetett benne megfordulni. Egy vizsgálóbíró fölényével végignézett a tisztviselőn; milyen fiatal és már az adóhivatalban dolgozik, tűnődött, azután megigazította a kirakat fölött lebegő madárkalitkát, egy ideig még matatott a lomok között, azután váratlanul, mintha csak most fedezte volna fel a tisztviselőt a kabáttal, »leült vele szemben.

— Látja, uram, a legtöbbje csak jön, megy, benéz, érdeklődik — mondta Max, s barátságos fénv- nyel megvillant a szeme. — Hatszor annyian akarnak eladni, mint venni.

Felsóhajtott.

— Ha egyszer ki tudnám árulni ebből a sok kacatból a pénzemet. ..

A tisztviselő észrevette, hogy csapdába jutott, amiből egyelőre nem is tud nagyon kikeveredni: fölöslegesen ostoba helyzetbe tud kerülni az ember, gondolta bosz- szúsan és mindenért a télikabátot és saját gyengeségét okolta.

— Sok pénze fekszik a boltban? — kérdezte.

Max színpadiasán felsóhajtott:

— Legalább tízezer.

— És ha kiárulná?

— Azonnal „átállnék”. Kárpitos a szakmám. Dehát mindenhez pénz kell, kérem. Én nem versenyezhetek a nagyokkal, nekem hiába mondják, hogy pénzt kell keresni, nem •pedig takarékoskodni.

Felállt, a derekát tapogatta egy ideig, a levegőn átszűrődött a raktárból a naftalinszag, meg- köhögtette, de csak annyira, mintha megköszörülte volna a torkát.

— Tudja, uram, ha egyszer az a lottó „bevágna”, akkor azonnal „átállnék” — mondta, majd egy másik szivarra gyújtott; a kezemben van a fiatalúr, gondolta jókedvűen. Max nem volt túl öreg, legfeljebb ötvenéves, inkább elhanyagoltnak látszott. Telefüstölte a boltot, azután leszedett a falról néhány képet. — Évek óta nem tudom ekeket eladni. Művész ugyan nem vagyok, de pártolom a művészetet, csakhogy ma már ki vesz tőlem képet? Mit gondol? Senki... Húsz ilyen képem van. Gondoltam, hogy a bútor mellé az emberek majd festményeket is vesznek, de csak

Thiery Árpád :

UÄX

a kereteket vitték el. Szép blon- dell keretek voltak. Ezek meg ittmaradtak.

A képeket egy láda mellett befelé fordította, mintha lemondott volna róluk.

— Először azt hittem, hogy a bizományi áruház lesz a nagy konkurrencia, azután rájöttem, hogy más itt a baj. Jól élnek az emberek, uram. Árut még tudok vásárolni, hoznak eleget, csak a fene se veszi meg tőlem. Tudja, mit mondanak? Azt, hogy tesznek még hozzá száz forintot és elmennek a boltba újat venni. Nincsenek már igazi kuncsaftok. Nem mondom, néha betéved hozzám egy-egy műgyűjtő is, jól ismernek engem. Poharakat, meg szobrokat szoktak keresni.

Leült megint a tisztviselővel szemben, kihúzta az öléből a kabátot, de nem bontotta szét.

— Mondok én magának valamit. Elhiszi, hogy olykor jobbat adok, mint az állami bolt? Hozzák ide az árut a csomagokból, csak győzném eladni. Van úgy, hogy hetenként többen is jönnek, Amerikából, meg a fene tudja, honnan nem kapják a csomagokat, de ami benne van, az vagy kicsi, vagy pedig nagy. Mit csináljanak? Idehozzák.

Felállt, vastag szőrös kezével beletúrt az egyik ládába, kihúzott egy fehér, csipkézett nylonblúzt, és a magasba tartotta.

— Nézze meg ezt, uram! Lehet ilyent venni az állami boltban? Ugye nem! Én mondom magának, hogy nálam öt-hatszáz forintért felöltözhet valaki.

A karja csüggedten lehanyatlott.

— De hát mit csináljak? Mindenki újat akar hordani, a használt ruha kiment a divatból, kérem.

Max régóta dolgozott már ebben a szakmában, ez idő alatt nagy tapasztalatokra tett szert, különösen az emberismerete fejlődött ki. Gyakran csak egyetlen, pillantásra volt szüksége ahhoz, hogy tisztázza: kivel áll szemben, a szemérmesség mögött felismerte a ravaszságot, a fölény mögött a bizonytalanságot. Tulajdonképpen furcsa alak volt, a lelke mélyén mindig nyájas és adakozó szeretett volna lenni. Időnként egy-egy rászorultabb emberrel előnytelen üzletet is kötött: ilyenkor napokig elérzékenyülve ácsorgott az üzletajtóban, az orra mellett a két ránc öregesen elmélyült, s szokatlanul megnyújtotta a szem, a száj és az áll vonalait, tulajdonképpen az egész arc szerkezetét. S ilyenkor nagyon elégedett volt önmagával.

Szórakozottan forgatta a blúzt.

— Szigorú az ellenőrzés, kérem. Van egy könyvem. Abba mindent fel kell írnom, és mindenkinek igazolnia kell magát, akiktől vásárolok. Körülbelül egy éve beállított hozzám egy fiatalember, egy néprádiót hozott, meg egy ruhát. Beírom a könyvbe, aztán mondom neki, hogy írja alá. Azt mondja, nem tud írni. Sejtettem rögtön, hogy miről van szó. Mondom neki, ha öreg volna, elhinném, de a fiataloknak már kötelező iskolába járni. Azt mondja, hogy ő nem járt iskolába. Másnap jött egy nyomozó, hozta magával a fiatalembert. Hát ilyen veszélyeknek van kitéve az ember!

A tisztviselő mogorván nézett maga elé; kár volt vele az elején bizalmaskodni, gondolta, majd azzal nyugtatta meg magát, hogy legfeljebb megmondja az igazat, hogy mire kell a pénz, az öreg is volt fiatal, meg fogja érteni, s ha más megoldás nem lesz, elsején visszaváltja a kabátot. Ettől a gondolattól egy kissé megkönnyebbült, s egy árnyalattal magabiztosabbnak érezte magát.

Max végignézett a tisztviselőn: kár, hogy az adóhivatalban dolgozik szegény, pedig rokonszenves fiú — tűnődött —, felállt és szétnyitotta maga előtt a tisztviselő télikabátját.

— Uram, én azelőtt sohase gondoltam volna — mondta —, hogy az emberek mennyit tudnak hazudni. Az egyik jön egy pár cipővel, meg egy ruhával, hogy nincs neki senkije, egyetlen nagynénije volt, az is meghalt, annak a temetésére utazna, de nincs pénze... Szavamra mondom, sokszor megsajnálom, nem is kell a holmija, de megveszem. Fogadkoznak, hogy majd ha lesz pénzük, majd kiváltják. De ahogy maga nem látja őket, én sem...

Felnézett.

— És van, akitől félni kell. Sose tudom, hogy miféle ember állít be ide hozzám. Nincs igazam?

Megforgatta a télikabátot, „szezon végi áru ez”, sajnos, morogta, de elég hangosan ahhoz, hogy a tisztviselő is mindent megérthessen, azután az ablakhoz lépett, még egyszer alaposan szemügyre vette a télikabátot, majd a tisztviselőre nézett.

— És mit tud ezért kérni, uram? — kérdezte és furcsán nézett, mintha megbántották volna.

BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS:

FALUSI TEMETŐBEN

Méhdongás és vadfű közt sírok.

Innen indultam ki világgá, libaröptető legelőkön, sárkányom innen röpült messze.

Hány évtized és milyen évek, mint sötét felhők raja szállt el, riadtan álltam meg alattuk, ólom-lábakon hordva bút, bajt.

Ki tudja most már felidézni a régi nyárfák rezdülését, kottára szedni, ami eltűnt: szárnyalását a messzi dalnak. Viola-szagot és a forrás csobogását a rét ölében, szitakötők szép röpködését ki idézi ugyanúgy vissza?

Oly gyermek-lázzal, lobogással, ahogy akkor volt, mikor itt még kis fűzfasípon riogattam lepkét, ludat a sírok halmán.

Eltűnt idő a temetőben, szívemben száz ily temető van: forog, lobog a szél a fákon, mégse fordíthat vissza semmit. Maholnap én is így leszek már, öreg nevek közt újabb sírhant, ki szól, ki beszél lázaimról, hogy én is külön világ voltam? Elsüllyedt földrész a tengerben, mint ők, akik most méhdongás közt. összetört szívvel, nyugalommal ringatnak eget, földet némán.

LOVÁSZ PÁL KÉT VERSE:

NÉNÉM

Gólyaháton kék magasból jöttem, sírtam, emlőt kaptam; paplanod aznap éjjel lent maradt a földön, kéz, szem, száj engem dédelgetett. Bölcsőm fölött hű napocska lettél, fény hancúrozott lágy hajadon, lépni, járni, baglyot, tündért látni vitt rámfont anyáskodó karod. Elkanyargó útról integettél, tündöklő város világa várt, ápolgattad ott is sorsomat.

Hol vagy most? Göröngy forog fölötted, szívemről emléket gombolyít, s a színes szál ketté nem szakad.

RETUS

Ifjú arc volt, fénylő vonását gránátszilánk ronccsá zilálta, orr nélkül él, halálvigyorral, mentség már nines gyalázatára. Iszony rebben rá lányszemekből, időtlen éjt vár menedékül: homály, sötétség balzsamában rútságból, roncsból visszaépül.

BEDÉ ANNA:

ÉRTELEM

Az ujjaimra fonódott az ujja.

Mosolya reszketett a szememen.

Ss azt kérdezte: eljöhet-e újra, j én így feleltem: nincs értelme. Nem.

Elváltunk. És a tér forogni kezdett, házak, koporsók táncoltak körül, szédülve láttam, hogy a Nap is roppant lyukként vigyorog értelmetlenül,

utak szaladnak — hová? új utaknak, s azok vége is út, csak egyre út, nekivághatunk keletnek, nyugatnak a lábunk végül ugyanoda fut.

Van-e értelme akkor az egésznek?

Nincs! Nincs! S ha volna is, — örök tito. És mégis menni, tenni kell, — egy végzet, egy vágy, egy törvény útnak indított...

Várlak. Akár van értelme, akár nincs. Szeretlek, ha bölcs ez, ha esztelen.

Bűn vagy erény, hozzád térek ha szólítsz, bár öröm, vár, bár újabb gyötrelem.

Annak talán volt értelme, hogy égve érted, vergődtem fojtó éveken?

Jöjj, hadd ragyogjon ránk boldogság végre, értelmetlenül és szépségesen.

—

Kende Sándor:

cÁ nápolyi zűldségát'iu

A tiszteletre méltó Benito Ippo- lito sértődötten árulja a salátát, sárgarépát, pálmalevelet és krumplit. Mögötte a templom fekete fala és hetven év.

A zöldségárusok és a művészek élete kiszámíthatatlan; — Benitoé tehát kétszeresen az. Néha maga mögé néz, ráhallgató- zik a templomablakra, aztán az égre veti szemét és irigykedve csóválja felét, ha gyors röptű madarakat lát. Olykor-olykor énekel is a zöldségeskocsi mögött, lehúnyt szemmel, a sárgarépák fölött. Ha zavarják ilyenkor, rövid indulatszavakat csapkod a vevőhöz, s haragjában tíz százalékkal emeli az árakat.

Este betolja kocsiját a szomszéd mészárosmester kamrájába, s elindul a kikötőpart felé, hogy késedelem nélkül megjelenjék szokott kocsmájában, ahol tisztelik.

A főnök rendelés nélkül hozza neki a bort.

Az oldódási folyamat az első félliter vörös után kezdődik. Ha kérdezik, felel; ha nem, akkor kimondatlan kérdésekre ad választ. Közben oldalba bök, le- gorombít, ha szükségét látja.

Úgy tartják, sokat tud az életről.

— Az életrőlMagának elmondom, uram. Kizárólag magának, mert megsajnáltam azt a randa, szomorú fejét.

A pohárból kicsordul a bor, felpúposodik az asztalon. Benito széles folttá keni, s keze belefojtja a csillogást a bortócsába.

— Mindenki másképp akarja az életét, mint ahogy él. „Ez nem élet”, mondják nyakra-főre, mert mit is mondhatnának más egyebet. Csak a művészet, uram, az az igazi! Az pedig én vagyok magam. Én, Benito Ippolito, a golyókkal! Az nem szemfényvesztés! És mégsem kell senkinek, uram,' szégyellheti magát a világ. Egy golyó, ket,tő, három, négy, öt... de ez még semmi. Hanem énekkísérettel, nemcsak úgy szárazon! És hozzá jól kibabrálok a ritmussal is: ha lassú tempóban énekelek, akkor gyorsabban dobálom a golyókat, ha viszont gyorsan énekelek, akkor meg lassan hajigálok. No, mindegy: nem magyarázni kell ezt, hanem tisztelni és csodálni, uram. ARiikor fiatal voltam, és szakállam volt még, Cirkuszban léptem fel. Később ének helyett szájharmonikáztam, a golyókat emelet-magasra dobáltam, a közönség azonban alig érintette össze a tenyerét. Fogalmuk sem volt, mit látnak! Megbuktam szerencsére, örök szégyen, ha ott, a rengeteg csepürágó közt

sikerem lett volna! Egy szép napon tehát otthagytam az egész bandát. Kimentem a sátorból és elindultam gyalog. Nápolyba, uram. Pedig este volt és zuhogott az eső. Mégis megérkeztem, önállósítottam magam. S jöttek a bámészkodók! De micsoda népség; — nem érdemelnek többet három golyónál! A negyediket elő se vettem, csak hárommal dobálóztam, és alig énekeltem hozzá. Egy darabig nézték, aztán továbbmentek. Elővettem hát mégis a negyedik golyót... Megbuktam szerencsére így is. Miféle sikere lehet egy művésznek? Akkor fogtam magam és kimentem a rakodók közé, és mindjárt négy golyóval kezdtem.

— Itt már sikere volt.

— Nem volt, uram. Úgy mentek el mellettem, mintha csupasz hirdetőoszlop lennék ...! Estefelé akkoriban már alig jártak arra: találtam hát én is egy eldugott helyet, bokrok fogták körül, s a bokrok fölött a magasban villany égett. Itt, a bokrok közt, egyedül minden más volt. Hat, uram, hat golyóval dolgoztam, és mind a hat más színű volt...! S akkor félszemmel észrevettem, hogy megállt egy hölgy, és rámcsodálkozott. Fekete ruhát viselt, és szőke volt. Előkaptam hát a hetedik golyót! Először életemben, hét golyó, mind a hét más színű!

\