Tolna Megyei Népújság, 1966. február (16. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-06 / 31. szám

Kék világ

Reflektorfényben

Lukács Ervin

Chilébe hazatérve már várt az APN távirata, válaszolnék a kérdésre: „Milyennek látom a világot 1966-ban?”.

E pillanatban — kék és rózsaszín tónusokban. Nem, ez nem irodalmi szókép, de rryég csak nem is politikai értékítélet. Az ablaknál állok, s innen az első, amit megpillantok, egy bokor rózsaszín virág, s kissé távolabb: a Csendes-óceán, amint kék ölelésben összeforr az égbolttal.

Nem, én sem felejtem, hogy a világ spektrumában más színek is vannak. Nem felejthetem én sem az embervér színét — mert embervér folyik, bőséges áradatban, nap-nap után Vietnamban. Nem felejthetem én sem — ez is vörös szín — a napalmmal felgyújtott falvakat.

Bizony, nem minden csupa kék, meg rózsaszín ezen a mi földünkön 1966-ban.

Tíz hónapot töltöttem távol hazámtól, s visszaérkezve még nem tértem magamhoz. Még mindig érzem — légi, vízi és vasutak vándora — a repülőgépek, hajók, vonatok ringatását. Hány helyen jártam! Szinte úgy érzem, parányi légy vagyok, amely körül- döngött egy földgömböt.

Ezúttal Spolettóból jövök, a költőtalálkozóról. De jártam az ősi Szamarkand földjén, megfordultam Montevideóban és Oxford ban, Párizsban és Helsinkiben, Bledben és igen, — Budapesten, Buenos Airesben, Hamburgban és Rióban. Még ereimben érzem ütőerük lüktetését.

A múlt év immár végleg a múlté, súlyos hónapjaival, feszültséggel terhes heteivel, szerencsétlen napjaival. Az én hazámra földrengéssel és ciklonnal sújtott le a természet. A halottak száma több száz. Vietnamra és a Dominikai Köztársaságra az Egyesült Államok hadigépezete sújtott le. A halottak száma több százezer...

írta: Pablo Neruda

Santo Domingo ma megosztott, megkínzott, megszállott város. Utcáin lövések dörögnek, s nem tudni, az intervenciósok mikor takarodnak már ki innen és hagyják végre békében ez a szerencsétlen országot.

Pedig mindenképpen csomagol- niok kell. Igaz, gyakran a csomagjaikban van a fő veszély. Ezekben a csomagokban a jenkik igyekeznek magukkal vinni függetlenségünk jókora szeletjét.

Santo Domingóból — ebben bizonyos vagyok —, nem önszántukból távoznak, hanem azúrt, mert fiaskót vallottak. Önmagu- kon ütöttek egy nagyot. Vietnami és dominikai agressziójuk bumerángként száll vissza saját fejükre. Ez a bumeráng szegődik a nyomukba, amikor nyakukba veszik a világot, hogy megmagyarázzák a bizonyítványukat. Mert kénytelenek a szájunkba rágni, kénytelenek értésünkre adni, kénytelenek felvilágosítani bennünket, hogy „megértéssel viseltessünk” az ő „békeoffenzívájuk” iránt. Mi, egyszerű halandók csak szépen hunyjunk szemet a kegyetlenség és pusztítás fölött, amelynek okozói az agresszorok, de közben nyissuk ki a fülünket, hogy jobban halljuk „csodálatos békés szándékait” ugyanazoknak, akik az Egyesült Államok intervenciós cselekményeit irányítják.

De hagyjuk ezt. Ne veszítsük el a reményt.

Három napja, hosszas távoliét után, ismét átléptem házam küszöbét. A falakon repedések. Az ablakok betörve, üvegük csikorgó szőnyeg a padlón. A törmelék között a falióra is: a pillanatot őrzik, amikor a föld először megremegett. Matildám söpröget: mennyi kedves tárgyat vetett szemétre ez a földrengés..,

Dehát mit tegyünk? Rendet kell csinálni, aztán újra kezdjük az egészet. Nem könnyű papírlapot

KÁLDI JÁNOS:

Egy villám-törte fa

kérgére

találni, s nem könnyű összeszedni a gondolatokat.

1965. márciusában befejeztem a Rómeó és Júlia fordítását, s írtam egy hosszú poémát: ősi mértékben készült, a szerétéiről szólt, de befejezetlenül maradt.

Ó, kelj fel a romok közül, te költemény, mely az emberi szerétéiről szólsz, eljött a te időd!

Segíts nekem, te költemény a szeretetről, hogy szólni tudjak az emberi szenvedésről.

A világ nem tisztult meg a háborútól, nem mosta le a vért, s a gyűlölet nem csitult. Igaz. De látnivaló más valami is. A veszettek arcának mása odafagyott a világ tükrére — s maguk is megrettentek tőle.

1966. január. Az idén, ha semmi nem jön közbe, életem 62. esztendejébe lépek.

S mégis, hiszek a szereteiben. Hiszem, hogy az emberek megértik egymást, ha fájdalomról, vérről, üvegcserepekről van szó.

Az ablakom alatt bokornyi rózsaszín virág. Szikráznak a napfényben, mint a drágakövek.

Kissé távolabb a kék tenger a magasba tör, az égbolt kékje felé.

Bocsássanak meg, én mégis mélyrózsaszínnek látom a világot.

És mélykéknek.

az Állami Operaház karnagya

„Fölényes felkészültség.. „Példás lelkiismeretesség ..„A mű valóságos, mély értelmét kutatja, nem elégszik meg a felszín csillogtatásával"...” Évek óta ilyen elismerő hangon szólnak a zenekritikák Lukács Ervin tevékenységéről. Ö vezényelte az Operaház egyik legutóbbi bemutatóját, a Hamupipőkét is.

Az, akiről ennyien és annyi jót írnak, tulajdonképpen nem is zenésznek indult. Gyerekkorától zongorázott, de 18 éves korában, szülei kívánságára beiratkozott az orvosi egyetemre. Évekig csupán barátaival kamarazenéit, szabad idejében, míg azután, a hatodik évfolyam előtti szünidőben kétségek és remények között jelentkezett a Zeneakadémia karmester- képző szakára. Maga lepődött meg legjobban, amikor felvették. Az elkövetkező év kemény erőpróbának bizonyult: utolsó nekifeszülések, vizsgák az orvoskaron, s közben mindennap sok-sok óra az akadémián. De a nehéz esztendő végén kezében volt az orvosi diploma, s hogy karmestemövendékként is megállta a helyét, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy tanára, Somogyi László őt javasolta — még akadémistaként — a Néphadsereg Központi Művészegyüttese

Verdi Álarcosbáljának előadá sa után Lukács Ervin, Marcella Főbbe, a Milánói Scala ma gánénekese és Ilosfalvy Róbert társaságában

karnagyának. Később a miskolci színházhoz került zenei vezetőnek, s innen a budapesti Operához.

Ez időtől kezdve egyre gyakrabban hívták meg hangversenyzenekarok élére is, és Lukács Ervin éppoly örömmel, s éppoly sikerrel dirigált a pódiumon is, mint az operák zenekari árkában.

1961-ben eljött pályájának fordulópontja. Először csak hathetes tanulmányútra ment Olaszországba, de a római Santa Cecilia Akadémia tanára, a kiváló Ferrara karmester meghívta: tanuljon egy évig a Santa Cecílián. Az ösztöndíjas esztendő végén nemzetközi karmesterversenyt rendeztek. 24 művet kellett kívülről megtanulni, s egy másikat, egy addig sosem látott-hallottat 24 óra alatt megismerni az első taktustól az utolsóig. S ezen a nehéz versenyen, 23 résztvevő közül Lukács Ervin megszerezte az első díjat, amely előtte még sosem jutott magyar karmesternek. A sajtó felkapta a hírt: Lukács Ervint meghívásokkal árasztották el.

De a fiatal magyar karmester hazajött;

Azóta itthon is előlépett. Az Operában korrepetitorból karnaggyá nevezték ki, és egyre szaporodnak a koncertmeghívások. Vidéken öt-hatszor vezényel évente, s e fellépésekről örömmel beszél.

— A vidék zenekultúrája hihetetlen fejlődést mutat az utóbbi években. Javulnak a zenekarok is, különösen sok tehetséges fúvós akad. A közönség érdeklődése is elmélyült, hiszen korábban 30—50 százalékos házak előtt játszottunk, s ma mindig, mindenütt megtöltik a termet. És még egy biztató jel: már a modem zenének is akadnak lelkes hívei.

Erre óhatatlanul felvetődik a kérdés, maga a művész mennyire vonzódik a modem zenéhez, s általában kik a legkedvesebb szerzői, darabjai.

— Mozart és Bach zenéjével a legbensőségesebb a kapcsolatom, operaszínpadi álmaim közül pedig első Verdi Otellója. A modemek közül az igazán nagyokat szeretem, Bartókot, Honeggert. Hinde- mithet, Sztravinszkijt.

Zilahy Judit

Ahogy itt járok, eszembe jut ez is: egy régen volt éjjelen dőlt át ez a nyárfa a folyón, és azóta hídként itt pihen.

Húsz éve, még gyerekkoromban, vad vihar járt erre. Százfele tépte a lombokat, s e fát is, akkortájt, egy villám törte le.

S éppen úgy dőlt át itt a folyón, hogy átkötötte a két mezőt.

S mind, akiknek erre dolga volt, átjártak rajta az itt-menők.

Nem vitték innét az emberek, íme, azóta is itt feszül a két partrész között, hasznára a falunak, — s emlékezetül!

Elnézem ezt a régi fát itt: éppen mosolygón lépeget át egy leány, s mögötte a fiú, átfogja a lányka derekát.

S utánuk mindjárt megy egy asszony, a fején kicsike fűzkosár: viszi az aratók ebédjét.

Mennyi ibolyát szór rá a nyár! Elgondolom: itt állt ez a fa; táncolt szüntelen, ahogy dúdolt a szél, s parázslóit szinte, mikor rá-rásütött a falusi Hold!

Élte vív'-« a fa-életet, dvarolt neki a tél, a nyár:

S jött, jött az utolsó éjszaka, a villám-okozta fa-halál.

Azt gondolom: milyen szép haló’ Végül is úgy esni-hullni le: összekötni, ami eggyé való.

Az egy-egész ne essék többfele! Használni a halál után is; elesésünkkel is írni még egy messzire nyúló, végső sort, életünk tiszta üzenetét.

Branko Csopics:

II SEKRESTYÉS ÉS fl SZAMÁR

A negyedik offenzívat követően, amikor az usztasák minduntalan rátörtek a felszabadított falva- inkra, megérett sekrestyésünkben is az elhatározás, hogy felcsap partizánnak,

Előbb persze megtette a szükséges előkészületeket: útrakelése éjszakáján megsütötte a pap utolsó kacsáját, hogy szép emlékkel hagyja el a már előzetesen meglépett Dávid tiszteletes házát, tarisznyájába süllyesztett egy egyházi könyvet, hogy unalmas óráiban legyen miből gyakorolnia magát az anyaszentegyház szellemében, no meg hogy legyen cigarettapapírja is, és hajnaltájt aztán elindult a közeli partizánalakulathoz.

— Hát téged mi szél hozott, te reakciós szimatoló?! — fogadták a sekrestyésünket a törzsnél. — Bizonyára égett talpad alatt a talaj az usztasák miatt, azért szöktél ide.

— Az igazság szól belőletek, bevallom, csakugyan félek azoktól az istentelen garázdálkodóktól, a szolgáiktól, az usztasáktól és a szakállas csetnikektől — vallotta be kereken a sekrestyés —, de ugyanakkor szeretem a mi Krisztusunknak tetsző partizán katonaságot;

— Ocsmányul hazudsz, te népszédítő! — vágták arcába a bajtársak, de azért befogadták kuktának a konyhára;

Azóta ott komyikál, érzelmesen remegő hangon ríkatja a templomi énekeket krumplipucolás közben, gondozza a tüzet, végzi az egyéb konyhai teendőket. Csupán azt veszi zokon, hogy a mieink, egy-egy város bevételekor, nem engedik meg neki, hogy „evakuálja” a templomokat.

— Hej, annak idején, e világot elöntő háború előtt, bezzeg volt bőven étel és ital — sóhajtott fel időnként a sekrestyés a konyhán, mire a főszakács:

— Vennél inkább példát Jóbról, isten alázatos szolgájáról ahelyett, hogy a magad sorsára panaszkodsz; jobb lesz, ha megrakod és szítod azt a tüzet a kondér alatt és ügyelsz, nehogy kifusson a jó zsíros leves.

— Nem tudom, megjön-e ma a faluból a mindennapi kenyerünk — sopánkodott tovább a sekrestyés.

— Már elment érte a gondnok meg a szamara, délig csak megérkeznek a kenyérrel. Megkértem, ha egy mód van rá, legyen itt délebéd előtt.

Megfértek egymással békességben, csupán egyben nem tudtak megegyezni: szent állat-e a szamár, vagy sem.

— A szamár szent négylábú, mert a mi Jézusunk szamáron vonult be Jeruzsálembe — állította a sekrestyés;

— Már hogy lehet az!? — hü- ledezett a szakács. — Hiszen az a legmakacsabb jószág a magas- ságos égbolt alatt.

— Eretnek vagy, ha ilyen szót veszel a szádra — pirongatta kenetteljesen a sekrestyés;

— Te meg reakciós és szabotálsz, ha a szamarat a szentek közé sorolod — háborodott fel a szakács.

Mind a kettő megrögzötten konok volt, s így nem tisztázhatták semmiképpen maguk között a kérdést, ezért bevontak másokat is a vitába, részint a hadtáp, részint a törzs emberei közül. Lévén az utóbbiak fiatalok és harciasak, az előbbiek pedig jobbadán idősebbek és kevésbé harciasak: ezek a sekrestyéshez, amazok meg a szakácshoz húztak...

A vita egy istentelenül izgalmas éjszakán dőlt el, amikor is zászlóaljunknak a banjalukai vasútvonalon kellett átkelnie. Alkalmasint a sekrestyésre hárult az a feladat, előző este, hogy a konyhafelszereléssel felmálházott szamarat vezesse. Vállalta tisztelettudóan és kellő áhitattal, amint az a „szent” állatot meg is illeti, mert hiszen az egyház emberei emberemlékezet óta szentimentális hajlamokat tanúsítanak az olyan