Tolna Megyei Népújság, 1966. február (16. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-06 / 31. szám
VIHAR BÉLA: Felfedezés és a világ formálásának igénye — Gondolatok a szocialista realizmusról szóló vitához — Európa-szerte megélénkültek a művészet kérdéseiről folytatott viták, de ezek középpontjában — Nyugaton és minálunk egyaránt — a realizmus, sőt a szocialista realizmus lehetőségei állanak. Csak olyan apró tényekre hadd utaljunk, mint Peter Weiss, világhírű német drámaíró nyilatkozata, amely szerint csak a szocializmus perspektívájának tudatában tudja elképzelni alkotóművészetét, vagy Sartre több cikkének és előadásának gondolata, melyben arról van szó, hogy a mai művészetnek centrumában éppen a szocialista művészet áll, — hogy Sartre nem a szocialista realizmusról beszél, az, úgy vélem — mit sem von le abból, Rogy a probléma, a művészet megújulásának távlata őt is izgatja. A kérdés tehát a levegőben van Nyugaton is. Nálunk ezt a vitát foglalja össze és ennek az eszmecserének következményeit összegzi a párt Kulturális Elméleti Munkaközösségének immár egy esztendeje publikált tézisei a szocialista realizmusról, és ehhez a vitához ad újabb gondolatokat a nemrég közzétett, Ideológiai Irányelvekről szóló pártdokumentum is. A vita egyik elágazásában igen sok szó esett arról, hogy a szocialista realizmus újszerűségét egy újfajta művészi magatartásban: a valóság iránti felelősség kibontakozásában kell keresnünk. Már Roger Garaudy, a realizmusvita egyik elindítója is megpendítette ezt a gondolatot, de hazai vitáinkban ugyancsak többször szerepelt ez a „kísérleti meghatározás”. Már most kétségtelen, hogy a szocialista realizmus történelmi jelenségét, világnézeti megalapozottságát nem lehet beszűkíteni egy magatartás végül is szubjektív keretei közé. Hiszen nyilvánvaló, hogy Solohov, Csuh- ráj, vagy Eluard és Brecht művészetét nemcsak a művészi magatartás különbözteti meg kortársainak nagyszabású, bár polgári művészetétől, hanem világ- szemléletük, emberábrázolásuk, a történelmi távlatokkal szemben tanúsított érzékenységük, stb. is ezt a különbséget húzzák alá. Mégis, ebben a gondolatban van néhány olyan mozzanat, melyet főbejáró teher iránt, amilyen a konyhafelszerelés és a lakmáro- zfishoz szükséges kelléktár. A menetoszlopban a sekrestyés mögött vonult a hadtáp, istenfélő kifejezéssel az arcukon, de korántsem a „szent” állat közelsége miatt, hanem az ellenséges bunkerektől és a minden pillanatban felbukkanható páncélvonattól. A szamár farkát markoló sekrestyés valamiféle imákat mormolt magában, sajnos, töredékesen, mert jócskán elfelejtette már azokat, amióta a partizánoknál szolgál. Különösen egyes szavak mentek ki szépszerével a fejéből, s azokat ez alkalommal újabb kje- letűekkel pótolta ima közben. A legizgalmasabb pillanatban azonban a szamár hirtelen megkötődött, és egy tapodtat sem volt hajlandó továbbmenni; épp a sínpár , közt'torpant^ meg a vak sötétségben, amit a két meg-meg- csillanó sín még veszélyesebbnek sejtetett. — Gyerünk, gyerünk! — sürgették hátulról a sekrestyést a had- táposok, de bizony a szamár megvetette első két lábát a sín tövében, a hátsó kettőt meg a töltésen, és meg sem mozdult. A sekrestyésről már dőlt a verejték, s hogy szép szóval nem boldogult, a pravoszláv kalendárium összes szentjeit ráolvasta az állat fejére. A szamár azonban sztoikus nyugalommal állta a szidalmazást, olyan rendíthetetlenül, mintha a háború befejeztél g ott akarna maradni a sínek közt, vagy legalábbis az első páncélvoérdemes továbbfejteni. Mert éppen az új művészi magatartás tudja összefoglalni azokat a sajátosan új történelmi-esztétikai jegyeket, melyek a szocialista realizmus legújabb törekvéseit jellemzik: a világ új rétegeinek felfedezését, azt a pionir-pátoszt, mely az eddig még nem ismert életformákat, konfliktusokat, és problémákat kutatja és teszi az ábrázolás középpontjába, valamint azt az elkötelezett felelősséget is, mely a valóságot éppen az új felfedezések révén is formálni, alakítani igyekszik. Brecht színháza, vagy a dél-amerikai szocialista festészet nagy alakjainak — Sicheirosnak, Orozconak — művészete érthetetlen lenne enélkül, de nemigen tudnánk összefoglalni még a mi novella- irodalmunk, és új regénytermésünk eredményeit sem enélkül a belátás nélkül. Sánta Ferenc Húsz órája, vagy Somogyi Tóth Sándor kisregénye (Próféta voltál, szívem), éppúgy érthetetlen lenne a felfedezés művészi magatartása nélkül, mint Cseres Tibor szép és megrázó Hideg napok-ja, vagy Galambos Lajos néhány regénye. Mit jelent a mai művész szótárában és érvkészletében a felfedezés igénye? Nyilván nem Co- lumbus-i vállalkozást: nem olyan emberi, társadalmi vidékeket kell feltárni, melyeket még senki sem látott. Inkább olyan társadalmi és emberi gondokat és örömöket, melyeket vagy nem érzékelünk kellő társadalmi súllyal, vagy illúziók, látszatok, előítéletek formájában teszünk magunkévá, és amelyek esetében nem a valósággal, hanem inkább délibábokkal állunk szemben. Itt van szükség a művészi felfedezésre: életünk olyan rétegeit bemutatni, melyeket a közélet, a közvélemény nem ismer, vagy félreismer és csupán látszat minőségében »tett magáévá. Talán Tvardovszkij volt az első, aki tudatosan ezt a célt tűzte a művészet elé, amikor a XXII. kongresszuson azt mondta, hogy a művésznek nem a már ismert tényeket kell művészileg kifejezni, hanem olyan jelenségeket kell láthatóvá tennie, melyek még nem is kerültek a köznat felbukkanásáig. A „szamárdogma” ügyében a sekrestyés pártján lévő hadtápo- sok erre aztán roppant felháborodtak, előbb tanácsokkal, majd furkósbotokkal siettek a sekrestyés segítségére, de az se használt. Nem maradt más: a két legmar- kosabb hátára vette az állatot, és átkeltek vele a vágányon. A szamár a halotti csendben éktelen iákolásba tört ki, de olyan mennydörgő hangon, ami még a halottakat is felébresztené. — így őrződ te a konspiráció titkát, te égedeiem!? — ripakodott rá méltatlankodva a sekrestyés, dühösebben, mint hogyha a gyónás titkán esett volna sérelem, s úgy főbe kólintotta, hogy az állat futásnak eredt az éjszakában. Amikor aztán a menetoszlop túljutott a veszélyes övezeten, s a harcosok pihenőt tarthattak, a „szamárpártiak” mind nekirontottak a sekrestyésnek: — Kígyófajzat, majd itt hagytuk a bőrünket a te szented miatt, csaknem elárult bennünket az iákolásával! — Hiszen ti is azt állítottátok — így a sekrestyés — hogy szent ez az állat. — Mert megtévesztettél bennünket azzal a süket dumáddal... Az ellentábor pedig derült: — Úgy kell nektek, , ha bedőltetek néki. Máskor aztán az ilyen veszélyes átkeléseken mindenki távol tartotta magát a sekrestyéstől, no meg a volt „szentjétől” is. Dudás Kálmán fordításavélemény fókuszába. Ehhez még hozzátehetjük: számos olyan előítélet is vezérli közgondolkozásunkat, melyeknek alapos, emberileg hiteles és művészileg megrázó feltárása nemcsak az emberek szemét nyitná fel, hanem a jelenben történő tájékozódást és alkotómunkát is megkönnyítené. Nemcsak a hibák felfedését jelenti ez a művészi magatarhís, bár ez is beletartozik a társadalmilag elkötelezett, valóságért és közösségért is felelős művészi hivatásba, hanem az új emberi vonások feltárását, azt a gazdago- dási folyamatot is felfedezheti, melyen az utóbbi évek során keresztül mentünk, s mely nem egyszerűen a jobbá, szebbé érés folyamata volt, hanem tragikus megpróbáltatások és helytállások során vezetett a teljesebb, emberileg gazdagabb életstílus felé. Persze a felfedezés, mint művészi jelszó, önmagában éppoly szűkös és félrevezető, mint az az elmélet, mely csupán a magatartás újszerűségében keresi a szocialista realizmus magasabb- rendűségének jegyeit. Egyoldalú lenne ez, mert nem elég csak felfedezni valamit: a szociografikusán összegyűjtött tényanyag, amelyben ott lapul a világ új arculata, az új társadalmi gondok váza is, csak akkor tud hatni az olvasóra, vagy a nézőre, ha nem a maga nyers formájában kerül elébe, hanem a művészi újraalkotás munkájában újjászületik. Ha a művész látásmódján, egyéniegyedi világtérképén is megtörve hozzácsapódik mindaz a szenvedély és emberi igazság, amit csak a művészi megformálás adhat. A valóság-felfedezése-tehát csak akkor sikeredik, ha a művésznek sikerül kifejtenie az ösz- szefüggések távolabbi rendjét is, ha az általa felfedezett mozaikot be tudja illeszteni világtérképébe, ha el tudja rendezni egy általa „újrateremtett” világ társadalmi egészébe. Ha ez az egyéni át- éltség hiányzik, ha csak „újság- hímyi” nyerseséggel jelentkeznek ezek az új tények, ha tehát éppen az emberi következmények hiányzanak, úgy a közönséget nem tudja felrázni és alakítani. És ily módon nem tudja formálni a valóságot sem. A felfedezés fontossága kiegészül tehát a művészi kiteljesítés és felelősség követelményével is. Manapság sokszor találkozunk ilyen, publicisztikai értelemben vett nyersanyaggal: néhány tény puszta közlésével, mely önmagában esetleg valóban új adalékot szolgáltat, de művészi hatása nincs, mert nem sikerül beilleszteni a nagyobb társadalmi összefüggésekbe. Sánta Ferenc, Galambos Lajos említett műveinek és még sok nagyszerű írásnak és filmnek ez sikerült, de valahogy a közvélemény ezekből a sikerekből csak a mondat első felét hallotta ki: a felfedezés újszerűségét. A • művészi kiteljesítést, tehát a mondat másik felét már nem hallják meg. Pedig enélkül nem érthetjük meg a szocialista realizmus elhivatottságát. A legjobb művek éppen arra figyelmeztetnek, hogy a valóság formálásának igényével kell párosulnia a felfedezés pátoszának, csak a valóság iránti felelősség és a művészi alkotás i kiteljesítése, a nyersanyag „átlelkesítése” tudja megteremteni azt a kontaktust, mely a művészet közönségét, a műélvező publikumot egész emberi mivoltában tudja alakítani. És ez a szocialista realizmus 'eg- fontosabb feladata, küldetése, elkötelezettsége erre utal: az embert egész társadalmi és egyéni mivoltában alakítani. Ehhez pedig a valóság új rétegeinek és arculatainak felfedezése és átélhető, élvezhető újraformálása szükséges. ALMÁSI MIKLÓS Ördögűző Röstellkedtem: nem méltó hozzád, szégyenletes..., de mint iga, már ő uralkodott felettem, a varázsritus, babona követelte bennem a jussát, tedd meg! — suttogta — ez parancs! Hittem, nem hittem, ő vezényelt, a dzsungelmélyi ősi hang; tízezerévnyi messziségből reámintő totem, bizarr, bakszakállú, vad pásztoristen, eszelős fintoraival. Teljesül vágyad, terved, álmod megvalósul — akkor — ha most asztalt koppintsz, lia arra nem lépsz, ha eléred a villamost. Hány rendelés, hány tilalom, mind tőle ered, tőlük való, az idegsejtekben bujkáló, a sunyítva meglapuló condrát öltött sámán vinnyogja, fantom jelzi: még itt vagyok! Miért hordozom koponyámban e furcsa panoptikumot? A történelem sok limlomja nyüzsög a tudatom alatt. ÍWi őrzi őket és cserébe talán valamit nyújtanak? Talán a megdidergő lélek aggodalma eseng, sajog, s így faggatja, ostromolja a titkot rejtő holnapot? Patkó, lóhere, denevérszámy, csíziók, és jelrendszerek... Hány száguldó motor élén is fityeg, táncol az amulett. A vész ellen ők védenének? Bár jól tudom, hogy nem igaz, hogy ámítás, hogy balga tévhit, de mégis biztatás, vigasz. A félelmünk a táplálékuk, életük ebből tengetik, nem füstölgő körmenet, dobszó, egy mozdulat elég nekik. Ártalmatlanok? Valóban. De egyik, másik fölneszei, s eszébe jut, hogy zsarnok isten volt valaha, ki vért vedel, szomját oltva torkot szaggattak szablyát lengető papok, és embert áldoztak nevében: idegent, lázadót, rabot. Kígyómódra ő sziszeg most is a fülbe gőgöt, megvetést, lincskötelet nyomna a kézbe, géppisztolyt, csóvát, szívbe kést. Mennyi vámpír-előítélet, lappangó nyirkos babonák: mérget oltva az értelembe, gyűlölettel megfojtanák. Bálványok járnak még közöttünk, a kert alatt ördög szalad. Lelkem, tárd ki a szabadságra ablakodat, és óvd magad. VASVÁRI ISTVÁN: Hazáig Megyek. A völgyben homály heverész: valahol zirreg egy szorgos fűrész — másutt tölgy szólít kopár-melegen: Osztozol társam hús vénségemen? Ágak rezzennek havas szél alatt; köd futorászik, megcsap gyantaszag, s úgy viszem magammal az ózon ég ízét, hogy bennem ragyog a rebbenő vidék. Bennem ragyog a rőzse fagy-üveg — csillámain a huhhanó hideg; valahol messze szán-csilingelő szavával szól az elsüllyedt idő. Törkölyszagú és tehénillatú háromkirályok: hol van a falu? Csák arra, arra, arra egyenest, amerre látsz egy csillagot, tüzest! TÉNAGY SÁNDOR: Gesztenyesütők Meleg ruhákba csavarta őket a tél, kinn kuporognak az utcán, didergő parazson kavargatva az ízes magokat, mint golyózó gyerekek, csak kicsit szomorúbban. S hogy lábukra ne fagyjon a buta bakancs, körüljárják egyszerű tánc-topogással a vándor-tűzhelyüket, mint ősi tűzimádók, és hegyes zacskóba meleget csomagolnak. — Ő, gesztenyesütők, felhoztátok ugye az egész Dunántúlt — kisebb hazámat — hogy szétosszátok a piacokon és a siető ( utcák forgatagában? öntsétek gémberedett tenyerembe a megpörkölt magokat, hadd érezzem a nyári gesztenyefák burok-pottyantó örömét.
