Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-19 / 299. szám

4 TOLNIA MEGYEI NÉPÚJSÁG 196S. december 21.’ Kokó és Péter Karácsony, öröm, ajándékok Az idős parasztasszony fejét szorosra kötözött kendő takarta, állt a játékpult előtt. Meglökték, eléje furakodtak, ő hagyta. Időn­ként hátranézett férjére, aki kipirulton, s éppoly tehetetlenül szorongott mögötte az üzlet karácsonyi forgatagában. Segíteni akartam, az asszonyhoz fordultam: — Kinek vesznek ajándékot, kisfiúnak? — Ötéves kislány az unokám. Jövőre iskolába megy! — Akkor biztosan örülne annak a Mazsola figurának, ott! Végre közelebb került a pulthoz, és nem is kérdi, mennyibe kerül a szivacsjáték, csak rámutat: — Azt kérem, a középső polcról. A férj óvatosabb, és halkan tudakozódik az ára felől. Fele­sége csak a válla felett szól vissza: — Nem mindegy, mennyibe kerül? Az a fontos, hogy örül­jön neki a gyerek! Csomagolják már az ajándékot, örülök, hogy egy falusi kis­lány játszhat majd a kismalaccal, amire egy kilenc éves kislány vágyott, ott a gyermekotthonban, ahol az elmúlt nap jártam. Olyan őszinte vággyal, ahogyan csak a kilencévesek tudnak vá­gyakozni. ESTE NYOLC ÓRA körül he­lyet kapni nagyon nehéz. Legyen az hétköznap, vagy vasárnap min­dig „táblás ház” van a Garay presszóban. A két tolnai fiú ele­gáns egyenruhában, kedélyes já­tékával minden este kellemes han­gulatot teremt. Uj presszóhelyiség, új zenekar és mintha a közönség is megvál­tozott volna. Pedig szekszárdiak valamennyien, csupán a kultúrált szórakozási lehetőség és a tolnai fivérek duója vonzza őket estéről estére a presszóba. A két „kellék” nagyon sokat jelent, különösen az utóbbi, a zene. A fiatalok legnagyobb része azért jön, hogy táncolhasson, de az idősebb korosztály is szívesen látogatja a hangulatos helyiséget. A zongorista Schmidt Péter és a dobos Kovács Lajos a megnyitás óta a szórakozni vágyók kedvence lett. A mosolygó arcú, kedélyes fiú, „Kokó”, a dobos, így véleke­dik a népszerűségről: — Imádjuk a dallamos, ritmusos tánczenét. Ezt adjuk a fiatalok­nak. A játék nem munka szá­munkra, hanem kedvelt szórako­zás. E néhány mondat megadja a választ, miért kedvelte meg a vá­ros fiatalsága a két zenészt. — Figyelemmel kísérjük a rádió könnyűzenei adásait, egy-két szá­mottevő külföldi állomást is bele­értve. A jó számokat magnóra vesszük és otthon gyakoroljuk — meséli Schmidt Péter. A presszóban nem rögtönzött számokkal bágyasztják a közönsé­get. Hetente kétszer komoly pró­bákat tartanak, Péter hangszerel, Kokó pedig az idegen nyelvű éne­kek pontos kiejtését tanítja. Négy nyelven énekelnek és ehhez feltét­lenül szükséges az idegen nyelv ismerete. A KÉT TOLNAI FIÚ 1957-ben került el a megyéből. Ez alatt az ország nagy részét bejárták. Bul­gáriai, csehszlovákiai turnén vet­tek részt, képzett zenész vált be­lőlük. Játszottak a debreceni Aranybika Szállóban, a balaton­füredi Astoria Grillben, a balaton- földvári Keringő bárban, a mátraházi sportszállóban, a kecskeméti Aranyhomokban, Szombathelyen, Dunaújvárosban és Veszprémben. Bulgáriai tur­nén kétszer voltak, ahol több hó­napig vendégszerepeitek a szófiai Astoria bárban. Felléptek a tele­vízióban is. Nyolc évi távoliét után mégis csak visszahívta őket a megye, ahová már úgy jöttek mint képzett zenészek. — Nem bántuk meg hogy Szek- szárdot választottuk — mondja Kovács Lajos. — Néhány hét alatt megkedvelték bennünket és mi továbbra is azt szeretnénk adni, amit eddig: jó muzsikát, hangula­tot és jókedvet a vendégeknek. A beszélgetés nem nyúlhat hosz- szúra, a presszó vendégei már tü­relmetlenek, táncolni és tánczenét hallgatni szeretnének. A presszó­asztalt felváltja a zongora és a dob. Végigfutnak az ujjak a zon­gorán, a pergő dob ütemére tán­coló párok foglalják el a helyiség középső részét. TÄNCZENE, komoly zene és dzsessz. Otthonosak mindhárom „kategóriában”. Azt a zenét játsz- szák, amit a közönség a szórakozó­helyen igényel. Schmidt Péter ze­netanár, gyerekkora óta a zongora mellett töltötte élete nagy részét. Kovács Lajos is ízdg-vérig zenész. Ö hat évig zongorázott, majd át­tért az ütőhangszerre. Kovács Gyula az 1954-es európai rangelső dobos volt a mestere. Az évek hosszú során a két fiú összeszo­kott, kitűnő pár lett belőlük, „A” kategóriás zenészek. Fertői Miklós Hőgyészen jártam, a Petőfi Sándor nevelőotthonban, Ott is­mertem meg Évát, aki Mazsolát szeretne, olyan szép zöldet, aki­nek a sapkáján bojt van, és szi­vacsból van az egész. Magyarázott, annyira, hogy el­felejtette a lábát a szék alá rej­teni, és bőszen kalimpált vele maga alatt. Tehette, mert a szé­ket magasabb emberekre mére­tezték, ő, pedig állva is alig lát­szik ki a földből. Mivel kalimpál, kilátszik a lábafeje. Azon pedig — szégyen ide, vagy oda, — csak az egyiken van zokni. A mezte­len lábfej árulkodóan villog elő. — Hová tetted a másik zoknid? — Este még megvolt. A pár­nám alá dugtam ... Szepegve néz, és reménykedik, hogy el­hiszem. Csóválom a fejem. — Szárnyas zokni, amelyik re­pül? Ugye, te sem hallattál még ilyenről? Másképp, hogy tűnt volna el a fejed alól? Többet nem kérdezek, mert attól félek, megint elnémul, mini az imént, amikor a karácsony­ról faggattam. Arról, hogy mi is az ajándék, tudja-e? Minek örül? Hallgatott, beharapva alsó szá- jaszélét, rémülten, mint akit bán­tani akarnak. Nehezen pötyögtet- te a szókat. * fény éri, sárgásán csillog, és rés- nyire összeszűkül. Haját, amely valaha sötétfekete volt, megpró­bálta befesteni. Mivel? Torok­öblítő tablettával, vallja pirul­va. Most már sajnálja, nézzem meg a tövét, mennyivel szebb volt az eredeti színe. Tizedik éve van az otthonban. Minden évben itt töltötte a kará­csonyt, ha jó volt, ő is díszíthet­te a fát. Szemében erre emlékez­ve sugarak villannak, játékosak, hasonlóak az öröm szikráihoz. — Mi az, hogy öröm? — Ha szeretik az embert. Az a legnagyobb... — Téged nem szeretnek? — Az osztályban, azt hiszem igen. Bíznak bennem, elmondanak mindent. Tizenhét éves, jövőre kirepül innen, ahal több időt töltött, mint a szülői házban. A szüleire homályosan emlékszik, még a ne­velőszülőkre inkább. Egyetlen ka­rácsonyra, amit náluk töltött, és testvérére, akiről azt sem tudja már, hogy hol van, az ország me­lyik nevelőotthonában? Amikor beszélgetni kezdtünk, szinte da­cosan mondta: — Nekem nem kell saját ott­gul, • és ismét olyan zöld, mint távoli fenyők friss hajtásai. ♦ Hosszú, vékony, csontos arcú' Igazi falusa kislányarc, szép lök-: kel, lobogó, hullámos fürtökkel. Tavaly előtt karácsonykor Cseh­szlovákiában járt. Az idén Miku­lásra új ruhát kaptak az intézet­től. Felvezet a szekrényéhez, meg­mutatja. Először most látok az arcán valami halvány derengést, ami hasonlít a mosolyhoz. — A kabátom is intézeti, a má­sik otthonban vették, ahonnan ide­kerültem. Mielőtt eljöttem, fel­ruháztak teljesen. Melegítője tiszta, rendes, maga is jól ápolt. Megbecsüli, amit kap. Amikor kérdezem, mi az öröm-, nem válaszol azonnal. Gondol­kodik. — Az valami új, szokatlan do­log. Én még soha sem éreztem. — Az új ruha, annak sem örül­tél? — Hát... Tudtuk, hogy kapunk, időnként vesznek ruhát nekünk. Szavai színtelenek, hálátlansá­got mégsem érzek belőlük. Meg­szokta az állam gondoskodását' Örül mindennek, amivel ellátják, de váratlannak valóban nem mondhatja az örömeit. * Itt az intézetben a nappaloknak ugyanolyan sorrendjük van, mint az ünnepeknek. Kimenő a hét meghatározott napjain, felkelés, villanyoltás, ugyanabban az idő­ben. Ha szükség van rá, új ruha Karácsonykor ajándékcsomag édességgel, egyéb aprósággal, ami­re vágynak. Nincs ez másképp családokban sem, ha jól nevelik a gyerekeket. Ott is tudják, hogy a szülőknek korlátozottak a lehetőségeik, és a vágyakat a pénztárcához kell igazítani. Ez a kislány itt mégis, mintha fásultabb lenne, mint a hasonló HIRDESSEN a TOLNA MEGYEI Népújságban! Rab Ferenc: Jdddépénz — Tavaly karácsonykor, Para­dicsompusztán kaptam egy ba­bát. Amikor eljöttem onnan visz- szavették. Azóta volt egy másik, de valaki földhöz vágta, eltörött. Valaki eltörte ennek a kis­lánynak a babáját. Talán kará­csonykor kap az otthontól mási­kat, hiszen megkérdeztek min­denkit, mit szeretne? De egyszer, ha nagyon sok pénze lesz, Mazso­lát vesz magának, zöldet, puhát, akinek a sapkáján bojt van. Ta­lán addigra a hiányzó fél zokni is előkerül. * Zöld a szeme, olyan zöld, mint a fenyőágak friss hajtása. Ha mrTmm»TrrTfTm?n»f»T»»mn ' hon. Szinte toppantott a lábával, olyan ingerült volt. Most már lágyabb valamivel, és amikor kérdem, szeretne-e családi kör­ben karácsonyt, hevesen bólint: — Igen. Nem tudom, milyen lehet? De jövőre magamnak dí­szítek fát, ha albérletben is. Az idén pedig a kisebbeknek készí­tünk meglepetést, hópehelyruhát, amiben táncolni fognak. — Szeme, amely az imént még résnyire összeszűkült, most kitá­korú gyerekek. Már figyelő szem­mel nézi maga körül a világot, és tudja, hogy édesanyjának, aki harmadik házasságában él, nincs szüksége gyerekeire. Ha szerete- tet akar kapni tőle, kedvében kell járnia. — De ki tudja eltalálni, hogy milyen a kedve? Aminek az egyik percben örült, azért a másik pil­lanatban haragszik. Akkor már inkább az otthon, ahol mindig egyformán jók mindenkihez. Moldován Ibolya inmir — 70 — — Mama ... ! Kapom már a törülközőt... ? ! — Dörömböl az ajtón, mire kintről csoszogást hal­lunk és az ajtónyíláson egy fonnyadt, öreg kéz nyújtja be a frottírt. — Mindent úgy kell utánad hoznom.;. ! ? Te ... te ... hol jár mindig az eszed ... ? ! Így korhol a mama, pedig ez az ősz hajú, jósá­gos arcú nénike nem is mama. Egy Láng-gyári művezető öreg özvegye, egyedül él, se fia, se lánya... azaz hogy „fia” ez a fiatalember, akit évekkel ezelőtt idevett albérletbe. Rendes fiú, bár mindig későn jár haza, sokszor napokra eltűnik, de a „mama” soha nem tett szemrehányást. Tudja ő, hogy a „fia” munkaköre megkívánja a sok éj­szakázást. És most megmutatjuk az albérlőt: Szegedi Ist­ván főhadnagy, a rendőrség külügyi elhárító rész­legének beosztottja. Izmos, jóvágású legény, az ország egyik nyugatra eső, bortermő megyéjéből való. Még annak idején leérettségizett, de aztán a közeli város nagyüzemében még lakatos-tanonc- nak is leszerződött, így hát a géplakatosi segéd­levele is ott lapul az érettségi bizonyítvány lapjai között. A mama már megterített ebédre, a konyha- asztalon, mire Szegedi kilépett a fürdőszobából. Kissé bosszúsan húzogatta a nyakát, meleg ez a nyakkendő, de most már nem veszi le, megebédel aztán úgyis elmegy hazulról. Szótlanul birkózik azzal a jókora húsdarabbal, amely a tányérján fekszik. A mama meg ül vele szemben, könyököl és nézi a „fiát”. így szokta ő régen is, amikor az ura hazajött a gyárból. Csak — 71 — nézte, hogyan eszik az ura. A világért sem szólt addig, tudta úgyis, hogy evés után lesz idő a napi beszélgetésre. E beszélgetésekből aztán megtudja, hogy az ura mit végzett vagy nem, kivel talál­kozott össze hazafelé, meg hogy már megint sa­vanyú bort mértek a Diófában ... stb. Most pedig hát... István ül az asztalnál. Sze­reti ezt a fiút, mintha saját gyermeke lenne. Mos, főz, takarít rá és a havi fizetségen kívül István azért mindig visz haza valamit a „mamának”. Egy kis csokoládét, virágot, ha több pénze van, akkor egy kötött holmit, máskor egy harisnyát s akkor a mama mindig megsimogatja István fejét. Szegedi befejezi a késői ebédet. — Ez nagyon jó volt látja ... ! — Jó? — Jó bizony! — mondja, aztán kabátot vesz, de csak úgy magára teríti és indul. — Hova megy az úr... ? — kérdi a mama vic­celődve. Szegedi visszalép az ajtóból, egészen közel hajol az öregasszonyhoz és szótagolva mondja: — Lá- nyak- hoz ... Viszlát... ! A mama nevetve csap a konyharuhával, de Szegedi már lent rohan a lépcsőn. Unalmasak ezek a lépcsők, nincs türelme ahhoz, hogy lassan, ko­mótosan érjen le az utcára, hanem mindig rohan, hármasával mérve a lépcsőfokokat. A házmester legtöbbször meghallja a dobogást, ilyenkor ki­dugja a fejét a lépcsőházra nyíló kis ablakon: — Egyszer kitöri majd a nyakát... ! — mondja bosszúsan. Szegedi lestoppol, megkínálja az öre­get cigarettával, minden meg van bocsátva. — 72 — Az öreg szívja a cigarettát, utánanéz Szegedi­nek és csak úgy megjegyzi magában: „A kölök! Hogy ez mindig csak megy, rohan, meg megint megy ... !” Átvág az úttesten a túlsó oldalra. A közelben van egy nagy étterem, délutánonként, vagy ép­pen esténként Szegedi ide tér be a napi deci borára. Most is odatart. Kellemes, jó kis hely, tiszta, nagyszerű a kiszolgálás, és ha egyedül van, akkor sem unatkozik, mert Pista bácsi, az öreg pincér; régi adomákkal traktálja, amelye­ken nagyszerűen lehet derülni. — Sós itt van? — Nincs még — feleli Pista bácsi az ajtónál, — de az asztalotok üres, foglalj helyet. Szegedi leül, az öreg hozza a „két decit, tisz­tán. ..”, felemeli a poharat, a világosság felé tartja és összehúzott szemmel vizsgálja. — Ez már megint másik...? — Dehogy! Tegnap is ez volt... — mondja az öreg pincér. Szegedi legyint: — Ez volt a fenét... Ebben mindjárt meg is egyeznek. Ez a néhány szavas párbeszéd nap mint nap megismétlődik, Szegedi ismeri a borfajtákat, abban nevelkedett. Bár az apjának csak negyvenöt óta van né­hány száz négyszögölnyi szőlője, azelőtt az ura­ságéba jártak kapálni. Szegedi mégis csak bor­szakértő, ízre is megállapítja, ha nem is ponto­san, hozzávetőlegesen csak — a maligánd-fokot, azt is, hogy körülbelül melyik vidéken termett, érte-e sok nap, vagy fanyarra verte az eső, "csi­nált bor-e”, vagy sem... /

Next

/
Oldalképek
Tartalom