Tolna Megyei Népújság, 1965. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-28 / 281. szám
6 Barabás Tibor: Tolsztoj postája Hivatásunk nagyjaihoz közeledtünk a legnagyobb csodálattal. Irodalmi emlékek, olvasmányok nemes izgalma, az egykori induló író növekvő csodálata támadt fel bennem, amikor Lev Tolsztoj otthona, Jasznaja Poljana felé száguldott velünk az autó. A kis házak fortocskáit belepte a hó és befutotta a dér. A sok tornyú, hagymakupolás tulai templom után végre megérkeztünk. Tolsztoj otthonának, kertjének kapuja várszerű. Zömök és tömör oszlopok fölött ívelt át a kapu. Az egyenes, de egyre emelkedő út két oldalát óriásfenyők szegélyezik. A fatornácos emeletes főépületet százhetven évvel ezelőtt építette Tolsztoj nagyapja. Több, mint ötven évig élt falai között az írás mestere. Itt írta meg a Háború és békét, az Anna Ka- reninát és innen indult utolsó útjára az ásztapovói állomásra. — „Mi ez?” — Az öreg tulai postás egykori bőrtáskája. Ebben hordta négy évtizeden át Lev Tolsztojnak a leveleket. A világ minden részéből érkeztek; Amerikából, Indiából, Kanadából, Párizsból, Amszterdamból, Tokióból éppúgy, mint Tulából, Szer- puhovból, Pétervárról, vagy Odesszából. Tolsztoj 50 000 levelet kapott életében és tömérdekre válaszolt. Mennyi vágy tárult ki előtte dadogva vagy széplelkek kerek fogalmazásában, hány erkölcsi konfliktus megoldására kérték a tanácsát, mennyi világnézeti, filozófiai kétség várt a válaszára! Nők és férfiak, fiatalok és öregek Tolsztojban kerestek erkölcsi bírát, tőle vártak eligazítást, felmentést, vagy ítéletet. Csehovon kívül alig tudok írót, aki oly közel állt volna amelyik a mellből tör elő, de nem hat annyira lelkünkre. Ellenben a mellből feltörő hang, noha durva, elevenünkbe vág. Ami engem illet, megelégszem vele, ha a legszegényesebb melódiában is a mellből feltörő hangot hallok; önkéntelenül könny szökik szemembe. Ugyanúgy van az irodalomban is: alkothatunk agy- gyal, és alkothatunk szívvel. Amikor az agyaddal írsz, a szavak engedelmesen és simán vetődnek papírra, amikor azonban szíveddel dolgozol — annyi gondolat tóiul fejedbe, annyi kép gyűlik össze emlékezetedben, annyi emlék a szívedben, hogy kifejezéseid pontatlanok, tökéletlenek, egyenetlenek, durvák lesznek. Lehet, hogy hibát követtem el, de mindig „megállj”-t parancsoltam magamnak, amikor a fejemmel kezdtem el írni, s mindig arra törekedtem hogy szívemmel CSERHÁT JÓZSEF: Ketten egy tálból Ketten fújtuk a lusta tűzhelyet, ketten térdeltünk mellé, ketten ültünk a közös tálhoz, délben, a kenyér mellé. Úgy éreztem, leültem végre megértő szíved mellé. Kanállal feléd úsztattam a húst: — ó csak már észrevennéd! Neked hagytam a sűrűjét, tehát nem voltam önző! A hím mondjon le potroháról, tehát nem voltam önző! Utánad ittam a pohárból, tehát nem voltam önző! A földre tett tál jut most eszembe, gőzével visszaözönlő gyermekkorom, mikor a kanál lével csattant a homlokomon. £n voltam, áld a táltól fölállt, akkor sem voltam önző. Epéd kövén a kést most épp ezért ne élezd ellenem, sérelmeidet ne fitogtasd, ne viseld ékszerként ellenem, ne főzz, ne süss. mégcsak ne is moss Jasznaja Poljanáról már sokszor és sokat írtak, én csak arról szeretnék számot adni, amiről eddig sosem hallottam. A ház ma is olyan, mint amikor Lev Tolsztoj lehúnyta szemét. A zárt diófaszekrények üvegei mögött őrzik 22 000 kötetből álló könyvtárát. Ez a 35 nyelvű könyvtár minden művészet és tudományág legfőbb műveit tartalmazta. Az atlaszok, a szakkönyvek, a modern tudományos művek, változatos, lankadatlan filozófiai figyelmét és az egész emberi kultúrát átfogó szellemét bizonyítja. Két dolgozószobája volt. Az egyik tele egy nemesi — polgári szalon családias kényelmével; képekkel, íróasztallal, könyvekkel, a másik a földszinten volt. Itt írta regényeinek befejező fejezeteit, de ez a dolgozószoba inkább olyan, mint egy gazdaság szerszobája. Kapák, ásók, kaszák, néhány gabonazsák, a sarokban, az ablak előtt gyalulatlan asztalka, egy szék és a fehérre meszelt falon egy író arcképe; Charles Dickensé. E képnek a párját fenn is megtaláltam. Az emberiség megváltásán töprengő mester kit választhatott példaképül, mint a Copperfield Dávid a Twist Olivér költőjét, a gyermekek árvasága és nyomora ellen lázító nagy írót. Hisz Tolsztoj az egész emberiség elnyomása ellen támadt, s a világot olyan szenvedő, a művészet istápolására szoruló gyermeknek látta, mint amilyen a David Cooperfield volt. Ez a segítő humanizmus szülte Levin alakját és Katját, a Gyermekkor és az ifjúság szolgálóit éppúgy, mint a „Szebasztopol” parasztkatonáit. S az irodalmi és irodalomtörténeti érvekhez, hadd említsek fel egy személyes emléket is. Az egyik szekrény üvegablaka mögött egy zsíros, piszkos bőriszá- kot láttam. Csak a negyedik muzeológus, egy őszülő könyvtáros — tudott felelni a kérdésemre: szenvedéshez és a szenvedőkhöz, mint Lev Tolsztoj, és senkit sem, aki annyi erővel és bíztatással fordult volna feléjük. Hisz Tolsztoj szól hozzánk Levin szavaival is. „Ostobaság volna, hogy ne éljek, hogy a múlt ne engedjen élni. Rajta kell lennünk, hogy jobb, sokkal jobb életet teremtsünk magunknak”. Sokszor hallunk ma érveket a realizmus művészi korlátáiról. A szocialista irodalom ezen a téren is a klasszikus örökséget védi és folytatja. Az élet, a valóság, a történelmi kor méltó ábrázolása ma is a legkorszerűbb s( egyben a legméltóbb feladat. De csak akkor vagyunk hivatottak! a kor ábrázolására, ha annak leg-, haladóbb elveit legmélyebb érzéseinkkel szolgáljuk. Amikor ottj álltam Jasznája Poljana szekrénye előtt és az öreg postás zsíros! iszákját nézegettem, a fiatal Lev Tolsztoj írói vallomását véltem' hallani: „Kétféleképpen leheti énekelni: a torkunkkal és a mellünkből. A torokból jövő hang) sokkal hatékonyabb, mint az, alkossak.” Tolsztoj és a klasszikus orosz irodalom páratlan európai hatása nemcsak az esztétikai értékekből fakadt, hanem abból a szilárd erkölcsi felfogásból is, amely az írás legnemesebb feladatát a nép ügyének szolgálatában látta. Tolsztoj hevesen tiltakozott a „művészet a művészetért” hamis és lelketlen céltalansága ellen, így írt: „... ez a hamis irányzat sehol sem olyan kézzelfogható, mint a művészet tevékenységében, minthogy a művészetnek lényegénél fogva tárva kell állania a nép előtt... A művészetnek, ha valóban igazi művészet, mindenkihez kell szólnia ...” Meggyőződéssel hirdette, hogy a nép ügyében kell megszólalnunk a szív és az értelem jogán, öntudat és érzés csak együtt teremthet maradandó művészetet. Tolsztoj, 22 000 kötetes könyvtárában magába szívta korának egész tudományát, az emberekkel történt személyes érintkezés során és a Jasznaja Poljana-i postás 50 000 leveléből megismerte a világ bánatát és megoldatlan kérdéseit. A társadalom haladó erőinek ábrázolása, az emberi remények felmutatása ma a mi örökségünk, a mi feladatunk. KAI.DI JÁNOS: szí zápor Zúg-zuhog már öt nap óta; mondja szakadatlan a maga őszi-kék és szürkés csillámlású énekét; visszhangos tőle a világ; szinte önti a szívedbe egy végtelen nagymosás f hangulatát. Szétmossa társaid arcát, alig-hült szavait; minden emlékszerű lesz; a város vigasztalan, üres; elszállt belőle a csoda. Csak a hosszú-hosszú neon-felirat virít eltörölhetetlenül, mint egy júniusi hegyoldal álomi-sárga világsora.. énellenem. Fogatlan csámcsogó val mért ennél egy tálból velem? IHASZ-KOVACS ÉVA: őszi tűnődés Reggelre leomolnak az álmok, s csak romjaikat cipelem tovább, uccák zeg-zugain, ahol a józan realitás sarki rendőre figyeli tétova léptem. Mégis időtlen bennem az akkori Perc és szeretném letörölni fölös emlékeimet, mint ablakok tisztátalan üvegeit, de reggelre újból berétegeződik, a tudat-mosta, őszi esőtől. a feneketlen mélyből ideszivárgó bánatok sűrű iszapjával. Ujjaimon számolom, — mint gyermekkorom Mikulás-estjét, — messze-feldobott dátumaid, mikor hóhullásnyi, töretlen arcod megint elémhozza a tél: mint azt a régi fenyőt, egy különleges világnap csillagszórós örömével. SZEKSZÁRDI HEGTOLDAL {Herner Lajos fametszete.)
