Tolna Megyei Népújság, 1965. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-28 / 281. szám
1 Ivo Andrics: Gya logös vények m m inden ösvények és utak MW1 kezdetén, a róluk alkotott a r 1 képzet alapján élesen és kitörölhetetlenül él emlékezetemben az a gyalogösvény, amelyen először indultam el szabadon. Visegrádon, a Drinán történt ez a pillanat, a kemény, szabálytalan, kimarjult domboldali kis utakon, ahol száraz és sanyarú minden, ahol se szépség, se öröm, se reménység az örömre, se jog a reménységre, ahol egy keserű falat, amit sohasem nyelt le, mindig felkísért az ember torkában minden lépésnél, ahol az aszály és szél és a hó marja a földet és kirágja benne a magot, a csírát, és ami mégis kihajt és szárba- szökken, az satnya és silány, gö- csörtös és kajla, mintha a mostoha éghajlati körülmények meg akarnák erőnek erejével hajlítani, hogy visszakényszerítsék újra a földbe, az alaktalan sötétségbe, ahonnan napfényre sarjadt. Se szeri, se száma ezeknek a gyalogösvényeknek ott a várost övező dombok hajlatain, mint megannyi tűző fonál és zsinór simulnak a hegyoldalakon, beleveszve a fehér utakba, vagy a folyóparti zöld füzesekbe. E mberek és állatok rajzolták oda ezeket az ösvényeket, és a szükséglet taposta őket járhatóvá. Ott bizony bajos az indulás, a járás és a visszatérés egyaránt. Az ember megpihen egy kövön, behúzódik egy görcsfa alá, hogy szárazon legyen, vagy gyér árnyékban ül és pihen, hogy közben elmondjon egy fohászt, vagy megszámolja a piaci bevételt, amit az árujáért kapott. Ezeken ' a gyalogösvényeken, melyeket a szél söpörgeti, az eső mossa, a Nap szárítgatja, a levegő fertőzi és fertőtleníti, amelyeken csak elgyötört jószággal és kemény arcú, hallgatag emberekkel találkozol: itt, ezeken a gyalogösvényeken szövögettem én annak idején gondolataimat a világ szépségéről és gazdagságáról. Tudatlan és gyenge ágrólszakadt szegény létemre is boldog voltam én ott mindattól, ami nincs, nem is lehet és sohasem is lesz meg azon a vidéken. És minden országúton és úton, melyeket később megjártam életemben, csak az koldusboldogság éltetett, a visegrádi gyalogösvényeken támadt gondolatom, a teremtett világ szépségéről és gazdagságáról. Mert a földkerekség valamennyi országútján szüntelenül csak az én számomra terült láthatóan és érezhetően elé- bem az az érdes visegrádi gyalogösvény, az első naptól kezdve, amint odahagytam, mindmáig. Voltaképpen aszerint méreteztem én a lépéseimet, aszerint igazítottam a járásomat. Nem is hagyott az el engem egy életen át. A zokban a pillanatokban, amikor kimerített és rontással mételyezett a világ, amelyben a rossz véletlen folytán éltem, és csodálatosképpen életben maradtam, amikor elsötétedett a horizont és ingadozott az irány, én mindig magam elé terítettem, mint imaszőnyegét a hívő, azt a kemény, azt a szegényes, azt a fennséges kis gyalogösvényt, amely minden fájdalmat gyógyít és minden csapást közömbösít, mert hiszen magában foglalja az valamennyit és fölébe emelkedik minden megpróbáltatásnak. Így aztán naponta többször is — kihasználva minden szélcsendet, amellyel az élet ideig-óráig körülvett, minden lélegzetvételt beszélgetés közben — apránként megtettem egy-egy kis szakaszát annak a gyalogösvénynek, annak az utamnak, amelyről sohasem kellett letérnem. Életem végéig, láthatatlanul és titokban, ilyenképpen mégiscsak végigjárom a gyalogösvény sorsom szabta hosszát. Amikor is életem végével meg fog szakadni az is. És ott tűnik majd el, ahol az ösvények mind véget érnek... Kilobban szemünk világában, amely maga is kialszik, miután eljuttatott bennünket a célig és igazságig. H iába lapozgatok az emlékezetemben, nem látom sehol a nyomát annak, hogy mióta hordom magamban a bor képét és mióta ejtem ki a zengő szót, amely jelöli. Nem az a vörös bor ez, amit esetlen vonalú korsókban látni a kocsmák cégérén, melyek mellett elhaladva valamikor iskolába mentünk; sem az a fehér, amely a poharakban megmaradt, mert nem itta ki a vendég: sem a titokzatos áldozóbor, amit inkább csak sejt az ember, mint ismer... Az egyik emléke mégis megmaradt bennem; úgy őrzöm azt, mint tulajdon testem melegét, ahogy hordozom az események forgatagában, a gyorsan váltakozó évszakokon keresztül. A Földközi-tenger egyik szigetén a kőasztalon maradt egyszer a kiürítetlen nehéz poharam. A sok-sok év után még ma is fölébe hajolhatok annak a pohárnak, s bora csillogó tükrében látom a pergolát a kék ég csücskével, és ott sejtem arcom derengő tükörképét is a pohárban, és mellettem a falusi leánykát, aki a haját igazgatja és mélyről jövő hangon mentegetőzik: „Csak sajtunk, kenyerünk, olajbogyónk és borunk van”. Abba a kevés csillogó nedűbe — egy sír behintésére is kevés folyadékba —, ami szomjam csillapítása után megmaradt, én nemcsak azt meríthettem el valamikor, ami vagyok, ami voltam, amit láttam és tudtam az életből, hanem a világ összes borait is, és magát a világot az összes változásaival, összes teremtményeivel és embereivel, élőkkel, holtakkal és születendőkkel egyaránt. A hosszú nap a nyári tengeren, a bor, a kenyér, az olajbogyó és a mosolygó, meleg hangú nő, akinek a szívéből tör elő a hangja: mindez együtt bizony több is volí annál, amit szükségesnek véltem az én tékozlóan rövid életem végezetéig. Hát még az a kiürítetlen pohár, amit ott hagytam egy nyáron azon a szigeten! Jelen pillanatban is az tündököl a tudatomban, arany tükörvisszfényével csillog a végtelenbe. És mégis látom, minden egyes nappal inkább, mint marad el mögöttem szép lassan az a tengersík, és kérlelhetetlenül tisztán érzem, hogy a földkerekség vala mennyi bora halott és zárt tenger csupán, amelyből kiutat kell keresnünk a ránk várakozó óceánokra. De távolodóban is, nézelődve, mint a szívébe zárt tájat elhagyó utas, búcsúzóban is a bor dicséretére ejtjük ki az utolsó őszinte szót. Szikrázó tüzénél, mint más nap sugarán, melegedtünk és találtunk mi vigaszt valamennyien. Ki nem élt meg közülünk napokat, amikor magányosan utazik az ember, kisebb magány elől nagyobbra menekülve, és hogyha semmit nem talál ezen az útján abból, amit keres, sem élő emberi lényt, sem a várva várt gondolatot?. .. És vajon kit nem vigasztalt, kit nem éltetett ilyenkor a bor? Van-e olyan ember, aki nem adósa éppenséggel semmivel? £ szavak alól felmerül a remény, a vakmerő és kifürkészhetetlen, hogy a törékeny borág valóságos bora egyszer majd láthatatlan illattá válik, és azután a tünékeny illat, a földi gyümölcs múlandó illata tiszta szellemmé nemesedik, amely megmarad és rejtelmesen, múlhatatlanul és változatlanul állja az időt. Ez a reménység az, amit utolsónak látunk minden borban, amíg tenyerünk melegével melengetjük kezünkben a poharat, miközben profán emberek profán beszédét hallgatjuk. És az a percnyi hallgatás, amit a csordult pohár bor csillogásának szentelünk, voltaképpen titkos néma köszöntő erre a reménységünkre. Mert még a legsötétebb bor poharában is a napsugár fürge csü- lanását sejtjük, mint a hangtalan és jeltelen tájakra nyüó ajtórést És amíg hallgatagon figyeljük ezt a sugámyi csillogást, rügyezni kezd bennünk a sejtelem, hogy e földkerekség valamennyi bora elillan, mint izzó fémlemezen a vízcsepp, hogy miközben mértéktelenül és megszakítás nélkül ittunk, voltaképpen szomjasan jártuk e világot. Dudás Kálmán fordítása Új kiállítás a Szépművészeti Múzeumban Delacroix-tói Picassoig címmel rendeztek kiállítást a Szép- művészeti Múzeumban, ahol bemutatták Renoirnak — a prágai Nemzeti Múzeum tulajdonában levő — Szerelmespár című alkotását (képünkön) is _______(MTI foto — Sziklás Mária felvétellé.) M űvészet és nagyközönség Az írók és művészek körében sok szó esik arról a tanulmányról, amelyet az MSZMP kulturális elméleti munkaközössége a Társadalmi Szemlében adott ki, hogy méginkább elősegítse a szocialista realizmus egyes vitatott kérdéseinek tisztázását. A különböző nézeteket szembesítő, új gondolatokat üdvözlő, és ellentmondásokra, fogyatékosságokra is érvelő elemzéssel mutató dokumentum a problémák sorát érinti. Gondolatébresztő hatása, állás- foglalásainak érvénye igen széles körű; A közérdeklődésre leginkább számot tartó fejezet az, amely művészet és nagyközönség kapcsolatával foglalkozik, igen konkrétan és sok tekintetben új módon. Köztudott, hogy ekörül olykor a legszélsőségesebb nézetek ütköznek. Egyesek idillikusán zavartalannak vélik, mások eleve eredménytelennek, létrehozhatat- lannak tartják ezt a kapcsolatot. Az előbbi vélemény hirdetői azt gondolják, hogy a kapitalizmus megdöntésével automatikusan elhárulnak az akadályok, amelvek a modern polgári társadalomban annyira megnehezítik, ha ki nem zárják a tömegek és az igazi művészet találkozását, kölcsönhatásét. Ellenfeleik viszont nem veszik figyelembe, hogy ez a folyamat — ha nem is egy csapásra, nem is buktatók és vargabetűk nélkül — kibontakozik az épülő szocializmus társadalmában. Az elméleti munkaközösség — vitázva a tényeket egyaránt figyelmen kívül hagyó véleményekkel, hangozta ti a; a munkásosztály cél iáit az össznépi törekvéseket vállaló és kifejezésre juttató művészet megnyeri a tömegek rokonszenvét, a kulturális forradalom pedig a szocializmus viszonyai között megteremti a művészetek kibontakozásának és határának kedvező feltételeit. Ez azonban csak lehetőség, aminek érvénvesítése körül sok még a tennivaló. Emberek százezreire, sőt millióira hatni, csak közérthető művészet képes. Ez olyan vonás, mely megkülönbözteti, sőt szembeállítja a szocialista-realista igényű alkotót a polgári művészet egyes irányzatainak művelőivel. A fejlett kapitalista országokban mind élesebb ellentmondás figyelhető meg a keveseknek (igen gyakran meggyőződés nélkül lelkendező sznoboknak) szóló arisztokratikus különcködés, és a tömegeknek szánt kulturális termelés alantas ízlésű, kétes hatású dömpingtermékei között. Nálunk ez a konfliktus nem bontakozhat ki. A társadalmi feltételek kizárják mindkét szélsőség érvényesülését. Ez pensze, nem azt jelenti, hogy hasonló tendenciák nyomaival sem találkozhatunk a magyar kulturális életben. Csaknem valamennyi művészeti területről idézhető példák figyelmeztetnek egyrészt a vájtfülű kevesekre számító arisztokratizmus, a közönség kevésbé igényes részét lenéző fölényeskedés, másrészt az igények mai színvonalát egyszer s mindenkorra adottnak tekintő, a giccs vonzására üzleti politikát építő cinizmus tüneteinek leküzdése ma is feladat. A pártdokumentum állásfoglalása jelentős és félreértéseket oszlató a közérthetőség értelmezésében. Itt is két frontos küzdelem vár a szocialista realizmus híveire, a művészekre és a kritikára, a teoretikusokra és a népművelő szakemberekre. Kétféle értetlenség változataival kell szembesíteni a közönség és a művészet igényeit. Aligha van igazuk azoknak a művészeknek, akik az ért- hetetlenséget, a megfejthetetlen bonyolultságot önmagában és kizárólagosan a jövőt ostromló igazi művészet zálogának tekintik. Sok példa van arra, hogy a művészetben jelentkező forradalmi új érthetőségét semmi nem nehezíti. S amit nem értünk, gyakran nem újszerű, hanem egyszerűen zavaros. Kétségtelen viszont, hogy a művészetek fejlődése a mi korunk bonyolult viszonyai között, a megértésre és kifejezésre váró jelenségek tükrözésére, a súlyos, olykor pedig fájdalmas konfliktusok ábrázolására és feloldására törekedve, tehát az új tartalomhoz illő formákat, eszközöket, megjelenítési módokat keresve, távöl is kerülhet attól, aminek megértése akadálytalanul könnyű. Ezért a dokumentum leszögezi: „A közérthetőség nem azonos a köznapi, vagy a tudományos, általában a logikai-in- tellektuális érthetőséggel. A mű- V vészi közérthetőség elválaszthatatlan az adott művészeti ág fór- ' manyelvének ismeretétől, ezért szorosan összefügg a közönség általános művészi kulturáltságával.” Érvelésének ezen a px>ntján is megfigyelhető a tanulmány jellegzetessége, legrokonszenvesebb vonása. Az ugyanis, hogy nemcsak vitát indít, hanem a gyakorlat számára is kiindulópontot jelent, feladatokat jelöl. Ha vannak jelentős életművek, amelyek újszerűségük miatt egy ideig a meg nem értés falába ütköznek, az idő segít az áttörésben, közmegbecsülésük kivívásában, hatásuk utat tört magának, és a tömegek ízlésnevelósének eszközeivé váltak. A munkaközösség tanulmánya ezt üdvözli, s figyelmeztet arra is, hogy a művészi termés differenciált, széles skálán mozog. „Általában lehetőség nyílik tehát arra, hogy a kiadási, publikációs, műsor- és főleg terjesztési politika nevelő, fejlesztő, magasabb fokra átvezető módon alkalmazkodjék az egyes rétegek ízlésszintjéhez.” Ez a körültekintő, érvek és ellenérvek logikáját számba vevő, a művészet belső törvényszerűségeit és igényeit messzemenően tisztelő elemzés ad súlyt az állás- foglalásnak. amikor a művészet és a tömegek kapcsolatát tárgyaló rész végén kimondja: az érthetetlennek tartott alkotások igen gyakran valóban azok is. Áttekinthetetlenségük. forrmtlanságuk nem az új érzések és gondolatok, még kevésbé az új felismerésekkel karöltve járó pártos állásfoglalás igényéből ered, hanem magamutogatásból, mindenáron való eredetieskedésből, nagyon is „hagyományos”, sőt, már avult ízlés- és magatartásformák ismétléséből. Dersi Tamás
